31.

Még min­dig ott to­po­rog­tunk a bar­lang be­já­ra­ta előtt, és sem­mi­vel, de a vi­lá­gon sem­mi­vel nem let­tünk oko­sab­bak. A gyil­kos­sá­got mind­annyi­an el­kö­vet­het­tük – a töb­bi­ek leg­alább­is így lát­ták. Sera ka­pi­tány szed­te össze ma­gát a leg­ha­ma­rabb. Meg­for­dult, és a bar­lang be­já­ra­ta előtt ülő Co­hen­re mu­ta­tott.

– Alig­ha­nem ne­künk kell majd le­vin­nünk. Nem hi­szem, hogy a ser­pák haj­lan­dók len­né­nek rá.

Eve Pick­ford ré­mül­ten hát­ra­hú­zó­dott, és lát­tam, hogy a kis olasz sem ci­pel­né szí­ve­sen a hul­lát. Én is el tud­tam vol­na kép­zel­ni kel­le­me­sebb el­fog­lalt­sá­got, de azt is tud­tam, hogy a meg­bol­do­gult Co­hen ma­gá­tól ugyan le nem má­szik a sát­rak­hoz. Bár­csak fel se má­szott vol­na idá­ig! Már-már oda­lép­tem hoz­zá, ami­kor Sera meg­fog­ta a ke­zem.

– És a pur­bu?

A ti­be­ti ál­do­zó­kés ott csil­lo­gott Co­hen mel­lé­ben, köz­vet­le­nül a jég­gé fa­gyott vér­pa­tak fö­lött.

Csüg­ged­ten a kés felé in­tet­tem.

– Az öné, ka­pi­tány.

Leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re azon­ban Sera ne­met in­tett.

– Te­gye csak el, Mr. Law­ren­ce. Meg va­gyok győ­ződ­ve róla, hogy ro­lang la­kik ben­ne. Ak­kor pe­dig tel­je­sen mind­egy, hogy me­lyi­künk­nél van. Ha akar­ja, úgy­is ön­ál­ló­sít­ja ma­gát.

– Ro­lang? Mint­ha már hal­lot­tam vol­na va­la­ha ilyes­mi­ről…

Sera arca nyug­ta­lan mo­soly­ra hú­zó­dott.

– Csak úgy ki­sza­ladt a szá­mon.

– Még­is… nem mon­da­ná meg, hogy mi az?

A ka­pi­tány iz­gett-moz­gott; háta mögé tet­te a ke­zét, majd újra össze­kul­csol­ta a mel­lén. Köz­ben egy pil­la­nat­ra sem vet­te le a sze­mét a meg­bol­do­gult­ról.

– A ro­lang tu­laj­don­kép­pen csak mese. A he­gyi la­kók azért hisz­nek ben­ne…

Egy­szer­re csak vi­lá­gos­ság gyul­ladt a fe­jem­ben.

– Azt hi­szem, Man­dzsú­ri­á­ban hal­lot­tam róla.

– Meg­le­het – bó­lin­tott Sera. – Hi­szen azt mond­ják, min­de­nütt a vi­lá­gon van­nak ro­lan­gok. Csak per­sze nem így hív­ják őket. De va­la­mennyi­ük kö­zül a leg­ve­szé­lye­seb­bek azok, ame­lyek itt van­nak a ne­pá­li és a ti­be­ti he­gyek kö­zött!

A töb­bi­ek csak néz­tek ránk, mint­ha mo­zi­ban let­tek vol­na.

Vé­gül is Miss Bax­ter elé­gel­te meg leg­ha­ma­rabb a dol­got, mert eré­lyes han­gon fél­be­sza­kí­tot­ta be­szél­ge­té­sün­ket:

– Hé! A vi­lá­gért se gon­dol­ják, hogy za­var­ni aka­rom ma­gu­kat, de ha nem me­gyünk el in­nen, per­ce­ken be­lül jég­gé fa­gyunk. Gyil­kos és jö­ven­dő ál­do­za­tok egy­aránt. Egyéb­ként mi a fene az az ér­tel­met­len ha­do­va, ami­vel vol­tak szí­ve­sek ép­pen az imént fel­hagy­ni?

