98.

A he­li­kop­ter mo­no­ton zaja las­san­ként kez­dett ál­mo­sí­tó­an hat­ni. Mc­Cor­mack óva­to­san fel­ült, meg­ta­po­gat­ta a kö­tést az ol­da­lán, az­tán fe­lém for­dí­tot­ta a fe­jét.

– Gon­do­lom, elég időnk van még Kat­man­du­ig. Nem fog­lal­ná össze, ha csak úgy nagy vo­na­lak­ban is, az egé­szet? Hon­nan a fe­né­ből tud­ta, hogy Sera nem Sera? És egy­ál­ta­lán… Maga sok­kal töb­bet tu­dott, mint amit sejt­het­tünk. És még maga ígért ne­kem őszin­te együtt­mű­kö­dést…

– Re­mé­lem, meg­bo­csát­ja, hogy itt-ott át­ej­tet­tem – vi­gyo­rog­tam rá.

Na­gyot szisszent, és még fel­jebb dol­goz­ta ma­gát a pam­la­gon.

– Hi­á­ba, én már csak iga­zi an­gol úr ma­ra­dok – bé­két­len­ke­dett. – Azt hi­szi, nem jöt­tem rá, hogy nők mász­kál­nak ma­gá­hoz éj­sza­kán­ként?

– Nők? – hök­kent meg mel­let­tem Eve.

– Na, nem úgy gon­dol­tam – til­ta­ko­zott el­vö­rö­söd­ve Mc­Cor­mack. – A töb­bes szám csak vé­let­len volt. Szó­val azt hit­tem, hogy va­la­mi gá­láns ka­lan­dot párt­fo­go­lok, és a vé­gén ki­de­rül, hogy a fe­le­ség lá­to­gat­ta meg a fér­jét éj­jel, ti­tok­ban. És még azt mond­ják, hogy el­gé­pi­e­se­dett ko­runk­ban ki­hal az em­be­rek­ből a ro­man­ti­ka!

El­gon­dol­koz­va néz­tük a hegy­óri­á­so­kat, majd Frank King tör­te meg a csen­det:

– Mr. Law­ren­ce… Mi­óta tud­ta, hogy mire megy ki a já­ték? Ami­kor a Salu te­te­jén jár­tunk, már sej­tet­te?

Érez­tem, hogy rám irá­nyul min­den te­kin­tet, még az Eve Pick­ford­ról gon­dos­ko­dó ne­pá­li ápo­ló­nő is fe­lém for­dí­tot­ta a fe­jét. Még egy­szer le­néz­tem a Sa­lu­ra, amely ép­pen ak­kor tűnt el a ho­ri­zont mö­gött, és be­szél­ni kezd­tem: