VASVÁR

A Bükk háta mögötti füs­tölgő, sok­ké­mé­nyű Ózd volt Észak- Magyar­or­szág ipari fel­leg­vára. Nap­ja­ink­ban már nem az… Rég­múltja azon­ban ma is figyel­met érde­mel.

Nagyon régi tele­pü­lés, már a hon­fog­la­lás előtt is lakott hely volt. Ennek a múlt­ban gyor­san fej­lődő ipari város­nak a II, kerü­le­tét Vas­vár­nak hív­ják.

Azt hinné min­denki, hogy a vas­gyár­tás­tól nyerte a nevét.

Pedig nem így van!

Kilenc­ven­négy esz­ten­dős korá­ban édes­apám az alábbi tör­té­ne­tet mesélte el róla.

– Régen volt bíz az – kezdte –, de bizony igaz volt! Nem messze a Bükk­től, a Sajó-parti Muhi pusz­tán csa­tát vesz­tett a magyar király, IV. Béla. Hej, nagy baj volt ez! Még aznap híre futott a Sajó-völ­gyi meg a bükki fal­vak­ban. Aki csak tehette, mene­kült! Az erdők, a bar­lan­gok hama­ro­san meg­tel­tek félő, resz­kető embe­rek­kel.

Mert még a Muhi pusz­tára sem ért a tatár, de a híre már előtte járt: fel­égeti a fal­va­kat, leöl­dösi az embe­re­ket! Mene­kül­tek hát.

Maga IV. Béla is, hogy éle­tét mentse, hűsé­ges embe­re­i­vel nye­regbe szállt, s ami­lyen gyor­san csak tudott, végig­vág­ta­tott a Sajó, majd a Han­gony völ­gyén.

Elnép­te­le­ne­dett fal­va­kat talált, pedig már az ele­sége is elfo­gyott.

Ilyen álla­pot­ban ért Ózdra, amely már akkor is ismert, nagyobb tele­pü­lés volt. Innen is min­denki a közeli erdőkbe, a vár­ko­nyi meg a far­kas­lyuki ren­ge­te­gekbe mene­kült.

– Mit tegye­nek, hová legye­nek? – töp­ren­ked­tek IV. Béláék. És ahogy ott tana­kod­nak, hát az egyik vitéz így kiált fel:

– Fel­sé­ges kirá­lyom, éle­tem-halá­lom kezedbe aján­lom, men­jünk fel e hegy olda­lába! Ott áll valami erős­ség, valami vár. Vas­vár.

– Vár? Még­hozzá Vas­vár? – nézett arra cso­dál­kozva a fáradt király. Való­ban, a mai Cipó-hegy városra néző olda­lá­ban állott egy tor­nyos-bás­tyás épü­let.

Az alko­nyi nap suga­rai vissza­ve­rőd­tek a vas­ka­pu­ról.

– Men­je­tek, vité­zek, néz­zé­tek meg! – paran­csolta remény­kedve a király.

Ezu­tán a vité­zek csak­ugyan meg is néz­ték. Ám nem vas­ból készült vár volt az, hanem egy fenyő­ge­ren­dák­ból össze­ácsolt kas­tély, amely­nek vas­ka­puja volt.

Mind­egy, most már bemen­nek, hatá­roz­ták el, hátha van­nak benne embe­rek, akik szál­lást és ele­sé­get adnak nekik.

Ám az öntött­vas­ból készült nagy­ka­put zárva talál­ták. Zörög­tek, ver­ték ugyan­csak a bejá­ra­tot.

Végre egy nagy­sza­kállú, hosszú, fehér hajú öreg­em­ber jelent meg a kapu kém­le­lő­nyí­lá­sá­ban.

– Mit akar­tok tőlem? – kér­dezte bizal­mat­la­nul.

– Szál­lást és élést sze­ret­nénk, derék öreg.

– Kik vagy­tok ti, és mi járat­ban?

– Vesz­tett csa­tá­ból jövünk a Muhi pusz­tá­ról – szó­lott az egyik vitéz.

– Csak nem a király­hoz tar­toz­tok?

– De bizony igen.

– És a tatá­rok? – emelte fel hang­ját az ősz sza­kállú.

– Már a Sajó völ­gyén dúl­ják a fal­va­kat.

– És ti tűri­tek? – dör­mögte bosszú­san az öreg.

– Mit tehe­tünk, jó uram? Nagy a túl­erő, és kevés nemesúr jött a Muhi pusz­tára.

– Kevés nemesúr? Szó­val cser­ben­hagy­ták a királyt? Ó, az átko­zot­tak! – hábor­gott az öreg. – Hát nem fáj nekik a haza pusz­tu­lása? Ó, sze­ren­csét­len király! Hoz­zá­tok ide gyor­san! Magá­nyos far­kas vagyok, se csa­lá­dom, se vité­zeim, de egy pár napig szí­ve­sen ven­dé­gül látom. Mert én nem hagy­tam el háza­mat, mint a többi gyáva!

Így tör­tént aztán, hogy a Cipó-hegy olda­lá­ban, a vas­ka­pus fakas­tély­ban egy pár napot pihe­nés­sel töl­tött a mene­külő király.

De a király és mara­dék serege nem sokáig marad­ha­tott. A tatár horda már a mai Sajó­né­meti terü­le­tén, Ózd szom­széd­sá­gá­ban pusz­tí­tott.

Egy hűvös ápri­lisi éjsza­kán a vár­ko­nyi völ­gyön keresz­tül a kis­ded csa­pat a Bükk ren­ge­te­gei felé vette útját, s itt buj­do­sott aztán a vadon­ban. Ide már nem ment fel a tatár, mivel csak a sík­sá­got, a völ­gye­ket ked­velte.

Ami­kor pedig a tatá­rok kita­ka­rod­tak, a király meg­me­ne­kü­lé­sé­nek emlé­kére több kápol­nát is emel­tek a Han­gony-völ­gyi fal­vak­ban, így Ózdon is. Azt a helyet pedig, ahol a fából épült, vas­ka­pus kas­tély állott, Vas­vár­nak nevezte el a nép.

– Hát a sza­kál­las vén­nel ugyan mi lett? – kér­dez­tem édes­apá­mat.

– Ő bizony nem mene­kült el – vála­szolta. – Ott lelte halá­lát a fakas­tély üsz­kös geren­dái között… Csu­pán a vas­kapu árvál­ko­dott ott még sokáig, de aztán azt is meg­emész­tette az idő vas­foga – fejezte be elbe­szé­lé­sét édes­apám.