85.
Az imatermek ajtajai tárva-nyitva álltak, csak a nyitott ajtók elé húzott súlyos bársonyfüggönyök rejtették el az éjszaka is égő gyertyákat és olajmécseseket a szemem elől. A Karma Damcsö lakosztályához vezető lépcsőfeljáró sötéten ásított, mintha emberemlékezet óta nem ment volna fel rajta senki.
Rápillantottam karórám világító számlapjára: éppen kilenc órát mutatott. Teljes órám volt az imatermi randevúig.
Csendben meghúzódtam egy óriási bronzfüstölő árnyékában, és mintegy öt percig várakoztam. Az udvaron semmi nem mozdult: Karma Damcsö lakosztályának ablakai is feketén bámultak az éjszakába.
Amikor meggyőződtem róla, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, nagyot sóhajtottam, és cselekvéshez láttam. Odaosontam a fal melletti imamalomsorhoz, és kikerestem a nyolcadik imahengert. Ahogy ott álltam, a gyanútlan szemlélő azt hihette volna, hogy egy szerzetes vagy kései vándor imádkozza le bűneit. A hengerek tetejére erősített imazászlók vidáman lobogtak, a henger régóta nem gondozott tengelye pedig faggyú után siránkozott. Két-három forgatás után nagyot rántottam a hengeren, majd minden erőmet megfeszítve megemeltem. A jó másfél méter magas óriás leugrott az állványról, és méltóságteljes lassúsággal a vállamnak dőlt. Kiakasztottam a tartójából, és óvatosan letettem a hóba.
Újabb három-négy percbe tellett, amíg kilihegtem magam, és visszanyertem a nyugalmamat, bár nem lehettem biztos benne, hogy Karma Damcsö bezárt ablakai mögül nem figyelik-e árgus szemek minden mozdulatomat.
Szerencsémre felhők jelentek meg a sötét égbolton, s előbb csak egy-egy pillanatra takarták el a holdat, majd mind hosszabb időre borult sötétségbe a környék.
Megvártam, míg egy nagyobb felhő keveredik a hold elé, aztán vállamra kaptam az imahengert, és az épület fala felé iramodtam vele. A hold éppen akkor bújt elő ismét, amikor lerogytam Karma Damcsö lakóépületének ablakai alatt.
Körülbelül három-négy méternyire felettem húzódott a tető néhány kiemelkedő dísze: ha el tudom kapni őket, remélhettem, hogy valahogyan csak feljutok a tetőre. Feltámasztottam a hengert, s a fából készült épületfal kiugrásaiba kapaszkodva felhúzódzkodtam a tetejére. A pagodatető kiszögellése éppen a fejem felett volt, és gyerekjáték volt elkapnom a kiemelkedő, fából faragott díszítőelemek akármelyikét.
Kiválasztottam egy állatfigurát – talán őz vagy szarvas lehetett –, elrúgtam magam az imahengertől, és kilendültem a tető felé. Már-már el is értem a fából eszkábált ereszcsatornát, amikor a szarvasfigura nagyot reccsent a tenyeremben, és lendületem derékba tört. Fél szaltóval hátraestem, és lehuppantam a földre. Szerencsém volt, hogy a nyakam nem törtem.
Sajgó derekamat tapogatva lapultam az eldőlt imahenger mögött, és vártam, hogy kinyíljon Karma Damcsö ablaka, és kidugjanak rajta egy puskacsövet. Semmi ilyesmi nem történt azonban. Karma Damcsö látszólag az igazak álmát aludta.
Újrakezdhettem hát a tornamutatványt. Felállítottam az imahengert, és felkúsztam a tetejére. Kitapogattam egy másik szarvasfigurát, és megrángattam. A nemes vad recsegni kezdett a tenyeremben, és kihúzta egyik lábát a tetőből. Biztos lehettem benne, hogy ha rábízom magam, ismét a földön kötök ki.
Halkan elkáromkodtam magam, és tovább tapogatóztam. Közben szidtam magam, amiért az elmúlt napok szemléi során erre a lehetőségre nem gondoltam, és nem dolgoztam ki pontosan a feljutás módját. Keresgélés közben hirtelen dróthálónak ütközött a kezem. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, amikor belekapaszkodtam, és meggyőződtem róla, hogy még egy elefántot is elbírna, nemhogy egy embert.
A hálóval azonban volt egy kis baj. Nevezetesen, hogy nem a tető peremén, hanem az alatt húzódott végig, s azért helyezték fel az épületre, hogy megakadályozzák a galambok befészkelését a pagoda teteje alá. A szépen festett deszkalapok napok alatt tönkrementek volna a számtalan galamb guanójától.
Belekapaszkodtam a hálóba, és ellöktem magam az imahengertől. A háló lehajlott egy kicsit, de esze ágában sem volt elszakadni. Összeszedtem minden erőmet, és igyekeztem egy haskelepet csinálni. S csodák csodájára sikerült is az a figura, amely annyi gondot okozott még Budapesten, a középiskolában. Mire megijedhettem volna, már fenn is hasaltam a pagoda tetején.
Kis ideig meglapultam, hallgatóztam, majd folytattam az utam. Rendkívül óvatosan kellett mozognom, ha nem akartam, hogy azok odalenn meghallják a lépteimet. A fazsindely így is illegett-billegett a talpam alatt, és sokért nem adtam volna, ha jól bejáratott hazai teniszcipőm lett volna rajtam. Csak azt nem tudtam, hogy a nagyujjam mit szólt volna a húszfokos hideghez.
A pagodatető meredeken emelkedett felfelé; minden erőmet és ügyességemet össze kellett szednem, ha nem akartam legurulni róla. A jótékony sötétben nem sokat láttam, így nem kellett attól félnem, hogy leszédülök.
Körülkémleltem a tetőn, de egyelőre hiába. Kénytelen voltam megvárni a holdfényt, hogy megtaláljam, amit keresek. S valóban. Amikor a hold kibukkant a felhők mögül, az egyik kiugró dísz mellől csillogó fémrúd tűnt a szemembe. Néhány lépés, és egy rádióadó-vevő antennája mellett álltam.
Bár, őszintén elismerem, nagy volt a kísértés, hogy belerúgjak egy jó nagyot, idejében sikerült lebeszélnem magam erről. Sőt. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszamásztam a tető pereméhez, hogy leereszkedjek árván hagyott imahengeremre.
Aztán mégiscsak másként cselekedtem. Ha már itt vagyok – gondoltam –, egyszerűbb innen megközelítenem Karma Damcsö vendégeit. Hasra feküdtem, és szinte milliméterről milliméterre küzdöttem magam előre. Addig-addig, amíg végül is eljutottam a főláma ablaka fölé. Az ablak azonban alattam húzódott, s a tető felkunkorodó pereme miatt képtelen voltam belesni rajta.
Már-már azon voltam, hogy feladom a tervem, amikor újra eszembe jutott a drótháló. Összeszedtem minden bátorságomat, nagy lélegzetet vettem, és egy szaltó-haskelep keverékkel belehuppantam a hálóba. Biztos, hogy még egyszer nem tudnám megcsinálni.
Csendesen feküdtem néhány percig, és csak amikor a hideg bizsergetni kezdte a lábamat, határoztam el magam a további cselekvésre. Óvatosan kúszni kezdtem a hálóban, és úgy helyezkedtem, hogy beláthassak az alattam levő szobába.
Nem tudom, miért kacsintott rám odalenn a lófejű isten, Tamgrin, de kétségtelen, hogy szerencsét hozott. Karma Damcsö szobájának fatáblái között legalább húsz centiméternyi rés maradt, amelyen vékony fénycsík hullott ki az udvarra.
Ahogy óvatosan bepillantottam az ablakon, négy vagy öt alakot láttam odabenn. Le-fel járkáltak, és közben izgatottan beszélgettek. Valamennyien a szerzetesek hagyományos palástját hordták a sárga fejfedővel. Mindezek ellenére meg mertem volna esküdni, hogy annyi közük van a lámaista hithez, mint nekem.
Ami azonban igazából megragadta a figyelmemet, az egy ugyancsak lámaruhás férfi volt, aki fején fejhallgatóval egy rádiókészülék előtt ült a sarokban. A masina lámpái zölden világítottak, a sötét hajú, szemüveges férfi pedig látható figyelemmel csavargatta a gombokat.
Igyekeztem kinyújtani lassan-lassan elzsibbadó és a hidegtől elhaló lábaimat, és azon imádkoztam magamban, hogy bírjam még egy kicsit.
Úgy látszik, Tamgrin, a lófejű isten nemhiába kacsintott felém a démonfalról; ezen az estén minden úgy sikerült, ahogyan elterveztem.
A rádiónál ülő férfi arca hirtelen felragyogott. Mondott valamit a többieknek, amire azok mindannyian a készülék felé fordultak. A rádiós férfi gömbölyű mikrofont vett fel a készülék mellől, és beszélni kezdett vele.
De sokért nem adnám – gondoltam –, ha hallanám, miről is van szó. És Tamgrin most is a segítségemre sietett.
Úgy látszik, a szobában gomolygó cigarettafüst irritálhatta a rádiós torkát, mert többször köhögés rázta meg, végül ingerült mozdulattal az ablak felé mutatott. Ijedten visszahúztam a nyakam, és csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy az ablakot kitáró férfi ügyet sem vetve rám, visszatér a többiekhez. A szobából ömleni kezdett a füstös meleg.
Óvatosan ismét belestem az ablakon. A lámaruhások valamennyien a rádió mellett ültek, és feszülten figyelték a készüléket.
– Igen, uram – hallottam a rádiós hangját, aki egy általam jól ismert ázsiai nyelven beszélt. – Minden rendben van. Itt vannak valamennyien… Nem, uram, aligha sejtenek valamit is. Nem engedjük, uram…
A rádióból ezután zavaros sercegés hallatszott, amiből ilyen távolságról egyetlen szót sem értettem. A többiek azonban érthették, mivel elégedetten bólogattak, s egyikük súgott valamit a rádiósnak. Az bólintott, udvariasan megvárta, míg az éterből jövő hang befejezi a mondandóját, aztán azonnal válaszolt:
– Tehát holnapra várjuk, uram. A leszállópályát előkészítettük. Nem menekülhet senki, uram. Őt pedig elintézzük, nem keverhet többé bajt! Legyen egészen nyugodt, uram.
Úgy látszott, odalenn kiszellőzhetett a szoba. Az egyik “láma” fázósan megborzongott, és az ablakhoz lépett. Annyi időm maradt csak, hogy visszarántsam a fejem, aztán az ablak csattanva csukódott be alattam. Ez a töredék másodperc is elég volt azonban ahhoz, hogy felismerjem a lámában azt a fiatal férfit, aki érkezésünkkor Karma Damcsöként fogadott bennünket. És aki, származásával ellentétben, olyan kitűnő angolsággal beszélt, mintha világéletében ki sem mozdult volna Nagy-Britanniából…
Most éreztem csak, hogy milyen átkozottul hideg van. Már-már attól féltem, hogy belefagyok a dróthálóba. Felhúztam a térdem, és éppen arra készülődtem, hogy megkezdem a visszavonulást, amikor halk csörrenést hallottam a fejem felett.
A háló aljához lapultam, s a tetőcserép, amely valahonnan a pagodatető csúcsa felől érkezett, elzúgott felettem. Hangos csattanással vágódott a tető szélének, majd megperdülve éppen mellettem kötött ki.
Megdermedtem a rémülettől, s amennyire lehetett, igyekeztem elhúzódni az ablak közeléből. A következő pillanatban kitárult az ablak, és egy férfi hajolt ki rajta. Körülkémlelt, és a kezében fenyegetően csillogott egy tekintélyes nagyságú automata fegyver.
– Mi van? Látsz valamit? – hallottam belülről egy hangot.
– Semmit – morogta a férfi. – Pedig esküdni mernék, hogy valaki megdobta az ablakot!
– Hagyjátok már a fenébe! – hallottam egy türelmetlen kiáltást. – Egészen kihűl a szoba. Biztos valami madarat vonzott ide a fény.
Az ablak csattanva becsukódott, és a bársonyfüggönyt is a helyére rántották. Most már valóban nem világított más az éjszakában, csak a holdvilág.
Újra csak hozzáláttam a visszavonuláshoz. Felettem zavartalanul világított a hold óriási lámpája, és a hegycsúcsok együttérzőn figyelték, hogy sikerül-e kikecmeregnem a magam állította csapdából. Megjegyzem, erre kíváncsi voltam magam is… Akárcsak arra, hogy ki lökte le a tetőcserepet a fejem felé.
Hallgatóztam. A pagoda tetején nem mozdult semmi, és én megpróbáltam meggyőzni magam, hogy a cserép magától indulhatott el, vagy valóban olyasmi történt, amit azok hisznek odabenn.
