A TABÁNI HALÁSZLEÁNY

Több száz öreg esz­ten­dők­kel ezelőtt magos Buda vára alatt virág­zott egy kicsiny falucska, Tabán volt a neve. Jám­bor rác kal­má­rok és szor­gos sváb sző­lő­mű­ve­sek lak­ták… Került azon­ban közöt­tük magyar is… A leg­több dunai halász­ként kereste a kenye­rét.

Egy ilyen derék, igyekvő halász volt az öreg Tuba Már­ton is, aki valaha a Felső-Tisza vidé­kén élt. Ami­kor hites fele­sége elköl­tö­zött az élők sorá­ból, fel­ke­re­ke­dett egyet­len leá­nyá­val, Rózá­val, s meg sem állt véle Budáig. Így került az öreg Tabánba, ahol egy magá­nyos özvegy, bizo­nyos Liza néne adott neki szál­lást roz­zant vis­kó­já­ban…

Rozi pedig csu­da­szép terem­tés volt, egy élő-nyíló tuba­ró­zsa. Meg is akadt rajta hama­ro­san a tabáni legé­nyek szeme! – Nem volt olyan viga­lom, mulat­ság, ahová meg ne hív­ták volna.

Pengő tam­bu­ra­szóra, sikongó har­mo­ni­ká­nál, pat­togó-recsegő trom­bi­tá­nál szó­ra­koz­tak akkor­tájt a tabáni fia­ta­lok. Főként a szü­reti bálok vol­tak híre­sek.

Egy ilyen szü­reti bálba tévedt be egy­szer a szom­szé­dos vár­ban lakó királyfi. Per­sze álru­há­ban volt, még­hozzá vadász­nak öltözve! Elve­gyült a mula­tozó köz­nép sora­i­ban, s egy­szer­csak hopp!… táncra kérte Rozi­kát. Ne is mond­jam, hogy rög­vest meg­tet­szet­tek egy­más­nak. Nagyo­kat tán­col­tak, nevet­tek, s ráadá­sul még három nyel­ven is éne­kel­tek!

Az isme­ret­len vadász, aki Károly­nak nevezte magát, még haza is kísérte Rozi­kát.

Bol­dog volt a halász­le­ány, s izga­tot­tan várta a leg­kö­ze­lebbi szom­ba­tot, ami­korra ígérte a legény a láto­ga­tást.

De a vadász nem kereste fel Rozi­kát. Búsult, búsult sze­gény, hiszen olyan biz­tosra ígérte a fiú… Bizony a halász­le­ány nem is sej­tette, hogy éppen a vadász­le­gény eljegy­zése volt ebben az idő­ben.

Napo­kig, sőt hete­kig gyö­törte a bánat Rozi­kát, de később felej­teni kezdte a dol­got. Azu­tán bekö­szön­tött a budai tél, és egy ret­te­ne­tes kemény napon befa­gyott a Duna is.

Nagy bun­dákba, kucs­mákba bur­ko­lóz­tak a halá­szok, hogy léket tud­ja­nak vágni a folyam jegén, mert köze­le­dett kará­csony estéje, ami­kor friss halat kívánt vacso­rára Buda vára, Tabán és Lógod falu népe.

Tuba Már­ton és leá­nya is ott szor­gos­ko­dott a halá­szok között… Hát ahogy viszik a hal­lal teli kosa­rat, elsik­lik mel­let­tük egy fényes kirá­lyi szán, amely­ben nem más ült, mint maga Károly vadász.

– Édes­apám – for­dult atyja felé lel­ke­sen a leány. – Itt ment Károly vadász, aki engem a szü­reti bálon meg­tán­col­ta­tott.

Az öreg halász arca elko­mo­rult.

– Ó, gyer­me­kem, vesd ki szí­ved­ből a remény­sé­get…

Ekkor tudta meg Rozika, hogy kicsoda is hát Károly vadász! Nem is ízlett neki a finom kará­cso­nyi vacsora, amit Liza anyó pom­pá­san elké­szí­tett.

A jószívű öreg néne hama­ro­san észre is vette, hogy valami bántja Rozi­kát, s tövi­ről hegyire kival­latta.

– Nagy baj, bizony nagy baj ez, gyer­me­kem – rán­colta össze amúgyis rán­cos hom­lo­kát. – De azért nincs min­den veszve. Ha ked­ved van, besze­rez­lek téged a kirá­lyi udvarba szol­gá­ló­le­ány­nak, s ott a királyfi szom­széd­sá­gá­ban még valami csoda is tör­tén­het.

És egy nagyon hideg napon Liza anyó fel­kí­sérte Rozi­kát a kirá­lyi várba. Nehéz napok követ­kez­tek a halász­le­ányra. Elő­ször egy nagyot­halló her­cegi dáma, majd pedig egy nya­fogó her­ceg­kis­asszony szol­gá­la­tára ren­del­ték. Reg­gel­től estig csak lótott-futott sze­gényke, és ráadá­sul még a ked­ve­sét, az álva­dászt sem lát­hatta.

