79.

Meg­vár­tam, amíg el­tű­nik a la­kó­épü­let­ben, az­tán az ima­te­rem felé vet­tem az utam. Lép­te­im za­já­ra fel­reb­ben­tek a ki­szórt ele­sé­get sze­de­ge­tő ga­lam­bok. A be­já­ra­ti ajtó két ol­da­lán el­he­lye­zett, orosz­lánt min­tá­zó bronz­füs­tö­lők­ről is fel­száll­tak a ve­re­bek az épü­let te­te­je felé, és a szél­csen­gő­kön meg­pi­hen­ve, han­gos csi­lin­ge­lés­sel árasz­tot­ták el az ud­vart.

Az ima­te­rem­ben is­ten­tisz­te­let folyt: ki­hal­lat­szott az egy­han­gú mor­mo­gás és a szent köny­vek lap­ja­i­nak sur­ro­gá­sa, amint a szer­ze­te­sek to­vább­haj­tot­ták őket. A fő­lá­ma lak­ré­sze az ima­te­rem mel­lett hú­zód­ha­tott az első eme­le­ten: leg­alább­is ezt kö­vet­kez­tet­tem ki az épü­le­tek el­he­lyez­ke­dé­sé­ből.

Mi­előtt fel­men­tem vol­na a lép­csőn, cső­re töl­töt­tem a re­vol­ve­rem. Előbb vissza akar­tam dug­ni az ano­rá­kom zse­bé­be, de az­tán meg­gon­dol­tam ma­gam, és a nad­rá­gom far­zse­bé­be tet­tem.

A ro­zo­ga fa­lép­cső úgy nyi­kor­gott a lá­bam alatt, mint­ha min­den pil­la­nat­ban le akar­na sza­kad­ni, s ahogy meg­ka­pasz­kod­tam, a fa­kor­lát is fel­jaj­dult. Le kel­lett hát ten­nem ar­ról, hogy ész­re­vét­le­nül te­gyek lá­to­ga­tást Kar­ma Dam­csön­él.

Ami­kor fel­ér­tem a lép­cső te­te­jé­re, pár pil­la­na­tig meg kel­lett áll­nom, hogy hoz­zá­szok­tas­sam a sze­mem a sö­tét­ség­hez, amely oda­fent ural­ko­dott. Las­san­ként egy ha­tal­mas ajtó kör­vo­na­la­it vél­tem ki­ven­ni, amely mö­gött Kar­ma Dam­csö, a fő­lá­ma la­kott. Vagy leg­alább­is lak­nia kel­lett. Ahogy egy­re job­ban kezd­tem lát­ni, arra is rá­jöt­tem, hogy mi­ért van ide­fenn ilyen po­ko­li sö­tét. A he­gyek­re és az ud­var­ra nyí­ló ab­la­kok fa­táb­lá­it be­haj­tot­ták, és az ab­la­ko­kat gon­do­san be­füg­gö­nyöz­ték.

A har­ma­dik fel­fe­de­zé­sem volt a leg­kel­le­met­le­nebb va­la­mennyi kö­zött. Nem volt más ugyan­is, mint egy fér­fi szi­lu­ett­je, amely az­alatt tűnt fel mö­göt­tem a lép­cső­fel­já­rón, míg én a le­eresz­tett füg­gö­nyö­ket bá­mul­tam. S az sem lát­szott va­la­mi meg­nyug­ta­tó­nak, hogy a fér­fi te­kin­té­lyes nagy­sá­gú kést tar­tott a ke­zé­ben.

Hát­ra­for­dul­tam, és a nad­rá­gom far­zse­be felé nyúl­tam. Meg­mar­kol­tam a re­vol­ve­rem tu­sát, és há­ta­mat óva­to­san a fal­nak dön­töt­tem. És csak ek­kor vet­tem ész­re, hogy a be­já­ra­ti ajtó mel­lett a két hosszú fe­ke­te va­la­mi nem aj­tó­fél­fa, ha­nem két fér­fi, akik kar­ju­kat a mel­lü­kön össze­fon­va, moz­du­lat­la­nul áll­nak.

Ép­pen azt la­tol­gat­tam ma­gam­ban, hogy me­lyi­kü­ket szó­lít­sam meg, ami­kor rés­nyi­re ki­nyí­lott az ajtó, és Thin­ka, a szol­gá­la­tunk­ra ki­ren­delt láma dug­ta ki raj­ta a fe­jét.

– Ki az? – kér­dez­te tom­pa han­gon.

– Law­ren­ce – igye­kez­tem nyu­godt hang­súlyt adni a sza­vam­nak. – Les­lie L. Law­ren­ce.

– Mit akar? – hal­lot­tam is­mét Thin­kát, és es­küd­ni mer­tem vol­na, hogy fé­lel­mé­ben re­meg a hang­ja.

– Őszent­sé­gé­vel sze­ret­nék be­szél­ni.

– Le­he­tet­len – nyö­szö­rög­te. – Őszent­sé­ge nem fo­gad sen­kit. Az Élő Is­ten al­szik.

– Fel­tét­le­nül be­szél­nem kell vele – erős­köd­tem. – Fur­csa dol­gok tör­tén­nek oda­lenn.

Mint­ha sut­to­gást hal­lot­tam vol­na a háta mö­gül.

– Na­gyon szé­pen ké­rem, men­jen el – mond­ta pil­la­nat­nyi szü­net után Thin­ka. – Őszent­sé­ge gyen­gél­ke­dik. Majd ebéd után el­me­gyek ma­guk­hoz, és meg­hall­ga­tom a pa­na­szu­kat… Őszent­sé­ge na­gyon saj­nál­ja, hogy nem áll­hat a ren­del­ke­zé­sé­re… Re­mé­li, hogy igen rö­vid idő múl­va fo­gad­hat­ja önt. Na­gyon rö­vid idő múl­va… Ad­dig egy kis tü­rel­met kér…

Oda­benn foly­ta­tó­dott a sut­to­gás, de Thin­ka nem mon­dott töb­bé sem­mit. A pad­ló­ra me­resz­tet­te a sze­mét, és olyan ké­pet vá­gott, mint­ha ott benn, a mö­göt­te levő szo­bá­ban a há­tá­hoz nyom­ták vol­na egy kés he­gyét.

Meg­le­het, hogy nem is so­kat té­ved­tem.