KÖNNYEK ÉS CSÍPÉSEK

Az egész Avas hegyét nyári han­gu­lat lengte be. Bizony még odább volt az igazi szü­ret, de a Vayok és a Sze­pessyek sző­le­jé­ben már vidá­man szor­gos­kod­tak a sze­dők. Szed­ték a fino­mabb­nál fino­mabb cse­me­ge­sző­lő­ket, melyek­ből ugyan még nem lesz bor, leg­fel­jebb gyenge must, és sok-sok sző­lő­ve­nyi­gén csüngő szám­ta­lan fürt, amit egy­sze­rűen csen­gettyű­nek nevez a bor­sodi nép.

De vajon miért volt ez a korai szü­ret? A mis­kolci és a bor­sodi nemes­ség híres Vay csa­lád­já­nak, Vay Dénes uram fiá­nak, Mik­lós­nak a tisz­te­le­tére tör­tént mindez, aki immár egy kerek esz­ten­deje test­őr­tiszt­ként szol­gál Bécs­ben.

Most elő­ször kapott hosszabb sza­bad­sá­got… Haza­tér­té­nek azon­ban nem csu­pán a korai szü­ret volt az oka, hanem egy igen fon­tos csa­ládi ese­mény is, egy neve­ze­tes kéz­fogó, egy­szó­val Vay Mik­lós elje­gyezte Sze­pessy Katin­kát, a másik híre-neve­ze­tes bor­sodi nemes famí­lia szép­sé­ges haja­do­nát.

A Vayak hatal­mas pin­ce­háza előtt, a nagy tera­szon, kife­szí­tett vékony ponyva alatt iddo­gált a nagy­számú ven­dég­se­reg.

A kecs­ke­lábú asz­talt körül­vevő lócán puha gyapjú pok­róc­cal leta­kart helyen, közé­pütt ült a két fia­tal.

Mik­lós, aki barna arcú, szép szál fiú volt, arany­zsi­nó­ros, fehér atil­lát viselt, míg Katinka, a szőke, nyú­lánk eladó, vilá­gos­kék selyem­ru­há­ban, nagy, szé­les, hófe­hér csip­ke­gal­lér­ral a nya­kán, pom­pá­zott mel­lette. A fia­ta­lok két olda­lán fog­lalt helyet a szép­számú rokon­ság. Min­de­nek­előtt a bozon­tos szem­öl­dökű, han­gos beszédű, hat­van felé járó Vay Dénes uram – aki már Bor­sod megye alis­pánja is volt egy­ko­ron – külön­ben tudott dolog volt róla, hogy haj­da­nán kuruc érzelmű volt. (Épp ezért ele­get cso­dál­koz­tak rajta, hogy Bécsbe, testőris­ko­lába adta a fiát.)

– Más idők jár­nak mos­tan­ság – mon­dotta volt, ha valaki rej­tet­ten cél­zott rá.

Az apa mel­lett Mik­lós töré­keny, fehér bőrű, szőke hajú – már eléggé őszes édes­anyja ült, aki haj­da­nán pataki leány volt, csa­lád­jára nézve kurta nemes.

Sze­pessy Már­ton, a másik öröm­apa, bár nemes volt, de koránt­sem olyan gaz­dag, mint a Vayak. (Egy­ben ugyan igen jól meg­egye­zett a két csa­lád: haj­da­nán a Sze­pessyek is kuruc érzelmű embe­rek vol­tak.)

Még két hótt­sü­ket nagy­néni is ott feszí­tett, sza­la­gos, nagy szal­ma­ka­lap­ban. No meg néhány kamasz­fiú és leány, akik olyan oldal­ági rokon­fé­lék vol­tak, s most fia­ta­los len­dü­let­tel ugyan­csak ropog­tat­ták a sok­féle sül­tet és Vay nem­ze­tes asszony vár­me­gye­szerte híres töpör­tyűs pogá­csá­ját.

De nem len­nénk igaz­sá­go­sak, ha csak ennyi étket sorol­nánk föl… Mert bizony volt ott töl­tött puly­ka­mell, bor­ban pácolt őzge­rinc, ropo­gós fácán­pe­cse­nye. Vay uram zsol­cai ura­dal­má­ból pedig szám­ta­lan szár­nyas baromfi, nyüzsgő, kereplő, kot­ko­dá­csoló házi­ál­lat került a fazékba és a forró tep­sibe.

Per­sze a tava­lyi óbor sem hiány­zott… (De Szi­lassy Amálka néni, a Mik­lós ifiúr édes­anyja, a fia­ta­lok­nak csak málna- és bodza­ször­pöt enge­dé­lye­zett, ami­ből bőven volt a Vay csa­lád élés­kam­rá­i­ban.)

