83.

Dél­táj­ban le­men­tem az ud­var­ra le­ve­gőz­ni. S ek­kor kö­vet­tem el egyik leg­na­gyobb té­ve­dé­se­met azok kö­zül, ame­lye­ket egy­ál­ta­lán el­kö­vet­tem a hi­ma­lá­jai út alatt.

Mint ké­sőbb ki­de­rült, majd­nem az éle­tem­be ke­rült.

Ta­lán az té­vesz­tett meg, hogy min­den annyi­ra bé­kés­nek tet­szett. A má­so­dik ud­var­ban rá­érő­sen röp­köd­tek a ga­lam­bok, s a ha­tal­mas ima­hen­ge­rek szép csen­de­sen nyi­ko­rog­tak, amint az arra járó szer­ze­te­sek meg-meg­for­gat­ták őket. Az égen bá­rány­fel­hők úsz­tak, és ha nem lett vol­na ti­zen­öt-húsz fok hi­deg, ked­vem lett vol­na le­vet­ni a ru­hám és ki­ül­ni a nap­ra.

Egye­lő­re azon­ban meg kel­lett elé­ged­nem az­zal, hogy a ga­lam­bo­kat fi­gye­lem. Szor­gal­ma­san csi­pe­get­ték az ár­pa­sze­me­ket, ame­lye­ket a szer­ze­te­sek szór­tak ki ne­kik. S óha­tat­la­nul a Szent Márk tér ju­tott eszem­be. Ó, Ve­len­ce; is­te­nem, de messze is van Eu­ró­pa!

Ész­re sem vet­tem, hogy Sera ka­pi­tány mi­kor tűnt fel az ud­va­ron. Előbb az ár­nyé­ka esett a ga­lam­bok­ra, az­tán ami­kor meg­for­dul­tam, már ott állt köz­vet­le­nül a kö­ze­lem­ben.

– Mi új­ság, ka­pi­tány? – néz­tem rá, és most iga­zán örül­tem a je­len­lé­té­nek.

– Mi len­ne? – kér­de­zett vissza mo­gor­ván.

– Meg­ta­lál­ta?

– Ki­cso­dát?

– Nor­but.

Fe­nye­ge­tő ké­pet vá­gott.

– Mi­lyen Nor­but?

– Hát, akit ke­res.

– Nem ke­re­sek sem­mi­fé­le Nor­but… És fo­gal­mam sincs, hon­nan ve­szi ezt a ne­vet…

Most kel­lett vol­na meg­szó­lal­nia agyam­ban a ri­asz­tó­csen­gő­nek, a reg­ge­li va­rázs azon­ban úgy lát­szik, meg­za­var­ta a be­ren­de­zést.

– Ne vic­cel­jen, ka­pi­tány – ne­vet­tem rá. – Kü­lön­ben meg­kap­tam a le­ve­lét.

– Igen?

– Ott le­szek. Pont tíz­kor a köz­pon­ti ima­te­rem­ben… És ne fél­jen, pon­to­san a szer­tar­tás­ve­ze­tő he­lyé­re ülök.

– De…

– Csak azt nem ér­tem, hogy mi a fe­né­nek ez a nagy ti­tok­za­tos­ko­dás. Gon­dol­ja, hogy ki­hall­gat­nak ben­nün­ket? Hi­szen száz négy­zet­mé­ter­nyi te­rü­le­ten nincs más élő­lény, csak mi és a ga­lam­bok.

– Ide fi­gyel­jen…

– Ki a far­bá­val, Sera! El­kap­ta már Nor­but?

A ka­pi­tány arca meg­rán­dult, és dü­hö­sen meg­von­ta a vál­lát.

– Nem. Fo­gal­mam sincs róla, hogy ki az a Nor­bu. Reg­gel ide­ges vol­tam, mert egy ká­bí­tó­szer-ke­res­ke­dőt vél­tem fel­fe­dez­ni a lá­mák kö­zött, ami té­ve­dés volt. Köz­ben le­het, hogy mond­tam va­la­mi­lyen ne­vet… De hogy nem Nor­but, arra mér­get ve­het!

– Ját­szik ve­lem, Sera?

– Ta­lán maga ve­lem – mond­ta in­ge­rül­ten. – És mi a cso­da lesz az ima­te­rem­ben este tíz­kor?

Kis­sé meg­szé­dül­tem. Egy­sze­ri­ben az az ér­zé­sem tá­madt, mint­ha a ga­lam­bok csú­fon­dá­ros tur­bé­ko­lás­ba kezd­tek vol­na.

– Sem­mi, sem­mi – mo­tyog­tam. – Alig­ha­nem ez is fél­re­ér­tés.

Meg­rán­tot­ta a vál­lát, és las­san el­tá­vo­lo­dott tő­lem.

– In­kább azon gon­dol­kod­na, hogy mi­kor mon­dunk már bú­csút en­nek az át­ko­zott hely­nek – for­dult még vissza az át­já­ró előtt, majd bú­csút in­tett, és el­tűnt az első ud­var­ban.

A ga­lam­bok to­vább tur­bé­kol­tak, mint­ha raj­tam ne­vet­tek vol­na, s tur­bé­ko­lá­suk egy­be­ol­vadt a szél­csen­gők szü­net nél­kü­li csi­lin­ge­lé­sé­vel. Ki­fosz­tott­nak és be­csa­pott­nak érez­tem ma­gam; úgy be­ug­rot­tam, mint egy har­ma­tos kez­dő.

Na­gyo­kat szip­pan­tot­tam a friss fa­gyos le­ve­gő­ből, és érez­tem, hogy a Hi­ma­lá­ja új erő­vel pum­pál­ja tele a tü­dő­met. Vi­gye el az ör­dög Se­rát! Sze­ren­cse, hogy nem ér­tet­te, mit be­szé­lek…

Ké­nyel­me­sen vissza­sé­tál­tam a szo­bám­ba, hogy fel­ké­szül­jek az es­té­re. Köz­ben azon töp­reng­tem, hogy va­jon va­ló­ban nem ér­tet­te-e Sera, amit mond­tam. És ha nem, ak­kor ki le­het az a ti­tok­za­tos S., aki éj­sza­kai ran­de­vú­ra hív? És vé­gül, de nem utol­só­sor­ban, hova lett a pur­bu a szo­bám­ból?