Igyekeztem guggoló helyzetbe kerülni, hogy elérhessem a párkányt, amikor újabb cserép szánkázott velem szembe. Annyi időm maradt csak, hogy behúzzam a nyakam, és a cserép máris ott landolt a dróthálóban.
Most már biztos voltam abban, hogy szó sem lehet kósza madarakról. Előhúztam a revolveremet, és fittyet hányva az esetleges további cserepeknek, megragadtam egyik kezemmel a párkányt, a másikkal pedig felhúztam magam a szélére. Kidugtam a fejem, és a pagodatető irányába lestem.
A hold ezüstös fénnyel szórta be a tetőt, és azt a férfit is, aki óvatosan, kiterjesztett karokkal egyensúlyozott odafenn az egymásba fonódó tetőrészek között. Sárga palástja mint óriási virág csillogott, míg hatalmas, kunkori orrú csizmáiban vigyázva lépkedett a laza cserepek között. Úgy látszott, hogy nem vett észre; minden figyelmét lekötötte az egyensúlyozás.
Sok töprengésre így sem maradt időm. Ismét zsebre vágtam a revolvert, és az imahenger fölé kúsztam. Megkapaszkodtam a háló szélében, leereszkedtem, és kotorászni kezdtem a lábaimmal, hogy elérhessem az imamalom tetejét. Óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor végül is elértem, és néhány másodperc múlva lehuppantam a földre.
Hátamat a henger oldalának támasztottam, előhúztam a revolveremet, és nyugodtan célba vettem a tetőt. Néhány pillanat múlva feltűnt a szerzetes sziluettje. Futólag körülnézett, majd váratlanul könnyed mozdulattal megragadta a párkányt, és olyan figurát csinált, amilyet utoljára versenyen láttam a régi szép diákévekben. Szinte látni véltem, hogy elégedett mosolyra húzódik az ajka, amikor az imahenger felé lendült a lába.
Az óriási csizmák azonban hiába kapálóztak a levegőben, s a mosoly is alighanem lehervadt tulajdonosuk arcáról. Úgy lógott ott ég és föld között, mint egy óriási denevér.
Óvatosan még egy kicsit továbbtoltam az imahengert, és komótosan odasétáltam a szerzetes alá. Egyik tenyeremből a másikba tettem a pisztolyt, mert hideg tusa pokolian égette a bőröm.
A csizmák tulajdonosa lenézett, meglátott, és egy pillanatra felfelé kapta a lábait, hogy visszavonuljon. Aztán belátta, hogy elkésett, és csüggedten visszaereszkedett.
– Mi újság odafenn? – szólítottam meg kedélyesen angolul.
Ugyancsak angolul jött a válasz.
– Mit akar tőlem? Csak gyöngyvirágot szedni voltam.
Elmosolyodtam. Mit tagadjam, tetszett a lélekjelenléte.
– Maga dobált a cseréppel?
– Dobálta az ördög. Potyogott az magától is. Majdnem lyukat ütöttem Karma Damcsö plafonján…
– Meddig szándékozik odafenn maradni?
– Maximum öt percig bírom még… Ha addig nem teszi vissza a hengert, leesem, és kitöröm a nyakam.
Precíz tárgyilagossággal csengett a hangja.
Úgy tettem, mintha eltöprengenék a dolgon.
– Mi hasznom lenne abból, ha leengedném?
Kicsit megrángatta magát, hogy jobban tudjon kapaszkodni, aztán elégedetlenül morogta:
– Ha visszateszi az imahengert, mondok magának valamit. Valami fontosat.
– Igazán?
– Igazán.
Megfogtam az imahengert, és visszatoltam a lábai elé. Megvártam, amíg lehuppan a földre, de egy pillanatra sem vettem el róla a fegyver csövét.
– Jó estét – mondta, amikor leérkezett, és rámosolygott a pisztolyomra. – Ezzel meg mit akar? Ha elsüti, ezek kijönnek, és saslikot csinálnak mind a kettőnkből…
– Honnan tudja ilyen biztosan?
Hátratolta a sapkáját, és ekkor végre megpillantottam az arcát. Szép keleti férfiarc volt, olyan, mint egy filmszínészé.
– Ide figyeljen – mondta gyorsan. – Sok időm nincs… Gondolom, maga is hallotta, hogy Thompson holnap érkezik.