Min­den vala­mi­re­való ven­dég meg­je­lent már, a kál­vi­nista espe­res, Tálas Gábor hiány­zott… Szeg­ről-vég­ről rokon is volt őkelme. (Egyéb­ként nagy kuruc­ba­rát.)

Vay nem­ze­tes uram nem hívott az eljegy­zésre zené­sze­ket – pedig min­denki azt hitte: nagy mulat­ság lesz a Szinva-parti kicsiny, de pom­pás palo­ta­ház­ban… Ám ezek a derék füs­tö­sök – akik a kuru­cok­nak is nem egy­szer muzsi­kál­tak – most az alko­nyat táján mégis meg­je­len­tek.

Az öreg prí­más, Ragya-Gyanta Palya, rög­vest rázen­dí­tett a Csí­nom Pal­kóra. (Jól tudta: Vay uram­nak ez a ked­venc nótája… Csak­hogy azóta már vál­toz­tak az idők.)

Vay uram ugyan nem intette le a ban­dát, de mikor a kuruc nóta végére értek, így kiál­tott:

– Palyi­kám! Valami vidá­mat, sze­rel­me­set!

– Akkor a fia­talúr ked­venc nótá­ját? – kér­dezte vissza a prí­más.

– Legyen – helye­selt Mik­lós ifiúr, a daliás test­őr­tiszt.

És ekkor Ragya-Gyanta Palya rázen­dí­tett a Bor­sod-szerte ismert nótára:

„Rózsa, rózsa, lab­da­ró­zsa levele.
Csak egy kis­lányt nevel­tek a ked­vemre.
Azt is azért nevel­ték a ked­vemre,
Kék a szeme, gön­dör haja fekete.”

(Az utóbbi sor ugyan nem pászolt pon­to­san Katin­kára, mert néki szép kék szeme volt, de a haja szőke… Ám ki törő­dött most evvel?)

Aztán még régebbi „dudás-nóták” is sorra kerül­tek.

„Ihaj bunda, csu­haj bunda!
Mégis bunda a bunda,
Kifor­dí­tom, befor­dí­tom,
Mégis bunda a bunda.”

Hama­ro­san fújta már min­denki, még az idő­köz­ben meg­ér­ke­zett kál­vi­nista espe­res uram is bele­kap­cso­ló­dott a dalo­lásba. Pom­pás volt a han­gu­lat, a vidám­ság a tető­fo­kára hágott…

Némely fia­ta­lok, köz­tük az ifjú jegyes­pár is ropta már a tán­cot… Még nem kel­lett mécsest gyúj­tani, szép, sze­líd, vilá­gos este volt, ami­kor egy isme­ret­len jöve­vény, egy feke­te­zsi­nó­ros, kék­posz­tó­ru­hás, nagy­ka­la­pos ember jelent meg a szí­nen.

Simára borot­vált arca elárulta, hogy vala­mely hiva­tal szol­gája, kül­dönce lehet… Nagy, vászon­be­vo­natú bőr­táska csün­gött a jobb kezé­ben.

– Nem­ze­tes Vay Mik­lós testőr­had­nagy úrnak hoz­tam egy fon­tos leve­let – szó­lott.

Sza­va­ira min­den elhall­ga­tott, a csend meg­me­re­ve­dett.

– Bocsáss meg, Katin­kám! – for­dult halk han­gon Mik­lós a ked­ve­sé­hez, majd tán­cos­pár­ját az édes­any­já­hoz vezette.

A kül­dönc, aki a budai hely­tar­tó­ta­nács lovas futárja volt, a tás­ká­ból viasz­pe­csé­tes borí­té­kot nyúj­tott át Mik­lós úrnak.

A fia­tal Vay kíván­csian, de kissé sápad­tan törte fel a pecsé­tet. Valami rosszat sej­tett. Nem is alap­ta­la­nul…

A budai hely­tar­tó­ta­nács a bécsi testőr­pa­rancs­nok uta­sí­tá­sát továb­bí­totta.

Két napon belül Pozsony­ban, az ott lévő testőr­ka­pi­tány­nál jelent­kez­zen. A fel­sé­ges nagy­asszony, Mária Teré­zia már a szék­vá­ros­ban tar­tóz­ko­dik. A bajor csa­pa­tok tovább­nyo­mul­nak előre Auszt­ri­á­ban és a cseh-morva tar­to­má­nyok­ban.

