60.

– Ki kö­vet­ke­zik? – kér­dez­te rö­vid tű­nő­dés után.

– Eve Pick­ford – mond­tam gyor­san.

– Oké. Róla mit tud?

– Sem­mit.

– Ak­kor majd én. Ami­kor a tu­dó­sok dol­gá­ban te­le­fo­nál­gat­tam, róla is kér­tem in­for­má­ci­ót. Mint a ke­le­ti nyel­vé­szet és mű­vé­szet­tör­té­net tu­dó­sá­ról. Nem fur­csa?

– Mi len­ne a fur­csa? Hogy nő lé­té­re ori­en­ta­lis­ta?

– Nem az. Ha­nem hogy hu­szon­há­rom éves.

– Na és?

– Épp egy éve vég­zett az egye­te­men… És tud­ja, hol?

– Nem én.

– Ber­lin­ben.

– Na és?

– Nyu­gat-Ber­lin­ben.

– Még min­dig nem ér­tem.

– Nem az a fon­tos, hogy hol vég­zett, ha­nem hogy mennyi idős. Néz­ze csak. A nyu­gat­né­met szisz­té­ma sze­rint, aki ép­pen hogy csak el­vé­gez­te az egye­te­met, az még a tu­do­má­nyos élet kü­szö­bét sem lép­te át. Előbb le kell dok­to­rál­nia, az­u­tán fo­gad­ja csak be a tu­do­mány.

– Ez­zel én is tisz­tá­ban va­gyok.

– Ak­kor, kér­dem én, mi az ör­dög ke­res­ni­va­ló­ja van Eve Pick­ford­nak a tu­dó­sok kö­zött?

– Az, hogy Mr. Thomp­son meg­hív­ta. Mint a töb­bi­e­ket.

– Hát ép­pen ez az, amit nem ér­tek. A mi kis fé­lénk Eve-ünk­nek mind ez ide­ig egyet­len 40 so­ros re­cen­zi­ó­ja je­lent meg egy né­met tu­do­má­nyos szak­lap­ban. Negy­ven egész sor! Érti? Szá­zá­val fut­kos­nak szer­te a vi­lág­ban sok­kal ki­vá­lób­ban kép­zett ori­en­ta­lis­ták, akik öröm­mel tet­tek vol­na ele­get Thomp­son meg­hí­vá­sá­nak… De neki ép­pen Eve Pick­ford kel­lett. Mi­ért?

– Tény­leg, mi­ért?

– Jó len­ne tud­ni.

– Kér­dezzük meg tőle – ja­va­sol­tam.

Csak le­gyin­tett.

– Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ő maga sem tud­ja. Meg­kap­ta az aján­la­tot, és két kéz­zel ka­pott utá­na. Ad­dig sem­mi re­mé­nye ál­lás­ra, amíg a disszer­tá­ci­ó­ját meg nem írja. Az pe­dig éve­kig tart­hat, és élni ad­dig is csak kell va­la­mi­ből.

– Ez igaz. Mit tud még róla?

– Apja Pick­ford ten­ger­nagy, a tá­vol-ke­le­ti had­mű­ve­le­tek egy­ko­ri ki­vá­ló pa­rancs­no­ka.

– Csak volt.

– No igen.

– Úgy hal­lot­tam, meg­öl­ték.

– Még­hoz­zá Lon­don­ban.

– Nem tud va­la­mi kö­ze­leb­bit az ügy­ről?

Össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Hát, ami azt il­le­ti, elég ho­má­lyos his­tó­ria. Pick­ford köz­vet­le­nül a há­bo­rú után nyug­díj­ba vo­nult. A jó öreg Pi­cky…

– Maga is­mer­te?

– Nem én. De szám­ta­lan­szor lát­tam a fény­ké­pét, ar­ról nem is be­szél­ve, hogy az én új­sá­gom is le­kö­zöl­te a róla szó­ló szto­ri­kat.

– Mi­lyen szto­rik vol­tak?

– Lé­nyeg­te­le­nek. Egy­sze­rű és nem min­dig fi­nom ka­to­na­tör­té­ne­tek a fel­de­rí­tő­ről, aki nem ja­pán nyel­vet fo­gott, ha­nem sa­ját fel­de­rí­tő­tár­sát kap­ta el, és még egy cso­kor­ra való ha­son­ló os­to­ba­ság. Per­sze le­het, hogy aki át­él­te, an­nak ez rop­pant mu­lat­sá­gos. Már ahogy az ilyen ka­to­na­tör­té­ne­tek ese­té­ben len­ni szo­kott…

– Ér­tem.

– Ahogy a há­bo­rú be­fe­je­ző­dött, le­sze­rel­te­té­sét kér­te, ami­hez a ve­zér­kar nagy ke­gye­sen hoz­zá is já­rult.

