34.

Haj­nal­ban in­dul­tunk to­vább, és már meg sem le­pőd­tem, ami­kor is­mét fel­fe­lé kez­dett ve­zet­ni az utunk. Éj­sza­ka azon­ban cso­da tör­tént: a hó­fel­hő­ket messzi­re so­dor­ta a szél, és óri­á­si, vö­rös nap­ko­rong emel­ke­dett egy­re ma­ga­sabb­ra a kék­lő hegy­or­mok kö­zött. A hő­mé­rő mí­nusz 25 Cel­si­us-fo­kot mu­ta­tott; em­ber és jak szá­já­ból egy­aránt dőlt a pára.

A tisz­ta, cso­dá­la­to­san friss he­gyi le­ve­gő­ben ir­dat­lan tá­vol­ság­ra el le­he­tett lát­ni, és ahogy hát­ra­for­dul­tam, mint óri­á­si kí­gyó ka­nyar­gott mö­göt­tem a ka­ra­ván. A mél­tó­ság­tel­je­sen ban­du­ko­ló ja­kok, há­tu­kon a vá­szon­ba bur­kolt cso­ma­gok­kal, a régi idők nagy fel­fe­de­ző­it jut­tat­ták eszem­be.

Csak ha azok­ra a ja­kok­ra té­vedt a te­kin­te­tem, ame­lyek­nek a há­tán pony­vá­ba csa­var­va em­ber for­má­jú cso­ma­gok him­bá­lódz­tak, her­vadt le a mo­soly az ar­com­ról.

A kék he­gyek és a szí­ven szúrt ál­do­za­tok át­ko­zot­tul nem il­let­tek össze.