– Kitört a háború! – jelen­tette ki vészt­jós­lóan a test­őr­tiszt. – Már Auszt­ri­á­ban és Cseh­or­szág­ban van­nak a bajo­rok és a fran­ciák!

– Terin­get­tét! – kiál­totta el magát izga­tot­tan Vay Dénes uram. (S egy pil­la­na­tig egy újabb kuruc fel­ke­lés gon­do­lata vil­lant át az agyán… De aztán hama­ro­san elfoj­totta Az én fiam már test­őr­tiszt, nem for­dul­hat szembe az udvar­ral…”)

Így bizony az avasi vidám­ság hama­ro­san szer­te­fosz­lott… Katinka sírva borult Mik­lós nya­kába.

– No azért ne sírj, angyal­kám – vigasz­talta a leendő após. – Mik­lós nem közön­sé­ges pus­kás, nem gya­lo­gos katona. Őt nem érinti köz­vet­le­nül a háború szele.

Hama­ro­san szét is osz­lott a vidám tár­sa­ság. Mik­lós komoly arc­cal, meg­il­le­tődve kísérte haza Katin­kát.

Más­nap az alis­pán haj­dúi megye­gyű­lésre hív­ták össze a mis­kolci és a bor­sodi neme­se­ket.

– Fel­sé­ges nagy­asszo­nyunk, Mária Teré­zia, király­nőnk ezen esz­tendő szep­tem­ber havá­nak 11. nap­jára ország­gyű­lést hívott össze Pozsony váro­sába! – kezdte a főis­pán latin nyel­ven. – Nyil­ván­va­lóan a hábo­rú­ról lesz szó, szo­rult hely­zetbe került az udvar!

– Megint meg kell men­te­nünk a Habs­bur­go­kat! – kiáltá itt is, ott is nem egy kuruc érzelmű nemes. – Mi nem megyünk Pozsonyba!

– Magyar­or­szá­got is meg kell men­teni! Ezért kell men­nünk Pozsonyba! – magya­rázta a főis­pán, aki­ről min­denki tudta, hogy a bécsi udvar fel­tét­len híve. – Mert azok meg nem áll­nak Pozso­nyig, avagy Budáig! – fűzte tovább a főis­pán.

– Az ország­gyű­lésre el kell men­nünk! – kért szót Vay Dénes, Mik­lós apja.

– Hogy meg­ment­sük a test­őr­tiszt fia­dat is! Igaz? – kont­rá­zott rá kemé­nyen Bold­vay Deme­ter, egy tehe­tős Sajó-vidéki nemesúr.

– Deme­ter­nek lehet, hogy igaza lesz! – kapta el a szót Vay Dénes. – Mert ha az egye­sült bajor-fran­cia sere­gek nem­csak az oszt­rák és a cseh tar­to­má­nyok­ban győz­nek, még ked­vet kap­hat­nak Magyar­or­szágra is! Ez eset­ben nem­csak az én, hanem a ti fia­i­to­kat is meg kell men­te­nünk! Vagy talán nem?

– Úgy van, úgy van! – kiál­toz­ták töb­ben. – Itt a haza meg­men­té­sére is gon­dolni kell!

Egy szó, mint száz, ala­po­san össze­csap­tak a bor­sodi megye­gyű­lés­ben az érvek és az ellen­ér­vek hul­lá­mai. De való­já­ban min­den nemes kíván­csi volt, mit is mond a fel­sé­ges asszony?

– Mert­hogy könyö­rögni fog nekünk, abban biz­tos vagyok – haj­to­gatta Bold­vay Deme­ter néhány nap múlva az egyik komá­romi foga­dó­ban, útban Pozsony felé.

Egy­szó­val nem­csak Vay Mik­lós testőr­had­nagy és az apja, Dénes úr kocsi­ká­zott el Pozsonyba, hanem a bor­sodi neme­sek jóré­sze is.

ð

Kel­le­me­sen meleg, szinte nyá­rias szep­tem­ber eleje volt… Pozsony, a koro­názó város fel­boly­ga­tott méh­kas­hoz hason­lí­tott. Az utcá­kon, a Duna­par­ton ünnepi ruhás nemes­urak és asszony­sá­gok sétál­tak. (Az utób­biak közül sokan maguk­kal hoz­ták leány­ká­i­kat is. Hiszen hábo­rús hírek ide, vagy oda, de a haja­do­nok­nak férj­hez kell men­niük, s erre leg­jobb alka­lom a moz­gal­mas ország­gyű­lés, a diéta ideje.)