– Maga kicsoda? – és feléje kaptam, hogy megfogjam a kaftánját.
Elhárító mozdulatot tett a kezével.
– Erre most nincs idő. De adok magának egy tanácsot… Vigyázzon Serára! Nagyon vigyázzon!
Meg akartam ragadni a kezét, de közben az imahenger túlsó oldalára került. Még egyszer rám mosolygott, búcsút intett, aztán futásnak eredt a harmadik udvarból kivezető kapu felé.
Megfogtam az imahengert, és visszagurítottam a helyére. Megpróbáltam visszatenni a tengelyére, de némi kísérletezés után beláttam, hogy egyedül nem boldogulok. Végül is megelégedtem azzal, hogy odatámasztottam az állványhoz. Holnap majd visszarakják a szerzetesek…
Még egyszer visszanéztem Karma Damcsö kivilágítatlan ablakára, majd az órámra pillantottam. Tíz perc volt hátra tíz óráig.
Elhatároztam, hogy ezt a tíz percet is hasznosan töltöm. Megfújdogáltam a kezeimet, amelyekből már szinte kifagyott a vér, és a szerzetes után eredtem, bár sejtettem, hogy szó szerint hűlt helyét találom.
Átosontam a második udvaron, s elmentem egészen a démonfalig. Tamgrin még mindig a talpai alá taposott démont nyomorgatta, és én gondolatban hálát adtam neki eddigi szerencsémért.
Nekitámaszkodtam a démonfal sarkának, és megpróbáltam kitalálni, hogy mi is történhetett igazából az elmúlt percek során. S úgy látszik, figyelmeztető rendszerem ismét kikapcsolt egy rövid időre, mert csak akkor jutott el fülemig a csizmák harsogó csikorgása, amikor a gazdájuk már ott volt egészen a közelemben.
Amikor odafordultam, már tudtam, hogy elkéstem. A következő pillanatban súlyos test vágódott nekem, és egy kemény tárgy csattant a fejemen. Az égen millió csillag foglalta el a hold helyét, hanyatt estem, és talán az eszméletemet is elveszíthettem egy töredék másodpercre. Támadómnak ennyi is elég volt, hogy a hasamra kerüljön. Megragadta a torkomat, s szorította, ahogy csak bírta. Közben pedig nepáli nyelven ordítozott valamit.
Minden erőmet összeszedtem, hogy megpróbáljam lerázni magamról. Előbb a csuklóját próbáltam meg kitörni, majd amikor ez nem ment, igyekeztem oldalra rántani. Feldobtam a testem a levegőbe, mint a makrancos ló, hogy levessem magamról. Újra meg újra próbálkoztam, s egyszer csak éreztem, hogy ez az utolsó. Ha most sem tudom lelökni a hasamról, alighanem én leszek az expedíció következő áldozata.
Ezúttal azonban nem sikerült felül maradnia. Megbillent a teste, egy horkanásszerű kiáltással lecsúszott rólam, és elengedte a torkomat. Zihálva feltérdeltem, és hatalmas ütést vittem be az arcára, amitől mindketten fájdalmasan felkiáltottunk: ő az állát fájlalta, én pedig szinte jéggé dermedt öklömet.
Amikor elfeküdt a földön, már tudtam, hogy megúsztam a dolgot. De még nem adta meg magát. Hirtelen észrevettem, hogy a zsebe felé kúszik a keze, de még mielőtt elérhette volna, ráléptem csizmás lábammal. Újra csak felsikoltott, és úgy vergődött a talpam alatt, mint a haldokló kígyó.
A tisztesség kedvéért fél kézzel felemeltem, s berámoltam még egyet a szeme alá. Amikor újra elterült, s ott nyöszörgött a havon ártalmatlanná téve, odaléptem hozzá, és hátrahúztam az arcából a kapucnit.
A holdfényben Sera kapitány fájdalomtól eltorzult arca meredt rám.
Hosszú másodpercek múltak el a néma bámulásban: csak néztük egymást, mint a tízévi távollét után véletlenül összekerült ikrek.
– Maga az, Mr. Lawrence? – nyögte felém kerekre tágult szemekkel.
– Miért, kit várt?
– Ó, az úristenit, majdnem kinyírt!
– Nana – morogtam –, csak ne szerénykedjék! Ha nem sikerült volna lerázni magamról a törékeny kis testét, Sera kapitány, alighanem már alulról szagolnám az ibolyát!
