24.
Megvallom, meglehetős zavarban voltam. Előttem a narancssárga anorák, mögöttem Eve Pickford, aki pisztolyt szegezett a hátamnak. Éreztem, hogy a hideg ellenére izzadságcseppek igyekeznek a gerincemen lefelé, mint egy kiadós rock and roll után. Csakhogy most az idegeim járták a táncot.
– Maga mit akar itt?! És hol szerezte ezt az izét? – förmedtem rá.
Eve Pickfordnak összeszűkült a szeme, és láttam, hogy remeg a keze, amelyben a pisztolyt tartja.
– Hol van? – kérdezte rekedt suttogással, amikor mellém ért.
Válaszolni akartam, és közben azt latolgattam magamban, hogy megpróbáljam-e kitépni kezéből a fegyvert, amikor se szó, se beszéd, felemelkedett, és egymás után kétszer a barlang felé durrantott.
A következő pillanatban gyors mozdulattal elkaptam a lábát, és lerántottam magam mellé a hóba. Éreztem, hogy egész testét sírógörcs rázza.
Néhány méterrel odébb felugatott Sera pisztolya is, majd elcsendesedett a környék. Magamhoz szorítottam a lányt, és igyekeztem odébb húzni. Ha a torkolattűz nyomán a barlangból felénk lőne valaki, ne feltétlenül a fejünket találja el…
A barlang azonban néma maradt, a sárga anoráknak esze ágában sem volt viszonozni a tüzet.
A lány a havon feküdt, és zokogás rázta. Lehajoltam a pisztolyért, és a kezembe vettem. Harmincnyolcas volt az is, akárcsak az enyém.
– Hé! – hallottam Sera kiáltását. – Mi történt? Magára lőtt?
– Abbahagyhatja a lövöldözést! – kiáltottam vissza. – Nem a barlangból jött a lövés.
– Maga lőtt?
– Majd később, Sera. Most menjünk oda, és nézzük meg, kicsoda!
– Hé! – bődült el a kapitány felháborodottan. – Megőrült? Kilyukasztja a bőrét, maga szerencsétlen!
Ekkorra már felemelkedtem, és elindultam a barlang bejárata felé. De ez a pár lépés is éppen elég volt ahhoz, hogy pontosan lássak mindent.
A hasadék vagy barlang bejáratánál mozdulatlanul gubbasztott valaki; karjait az ölébe lógatva, fejét előrehajtva, mintha csak szundikált volna. Hátrafordultam, és intettem az óvatosan négykézláb közeledő kapitánynak.
– Felállhat, Sera. Nem lő magára senki.
A kapitány megtorpant, majd felemelkedett. Csodálkozva nézett rám, aztán a barlang szájában ülő alakra. Szája sarka lefittyedt, és remegő hangon szólalt meg:
– Az úristenit, Lawrence! Kinyírtuk a fickót?
Eve Pickford felzokogott mögöttem, és hallottam, hogy Baxter újra pártfogásba veszi. McCormack és Rollo pedig odatörtetett hozzánk.
– Lelőtték? – kérdezte izgatottan a skót.
Megráztam a fejem.
– Aligha. Mindenesetre jöjjenek velem.
Libasorban tettük meg a mintegy húszméternyi távolságot. Aztán némán megálltunk a barlang előtt. Eve Pickfordnak igaza volt: inkább sziklahasadék volt, mint igazi barlang, nem lehetett hosszabb tíz-húsz lábnál. A sziklákba tibeti nyelvű óriás feliratokat véstek, s a bejárat felett hatalmas betűs Om mani padme hum hirdette a Három Drágakő; Sákjamuni Buddha, a Tan és az Egyház örök dicsőségét.
A sziklatömbök tetején csenevész fenyőfák dideregtek az egyre hidegebbé váló éjszakában, s mintha a hold lapos tányérja is kíváncsian közelebb húzódott volna. Ami azt illeti, látnivaló akadt bőven. Lent a völgyben a tábor, feljebb a fenyők sora, aztán a domboldalban a csendesen sírdogáló Eve Pickford, az őt vigasztalni igyekvő Baxter kisasszony és végül mi, a barlang bejárata előtt. Legeslegvégül pedig, a sárga anorákos ülő alak a barlang szájánál.
Körbeálltuk és lenéztünk rá. Ő pedig mintha mélyen aludna, ügyet sem vetett érkezésünkre. Mozdulatlanul ült tovább, fejét az ölébe horgasztva.
És ha egy purbu nyele nem állt volna ki a szíve alól, azt hihettük volna, hogy a hegymászás fáradalmait piheni ki. Csakhogy az áldozókés ott volt a mellében.