A foga­dók s min­den­féle szá­lák már tömve vol­tak. Így a kisebb ura­sá­gok a német pol­gá­rok ven­dég­lá­tásra beren­de­zett háza­i­ban száll­tak meg.

Rebes­get­ték, főként a fia­ta­lok, hogy nagy bált ren­dez­nek a diéta végén. Min­den szem a pozso­nyi, négy­szög­le­tes vár falain csün­gött… Az a hír járta ugyanis, hogy nem a szo­ká­sos helyen lesz az ország­gyű­lés, hanem a pozso­nyi vár nagy­ter­mé­ben.

– De hiszen oda a fél nemes­ség sem fér be! – mél­tat­lan­ko­dott a köte­kedő Bold­vay Deme­ter.

Ezért a bor­so­diak min­dent meg­moz­gat­tak – főként Vay Dénes uram­nál, hogy a Mik­lós fia segít­sé­gé­vel min­denki bejut­has­son a vár nagy­ter­mébe…

Alig múlt reg­gel kilenc óra, ami­korra a Karok és a Ren­dek, a világi és az egy­házi mél­tó­sá­gok elfog­lal­ták helye­i­ket a pozso­nyi vár nagy­ter­mé­ben. Nem messze a hatal­mas tölgy­fa­aj­tó­tól, egy kis emel­vény­fé­lén ott dísz­lett a fel­sé­ges asszony, Mária Teré­zia fekete sző­nyeg­gel bevont trón­széke.

– Mintha teme­té­sen len­nénk – szó­lalt meg epé­sen Bold­vay Deme­ter.

– Pszt! Domine Bold­vay – intette le az egyik Sze­pessy ura­ság.

– Már elné­zést, de ez a fekete trón – rep­li­ká­zott már hal­kab­ban Bold­vay.

– Ked­ves öcsém – for­dult hozzá igen halk, de komoly han­gon az előbb szóló Sze­pessy nem­ze­tesúr. – Semmi ok nincs a vidám­ságra… De csönd, mert érke­zik a királynő!

És való­ban!

A vár nagy­ter­mé­nek hatal­mas tölgy­fa­aj­ta­ját több cif­ra­ru­hás, paró­kás lakáj tárta ki, és a fel­sé­ges asszony, bal­ján a kan­cel­lár­ral belé­pett a terembe. (Mögötte lép­ke­dett egy főkö­tős dajka, kar­ján egy karon­ülő cse­cse­mő­vel.)

Előbb csak mor­gás, majd hatal­mas „vivát” tört ki a terem­ben.

A fia­tal, szép fel­sé­ges asszony nagy, szőke haja két­ol­dalra hullva omlott a vál­la­ira, és arany­lóan ragyo­gott a ren­ge­teg fák­lya fényé­ben. Fején könnyű, kis korona dísz­lett… Egyéb­ként tal­pig fekete ruhá­ban lép­delt a trón­hoz. (A jelen­levő neme­sek állva vár­ták végig, míg leült a királynő.)

A pohos-pot­ro­hos, paró­kás kan­cel­lár erő­sen raccsolva beszélt, s előbb néme­tül, majd lati­nul ismer­tette a hadi­hely­ze­tet.

A magyar nemes­ség jóré­sze csak most érte­sült arról, milyen nagy veszély­ben van a Habs­bur­gok trónja… Bizony sokan meg­le­pőd­tek, de sok kül­dött­ben remény­ség is támadt: talán egy újabb kuruc fel­ke­lés is kipat­tan­hat.

A leve­gő­ben forró izga­lom izzott.

A kan­cel­lár kis köhö­gés után befe­jezte beszé­dét, majd imi­gyen for­dult az egy­be­gyűl­tek­hez:

– Tekin­te­tes és nagy­sá­gos Karok és Ren­dek! Ural­ko­dónk, Mária Teré­zia, fel­sé­ges király­nőnk kíván szólni!

– Vivát! Vivát! – hal­lat­szott itt is, ott is a gyér éljen­zés.

És ekkor a szép­sé­ges király­asszony fel­állt a fekete trón­szék­ről, intett a daj­ká­nak, aki a kis­ded Józse­fet, a trón­örö­köst nyúj­totta át neki.

Ünne­pé­lyes, nagy csend állott be a terem­ben, min­den szem a király­nőre vető­dött.

– Ked­ves Híveim! Derék magyar­jaim! – kezdte elfo­gó­dott han­gon Mária Teré­zia. – Min­den­fe­lől veszély fenye­get, az ellen­ség betört Auszt­ri­ába, köze­led­nek Magyar­or­szág felé! Veszély­ben forog az ország koro­nája! Veszély fenye­geti saját sze­mé­lyün­ket és gyer­me­ke­in­ket! Ami­kor min­denki elha­gyott, a magya­rok híres fegy­ve­ré­hez, ősi vitéz­sé­gé­hez és hűsé­gé­hez folya­mo­dok, belé­jük helyezzük min­den remé­nyün­ket – mon­dotta töb­bek között, majd nagy, kék sze­me­i­ből csend­ben hul­lani kezd­tek a könnyek.

És e feszült pil­la­nat­ban, hogyan és miért, de hatal­ma­san fel­sírt a kis gyer­mek József, a leendő trón­örö­kös.

A szép királynő könnyei és a gyer­mek éles sírása oly meg­döb­bentő hatás­sal volt az egy­be­gyűlt nemes­ségre, hogy a jelen­lé­vők szinte egy­től egyig kar­dot rán­tot­tak, és egy szív­vel-lélek­kel ezt kiál­tot­ták:

– Vitám et sang­vi­nem! Éle­tün­ket és vérün­ket, a mi kirá­lyun­kért, Mária Teré­zi­á­ért.

Ezu­tán hatal­mas vivá­to­zás tört ki a terem­ben… A királynő pedig csak állt, csak állt és könnye­zett, kar­ján a kis trón­örö­kös meg egyre csak sírt!

Végül a dajka oda­fu­tott, s a gyer­me­ket elvette a királynő kezé­ből, és kivitte a terem­ből… De a vivá­to­zás még sokáig nem szűnt meg.

Este a bor­sodi neme­sek szál­lá­sán együtt volt az egész megyei kom­pá­nia.

– No, most aztán adhat­juk a magyar vért, hogy meg­ment­sük a Habs­bur­go­kat! – kel­le­met­len­ke­dett Bold­vay Deme­ter.

– Ugyan Döme, hagyd már az okve­tet­len­ke­dést… A magyar nemesi becsü­let külön­ben sem enged­hetné meg, hogy egy asszonyt leti­por­ja­nak, aki sírva könyö­rög a nem­zet­nek.

– Még a kis trón­örö­kös is hogy sírt, egyem a szép lel­két – lel­ke­se­dett az egyik nemes­asszony.

– Hát igen… Nem cso­dá­lom – morogta szom­széd­já­nak Bold­vay Döme. – Mikor a fel­sé­ges asszony a fene­kébe csí­pett! Fus­son ki a két sze­mem, ha nem így lát­tam!

(A bor­so­diak a test­őr­tiszt segít­sé­gé­vel egé­szen közeli helye­ket kap­tak.) Kazin­czy László, Bold­vay Döme szom­szédja – aki szin­tén Sajgó-vidéki nemes volt – hatal­ma­san fel­ka­ca­gott.

– Nohát ez a Döme! Nohát ez a Döme! – csap­kodta a tér­dét nevet­té­ben. Ezu­tán han­go­san is meg­em­lí­tet­ték Bold­vay Döme fel­té­te­le­zé­sét. Sokan meg­bot­rán­koz­tak rajta, míg mások jót nevet­tek…

(Ám e „rege” mind a mai napig él a magyar nép emlé­ke­ze­té­ben.)

…Akár­hogy volt, akár­mint volt, de Mária Teré­zia a magya­rok segít­sé­gé­vel meg­nyerte a hábo­rút… A híres magyar huszá­rok a Rajna part­ját is elér­ték, s odáig üldöz­ték az ellen­sé­get… így men­tet­ték meg a Habs­bur­gok trón­ját. Ekkor kelet­ke­zett ama híres dal is:

„Vág­tatva men­nek a magyar huszá­rok
A Rajna part­ján s messze tája­kon,
A Rajna part­ján s messze tája­kon.”

Utó­irat: Hát a két jegyes­pár­ral ugyan mi lett? (Erről már nem szól a „rege”). De!… Úgy a Vay, mint a Sze­pessy csa­lá­dok a későbbi évszá­za­dok­ban is fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak Bor­sod tör­té­nel­mé­ben…

Így könnyen hihető, hogy a két jegyes­pár átélte az oszt­rák örö­kö­sö­dési hábo­rút – ami azért tört ki, mert nem akar­ták elis­merni Mária Teré­zia ural­ko­dá­sá­nak tör­vé­nyes­sé­gét, mivel odáig csak fiúk örö­köl­het­ték a trónt – szó­val: meg­ér­ték a békét, házas­sá­got kötöt­tek, a hát­ra­levő éve­i­ket bol­do­gan élték le gyer­me­keik s uno­káik köré­ben.