– Volt va­la­mi kü­lön­le­ges oka, hogy le­lép­jen?

– Nem hi­szem. In­kább azt gon­do­lom, hogy a kora mi­att vált meg az egyen­ru­há­tól. Ta­lán túl öreg­nek érez­te ma­gát. Azt mond­ják, hogy a há­bo­rús évek dup­lán szá­mí­ta­nak.

– Eb­ben le­het va­la­mi.

– Sem­mi sem szi­vár­gott ki, hogy mi­ért tör­tént a do­log. Sem ak­kor, sem ké­sőbb. Lát­ha­tó­an nem volt sem­mi ki­de­rít­he­tő bot­rány kö­rü­löt­te.

– Aha. És az­u­tán?

– Az­u­tán? Vissza­vo­nul­tan élt Lon­don­tól nem messze. So­kat nem tu­dok róla, mert jó­sze­ré­vel nem is ír­tak róla sem­mit. Mint­ha meg­fe­led­kez­tek vol­na az öreg­ről.

– Gon­dol­ja, hogy szán­dé­ko­san?

– Nem mer­ném ál­lí­ta­ni… Hi­szen előbb-utóbb min­den­ki­ről meg­fe­led­kez­nek. Plá­ne egy öreg, ki­szol­gált csa­ta­ló­ról.

– Kár.

– Azért nem volt olyan vé­szes a do­log. Néha-néha meg­hív­ták, hogy tart­son em­lék­be­szá­mo­lót meg ilyes­mit… Tud­ja, a nem­ze­ti ün­ne­pe­ken.

– Mit hal­lott a ha­lá­lá­ról?

– Csak annyit, amennyi az új­sá­gok­ban állt. Nem tar­tóz­kod­tam ak­ko­ri­ban Ang­li­á­ban, és csak ha­za­jö­ve­te­lem után ér­te­sül­tem a do­log­ról. Azt mond­ták, hogy rab­ló­gyil­kos­ság.

– Rab­ló­gyil­kos­ság?

– Az. Pick­ford az eme­le­ten aludt, lá­nya vi­szont va­la­hol tán­colt. Az öreg arra éb­redt, hogy a föld­szin­ten, a könyv­tár­szo­bá­ban, ahol kü­lön­ben a pán­cél­szek­ré­nye volt, ma­tat va­la­ki. Azt hi­het­te, hogy a lá­nya jött meg, és le­bal­la­gott hoz­zá… A be­tö­rő rá­lőtt, és pon­to­san szí­ven ta­lál­ta. A hely­szí­nen meg­halt.

– És a tet­tes?

– Össze­szed­te a cuc­cot: kész­pénzt és ér­ték­pa­pí­ro­kat, és el­pu­colt. Nyo­mot nem ha­gyott, s az ügyet mint fel­de­rí­tet­lent, be­fa­gyasz­tot­ták. Amíg csak va­la­mi­lyen más ügy kap­csán le nem bu­kik va­la­ki, aki sá­ros a do­log­ban. Volt már ilyen ezer­egy.

– Nem írt az öreg em­lék­ira­to­kat?

– Tu­do­má­som sze­rint nem. A rend­őr­ség egy­ér­tel­mű­en a rész­vé­nyek és a pénz el­tu­laj­do­ní­tá­sát je­löl­te meg a gyil­kos­ság oká­ul. Sze­rin­te sem po­li­ti­kai, sem pe­dig más­fé­le hát­te­re nem volt a do­log­nak.

– Oké. És Eve?

– Úgy érti, hogy Eve-et is ki­hall­gat­ták-e?

– In­kább úgy, hogy volt-e va­la­mi sze­re­pe az ügy­ben.

Tű­nőd­ve fel­von­ta a vál­lát.

– Azt csak a jó­is­ten tud­ja. Min­den­eset­re tá­mad­ha­tat­lan ali­bit iga­zolt. Egész este egy bár­ban tán­colt né­hány ba­rát­já­val. Leg­alább har­min­can lát­ták.

Va­la­mi újra az eszem­be öt­lött, és nem ha­gyott nyu­god­ni.

– Nem tud­ja, hogy Eve mi­ért az ori­en­ta­lisz­ti­kát vá­lasz­tot­ta hi­va­tá­sá­ul?

Bam­bán me­redt rám, majd las­san meg­ráz­ta a fe­jét.

– Fo­gal­mam sincs. Bár…

– Bár?

– Ta­lán azért, mert egész gyer­mek­ko­rát a Tá­vol-Ke­le­ten töl­töt­te. Bur­má­ban, Ma­láj­föl­dön és még ki tud­ja, hol. Amer­re csak a jó öreg Pi­cky meg­for­dult. Ta­lán egy-két ke­le­ti nyel­vet is meg­ta­nult. Gon­do­lom, ezért.

