KOSSUTH IGAZSÁGOT TESZ

Az 1848-as idők­ben Kos­suth Lajos a Tápió men­tén járt… Ekkor jutott el a hosszú utcájú Szent­már­ton­ká­tára is.

Állt abban az idő­ben a falu köze­pén egy nagy kas­tély, amely körül pom­pás kert dísz­lett. (Ez volt a kényes-bényes, eszére oly igen rátarti Bata ura­ság kertje.)

A fáradt Kos­suth itt pihent meg az egyik nagy fa alatt. Ám bár­mennyire is sze­re­tett volna egy kicsit szu­nyó­kálni, a kínzó szom­jú­ság nem hagyta nyu­godni. Víz után kel­lett néz­nie!

Alig­hogy fel­állt a puha fűről, máris meg­pil­lan­tott egy asszonyt, vizes­kor­só­val a kezé­ben.

– Ugyan, édes lel­kem, nem adnál nékem egy ital vizet? – for­dult feléje.

– Szí­ve­sen, deák uram, akár egy egész kor­só­val is – felelte kész­ség­gel az asszony.

– Köszö­nöm, de annyi nem kell – mon­dotta Kos­suth. – Inkább vidd a töb­bit a fáradt vité­zek­nek.

(Mert­hogy a hon­véd­se­reg is éppen arra vonult, s ott tar­tott pihe­nőt. Mindez pedig azon napok­ban tör­tént, mikor a dicső­sé­ges, győz­tes tápi­ó­bics­kei ütkö­zet volt.)

Miután Kos­suth jót húzott a kor­só­ból, e sza­vak­kal for­dult a sze­gény asszony­hoz:

– Nagyon köszö­nöm a szí­ves­sé­ged! Jól tudom, pénzt úgy­sem fogadsz el tőlem, de talán tanáccsal vagy más­sal a segít­sé­gedre lehe­tek.

Kapott az aján­la­ton a víz­hordó sze­gény asszony.

– Tudod, deák uram, vagy talán valami vitéz is lehetsz – van nékem egy nagyon szép leá­nyom, Juliska a neve. Sze­re­tik egy­mást a föl­desu­runk leg­ki­sebb fiá­val, Már­ton­nal. De a kemény szívű ura­ság nem engedi, hogy össze­há­za­sod­ja­nak. Egyre csak azt hajtja: suba a subá­hoz, guba a gubá­hoz! Arra kér­ném a jó urat, mondja meg annak a szív­te­len föl­des­úr­nak, nem a gaz­dag­ság szá­mít, hanem az okos­ság meg az igazi sze­re­lem.

Kos­suth elgon­dol­kodva nézett rá.

– Nem lesz könnyű dolog, de ha már meg­ígér­tem, eliga­zí­tom. Vidd vize­det a fáradt hon­vé­dek­nek, majd térj haza, s várj ott türe­lem­mel.

S azzal a sze­gény asszonyt útjára bocsáj­totta.

Nem sok­kal ezu­tán Kos­suth beko­pog­ta­tott a falu föl­des­urá­hoz. Elő­ször seho­gyan sem akar­ták been­gedni, de ami­kor meg­mon­dotta, hogy kiféle-miféle, bizony szé­les ajtót nyi­tot­tak előtte, s meg is kínál­ták tyúk­kal-kaláccsal.

– A ven­dég­sé­get köszö­nöm – hárí­totta el a szí­ves­sé­get a magya­rok híres vezére. – Egy sze­gény lány ügyé­ben sze­ret­nék igaz­sá­got tenni.

Bizony dúlt-fúlt a föl­desúr, mikor meg­tudta, mi légyen az. De hát a nagy tekin­té­lyű Kos­suth­nak, az ország kor­mány­zó­já­nak nem mert ellent­mon­dani.

– Ez a lány csak a gaz­dag­sá­go­mat akarja – haj­to­gatta a gőgös ura­ság. – De ha nem így volna is, hogyan lehetne ilyen műve­let­len lány az én menyem? Bizony csak szé­gyent val­lana vele az én gon­do­san nevelt fiam!

– No, jó, akkor tegyünk pró­bát! – aján­lotta Kos­suth. – Hívja össze kegyel­med a falu összes eladó­sor­ban lévő lányát, a sze­gé­nye­ket épp­úgy, mint a gaz­dag nemes­kis­asszo­nyo­kat! Nézzük meg, ki tud közü­lük a leg­töb­bet! Mert én előre meg­mon­dom kegyel­med­nek, hogy aki a leg­oko­sabb fele­le­tet adja, azt a fiú­nak fele­sé­gül kell ven­nie!

– Nem bánom – egye­zett bele könnyű szív­vel a föl­desúr, mert szen­tül hitte, hogy a sze­gény Juliska sem­mire se tud majd vála­szolni.

Ami­kor pedig a falu kel­lős köze­pén, a Bata ura­ság kert­jé­ben együtt volt az összes leány, Kos­suth három kér­dést inté­zett hoz­zá­juk.

Az első így hang­zott:

– Ki volt az a híres vitéz, aki király lett Tün­dér­or­szág­ban?

Zen­gett-zúgott a nagy kert, de a lányok nem talál­ták el az igazi fele­le­tet.

Ám ekkor elő­állt Juliska, s gyor­san kivágta:

– Petőfi János vitéze!

– Ő bizony! – helye­selt Kos­suth. – Állj, mel­lém, kis­lá­nyom!

A sze­gény Juliska öröm­mel tett ele­get a fel­szó­lí­tás­nak.

A máso­dik kér­dés ez volt:

– Ki volt az a magyar huszár, aki fog­ságba ejtette Napó­le­ont?

Töb­ben is talál­gat­tak, de nem jöt­tek rá az igazi fele­letre.

Megint­csak Juliska szó­lott:

– Háry János, a híres huszár!

Har­ma­di­kul ezt kér­dezte Kos­suth:

– Hát a Duna szi­ge­té­ben ki győzte le a cseh vitézt?

Ismét hiába pró­bál­koz­tak a lányok, de Juliska megint szó­lott:

– Toldi Mik­lós, a nagy erejű vitéz!

– Ő bizony, ked­ves lányom – helye­selt Kos­suth. – Te nyer­ted meg a ver­senyt, te kapod meg a jutal­mat!

Min­denki ámult-bámult, de leg­fő­kép­pen a döly­fös föl­desúr cso­dál­ko­zott.

– Dehát hon­nan tudod eze­ket, te leány?

– A kegyel­med köny­ve­i­ből, amit a ked­ves fia, Már­ton, az én ked­ve­sem hozott nekem!

– Látja ura­sá­god – for­dult az apá­hoz Kos­suth. – Ugye milyen okos, művelt menye lesz kegyel­med­nek? Ne is tét­len­ked­jék sokáig, hívassa a fiát, s még ma meg­tart­juk a lako­dal­mat!

És ahogy mon­dotta, úgy lett: men­ten nagy lag­zit csap­tak. Ettek-ittak, viga­doz­tak, s a már­ton­ká­ta­iak mind a mai napig emle­ge­tik, hogyan tett igaz­sá­got Kos­suth Lajos a falu­juk­ban.