Sera lassan feltápászkodott, és arcát tapogatva nekitámaszkodott a démonfalnak.
– Mi az ördögöt mászkál erre?
– Nem gondolja, hogy ezt ugyanolyan joggal én is kérdezhetném magától?
– Én csak levegőzni jöttem ki – mondta.
– Aha. Szóval maga is levegőzik… Elkapja az első arra járót, és igyekszik minél gyorsabban megfojtani. Mondja, kapitány, sohasem szóltak még ezért magának a nepáli rendőrségen?
Az állát tapogatta, és látszott rajta, hogy nem érti a viccet.
– Tehát?
– Láttam valakit – mondta komoran.
– Kit? Talán csak nem Norbut?
Nagyot horkantott, mintha újra támadni akarna.
– Hagyjon már fel ezzel az örökös vádaskodással! Ki a fene az a Norbu?
– Ezt magának kellene tudnia. Maga említette a nevét.
Elengedte az állát, és dühösen legyintett.
– Úgy látszik, ez a rögeszméje. Valóban el akartam kapni valakit. Hiszen ezért fizetnek…
– Kicsodát?
– Mondtam már magának, hogy egy gyanús pofát láttam a szerzetesek között. És egyre gyakrabban bukkan fel mostanában… Esküdni mernék, hogy valamiben sántikál.
– Az a kábítószer-kereskedő, akit korábban említett?
– Az.
– Hogy hívják?
– Tenzingnek. De miért érdekes ez magának?
Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna a kérdést.
– Hol látta utoljára?
– Itt, az udvarban.
– Miért nem kapta el?
– Nem olyan könnyű az… Jobban tájékozódik a disznó a sötétben, mint én.
– Mikor látta, ha szabad kérdeznem?
– Hát… úgy nagyjából félórával ezelőtt.
– Itt az udvaron?
– Pontosan. Egyedül jött a második udvarból az elsőbe.
– Mire maga?
– Meghúzódtam az árnyékban. Mintha csak sejtettem volna, hogy erre kell jönnie a gazembernek.
– Aztán?
– Valamelyik marha odarakott az útba egy leszerelt imahengert. Amikor már éppen elkaptam volna, nekimentem és elestem. S mire feltápászkodtam, a pasasnak már csak hűlt helyét találtam.
Alig tudtam elrejteni feltörő vidámságomat.
– Aha. Azután?
– Semmi azután. Visszajöttem ide a démonfalhoz. De nem sikerült újra megpillantanom.
– Aztán jöttem én.
– Na igen. Aztán jött maga. De hát honnan az ördögből sejthettem volna, hogy éppen erre támad kedve sétafikálni.
– Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy én is keresek valakit?
– Csakugyan?
– Csak úgy mondom. Lehet, hogy nem is igaz. Tehát maga észrevett engem…
– Úgy van. És azt hittem, hogy a fickó került elő.
– Nem tűnt fel magának, hogy akit keres, az buddhista szerzetes, én pedig narancssárga anorákomban sok mindennek kinézhetek, de lámának aligha?
Mentegetőzve húzta fel a vállát.
– Hát, őszintén szólva… Tulajdonképpen fel kellett volna, hogy tűnjön, de éppen előtte futottam körbe a templomokat. Káprázott a szemem ettől az átkozott levegőtől. Annyit láttam csak, hogy valaki a falat támasztja. És éppen ott, ahol tíz perccel azelőtt az a másik is felbukkant. Érti, ugye?
– Oké, Sera – mondtam neki. – És most merre?
Nagyot köpött a hóra.
– Mára elegem volt a bújócskából. Felmegyek és lefekszem… Persze előbb beakasztom a biztonsági láncot – tette hozzá keserves képpel, és elindult a kapu felé. Mielőtt azonban átlépte volna a küszöböt, megtorpant, visszafordult, és savanyúan rám mosolygott. – És maga?
– Én még levegőzöm egy keveset…
– Csak aztán vigyázzon! Az az ember veszélyesebb, mint én. Ha vele találkozik, nem ússza meg szárazon.
Már rég eltűnt a szemem elől, amikor még mindig ott álltam, és mozdulatlanul néztem utána. Azon törtem a fejem, hogy vajon ki lehetett az a “kábítószer-kereskedő”, akivel a pagoda tetején találkoztam, és akit Sera keres?