Már éppen azon volt, hogy vissza­megy atyja vis­kó­jába, ami­kor várat­lan dolog tör­tént… Éppen az udva­ron sza­ladt át, ami­kor meg­pil­lan­totta Károlyt. A királyfi nem akart hinni a sze­mé­nek…

– Te,… te Tuba Róza, itt vagy? – csu­dál­ko­zott.

– Itt bizony, szép­sé­ges királyfi, mert a köze­led­ben aka­rok élni.

Nagyon meg­le­pő­dött a királyfi, hogy Rozika igazi mivolt­já­ban fel­is­merte, de aztán bána­tos han­gon szó­lott:

– Én sem felej­tet­te­lek el. De mi haszna? Királyfi vagyok, nekem a szü­leim jelö­lik ki a mát­ká­mat. De Tuba Róza kemé­nyen tekin­tett rá.

– Nem is vagy te igazi királyfi, ha szí­ved ellen teszel.

Az álva­dász arca bizony elko­mo­rult e sza­vakra:

– Atyám s anyám ellen cse­le­ked­jem? Tán még bör­tönbe is vet­né­nek, és soha­sem lehet­nék király!

– Hát ha tene­ked fon­to­sabb a trón, mint én, ám legyen! De engem töb­bet nem látsz!

Meg­ijedt erre a királyfi, mert már annyira meg­sze­rette a halász­le­ányt, hogy elkép­zelni sem tudta nála nél­kül az éle­tét.

– Várj egy kicsit, Rozika, lel­kem! – könyör­gött neki sebe­sen. – Hagy­jál gon­dol­kod­nom, hogy mit tegyek?

– No, jól van. Három napi gon­dol­ko­dási időt adok. Har­mad­nap keress fel, s tudass elha­tá­ro­zá­sod­ról!

Hej, nagy gondba esett az egy­szeri budai királyfi! Hogyne, hiszen Rozi­kát is sze­rette, meg a trónt is akarta… Nem tehe­tett mást, elhí­vatta magá­hoz a leg­böl­csebb udvari tudóst, hogy taná­csot kér­jen tőle.

A sza­kál­las Tun­dusz-Fun­dusz úr őke­gyelme a követ­ke­ző­ket javal­lotta:

– Atyád öreg, anyád nagyon akarja a fran­cia her­ceg­kis­asszonyt, a jegye­se­det. De te húzd az esküvő nap­ját, egé­szen addig, míg te leszel a király. Egy király pedig min­dent meg­te­het.

Még azon este sza­ladt a tanáccsal Rozi­ká­hoz… Tuba Róza, ha nehe­zen is, de bele­egye­zett.

És az évek tel­tek-múl­tak… A magyar királyfi halo­gatta, a fran­cia király egyre sür­gette az esküvő nap­ját. Ők ugyan nem is sej­tet­ték, hogy mi lehet az oka, de a Tabán­ban szél­té­ben-hosszá­ban beszél­ték. Így jutott el a hír egy kora tava­szi napon a vén királyné fülébe is.

Micsoda patá­liát csa­pott őke­gyel­mes­sége!

Elő­ször is össze­te­rem­tette a fiát, majd pedig kiker­gette a palo­tá­ból Rozi­kát, és parancsba tétette az urá­val, hogy mind­örökre szám­űz­zék a Tabán­ból Tuba Már­tont és leá­nyát.

Nagy-nagy bánatba esett a sze­gény királyfi! Nap nap után egyre job­ban kívánta látni Rozi­kát, de szü­lei fegy­ve­res strá­zsák­kal őriz­tet­ték.

És egy nyári napra a szü­lők kitűz­ték az eskü­vőt a fran­cia her­ceg­kis­asszonnyal… Már éppen Óbuda hatá­rá­ban jár­tak a fran­cia hin­tók, ame­lyek a meny­asszonyt és a móring­ját hoz­ták, ami­kor híre futott, hogy a királyfi eltűnt a palo­tá­ból.

Hatal­mas kap­ko­dás, zűr­za­var támadt erre. Kato­nák, szol­gák, porosz­lók kutat­ták át az egész várat, majd a várost s a kör­nyező fal­va­kat, de a király­fi­nak nyoma veszett.

Szé­gyen­szemre elma­radt a kirá­lyi vár­ban a fényes esküvő… A fran­cia her­ceg­kis­asszony pedig nagy­mér­ge­sen beszállt cifra hin­ta­jába, s meg sem állt hazáig.

…Három hétre az eset után egy öreg dereg­lye kötött ki vala­hol a Tisza füze­sei között.

– Itt lakik-e Tuba Már­ton, halász­mes­ter? – kér­dezte har­sány han­gon egy dél­ceg, vadász­ru­hás ifjú.

– Itt uram… – lépett ki a nád­kuny­hó­ból az öreg halász.

– Hát a lánya, merre jár?

– Hálót fon a par­ton… De miért kérdi kegyel­med?

Még választ sem tudott mon­dani a jöve­vény, ami­kor szél­se­be­sen elő­fu­tott a leány, s egye­ne­sen a vadász nya­kába ugrott.

– Eljöt­tél értem?

– Nem… Itt mara­dok vele­tek… Örökre.

Így mon­dott le a trón­ról az egy­szeri budai királyfi a szép­sé­ges Tuba Rózá­ért, a tabáni halász­le­á­nyért.