– Úgy tű­nik, hogy vele sem me­gyünk sok­ra.

Össze­rán­col­ta a hom­lo­kát, és a sze­mem­be né­zett.

– Néz­ze, Les­lie, nem tu­dom, hogy mit for­gat a fe­jé­ben, de egy­re es­küd­ni mer­nék. Ne­ve­ze­te­sen arra, hogy nő nem le­het a gyil­kos. Aki ilyen szak­ér­te­lem­mel és hi­deg­vér­rel le­nyisszant­ja va­la­ki­nek a fe­jét, és… és a pur­bu is. Nem tu­dom el­hin­ni…

Fel­von­tam a vál­lam.

– So­kat tud­nék me­sél­ni ma­gá­nak bi­zo­nyos nők­ről, akik bi­zo­nyos hely­ze­tek­ben sok­kal bes­ti­á­li­sab­ban vi­sel­ked­tek, mint a fér­fi­ak. Olya­no­kat is lát­tam, akik egyet­len nyisszan­tás­sal fe­je­ket vág­tak le… De eb­ben az eset­ben va­ló­ban iga­za le­het. Eve Pick­ford­ról ma­gam sem tud­nám el­kép­zel­ni…

Igye­kez­tem vissza­foj­ta­ni az ásí­tá­so­mat, de ele­mi erő­vel tört ki be­lő­lem. S mi­vel az ásí­tás ra­gá­lyos, Mc­Cor­mack is kö­vet­te a pél­dá­mat. Előbb csüg­ged­ten kap­ta fe­jét a ká­vé­fő­ző felé, majd le­gyin­tett. Úgy tűnt, egy­sze­ri­ben ele­ge lett a de­tek­tí­ves­di­ből.

– Mi len­ne a vé­le­mé­nye ar­ról, ha el­ten­nénk ma­gun­kat hol­nap­ra… azaz reg­gel­re? – kér­dez­te és fel­emel­ke­dett a szék­ről. – Mára alig­ha­nem el­ké­szül­tem…

Úgy tet­tem, mint­ha én ma­gam még bír­nám.

– És Bax­ter? – kér­dez­tem könnye­dén.

Nyúj­tóz­ko­dott, és az ajtó felé san­dí­tott.

– Bax­ter? Hi­szen meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy nő nem kö­vet­het­te el a gyil­kos­sá­go­kat, nem?

– Hát… tu­laj­don­kép­pen igen.

– Ak­kor meg mi­ért kop­tat­nánk to­vább a szán­kat? Min­den­eset­re nyit­va tar­tom a sze­mem… és ha ben­ne van, hol­nap foly­tat­hat­juk a konzul­tá­ci­ót.

Az aj­tó­hoz lé­pett, ki­nyi­tot­ta, és ki­kém­lelt a fo­lyo­só­ra.

– Re­mé­lem, a gyil­kos is al­szik… Hát ak­kor szép ál­mo­kat!

Fe­lém in­tett, és már majd­nem be­csuk­ta az aj­tót, ami­kor is­mét vissza­dug­ta a fe­jét a ré­sen.

– Ja, és még va­la­mit. Majd­nem el­fe­lej­tet­tem.

– Igen?

– Su­san­ne Bax­ter­rel kap­cso­lat­ban…

Meg­me­re­ved­tem, és óva­to­san a sze­mé­be néz­tem.

– Bax­ter­rel kap­cso­lat­ban? Mi­cso­dát?

Maga mögé pil­lan­tott a fo­lyo­só­ra, majd még sut­to­góbb­ra fog­ta a hang­ját:

– Rop­pant ér­de­kes. Már előbb el kel­lett vol­na mon­da­nom ma­gá­nak, de csak most ju­tott az eszem­be.

– Mi­cso­da, az is­te­nért?!

– Tud­ja, ami­kor Kat­man­du­ból tu­da­ko­zód­tam, hogy ki ki­cso­da, Su­san­ne Bax­ter­rel kap­cso­lat­ban is fel­tet­tem né­hány kér­dést. És tud­ja, mi­lyen vá­laszt kap­tam?

– Mi­lyet? – kér­dez­tem mo­gor­ván.

– Hogy Su­san­ne Bax­ter ki­vá­ló geo­ló­gus, öt­ven év kö­rü­li, ala­csony, fe­ke­te hajú és kon­tyos… Te­hát nem fi­a­tal, nem ma­gas, nem kar­csú, és nincs vö­rös ló­far­ka… Csak ennyit akar­tam mon­da­ni. Kü­lön­ben szép ál­mo­kat!