– A ro­lang­ról be­szél­tünk – mond­ta kel­let­le­nül Sera.

– Az meg mi az ör­dög?

A ka­pi­tány nyelt egyet, és lát­szott raj­ta, hogy egy­ál­ta­lán nincs ínyé­re a téma. Így az­tán kény­te­len vol­tam én vá­la­szol­ni:

– Majd­nem ör­dög, csak­ugyan… De azért még­sem ör­dög egé­szen.

– Kö­szö­nöm a ki­me­rí­tő fel­vi­lá­go­sí­tást. És ha nem ör­dög egé­szen, ak­kor mi­cso­da?

– Hát… nagy­já­ból kí­sér­tet.

– Kí­sér­tet?

– Ahogy mond­ja. Ro­lang ti­be­ti­ül annyit tesz, mint el­va­rá­zsolt holt­test. Olyan holt­test vagy kí­sér­tet, ame­lyik re­pül­ni tud, lát­ha­tat­lan­ná vá­lik, ha akar, be­le­bú­jik az élő em­ber­be, és meg­ront­ja.

Für­kész­ve né­zett rám.

– Azt akar­ja ne­kem be­me­sél­ni, hogy maga hisz ezek­ben a ba­dar­sá­gok­ban?

Igye­kez­tem könnye­dén fel­von­ni a vál­lam.

– Mi­ért ne hin­nék? Aki olyan so­ká­ig élt Ke­le­ten, mint én, még kü­lön­be­ket is el­hisz. Egyéb­ként mi­ért vol­na le­he­tet­len, hogy ro­lan­gok kó­bo­rol­ja­nak a he­gyek kö­zött? Ha a skó­ci­ai vár­kas­té­lyok­nak sa­ját kí­sér­te­te­ik van­nak? Vagy a szörny a Loch Ness-i tó­ban?

Bax­ter még egy rö­vid­ke pil­la­na­tig raj­tam tar­tot­ta a sze­mét, az­tán só­hajt­va el­for­dult. Oda­lé­pett Co­hen­hez, és ki­rán­tot­ta mel­lé­ből a tőrt. Az­tán fe­lém nyúj­tot­ta úgy, hogy a he­gye pon­to­san a szí­vem felé irá­nyult.

– El­ve­szi, vagy fél tőle, szép­fiú? Mint­ha az előbb Sera ka­pi­tány azt mond­ta vol­na, hogy a ma­guk ro­lang­jai élet­te­len tár­gyak­ba is be­köl­töz­het­nek. Ta­lán eb­ben a kés­ben is la­ko­zik egy?

Sera ka­pi­tány­nak iz­zad­ság­csep­pek gör­dül­tek le a hom­lo­ká­ról, pe­dig amúgy in­kább a fagy­ha­lál­ra volt esé­lyünk.

– Mi­ért ne? – mond­tam. – Ha pe­dig ro­lang la­kik ben­ne, jó lesz vi­gyáz­ni. Könnyen elő­for­dul­hat, hogy ma­gá­tól is be­le­sza­lad va­la­ki­be. Kü­lön­ben mi len­ne, ha a föld felé for­dí­ta­ná a he­gyét?

Szó nél­kül a zse­bé­be nyúlt sza­bad ke­zé­vel, és újabb se­lyem­ken­dőt hú­zott ki be­lő­le. Ha jól szá­mol­tam, im­már a har­ma­di­kat, ami­óta meg­kez­dőd­tek a gyil­kos­sá­gok. Iga­zán kí­ván­csi let­tem vol­na, hány ilyen, nő­i­es­nek egy­ál­ta­lán nem mond­ha­tó ken­dőt ci­pelt ma­gá­val az Ox­ford Street­ről a Hi­ma­lá­ja csú­csai közé.

Be­le­csa­var­ta a pur­but a ken­dő­be.

– Szó­val? Mi le­gyen a kés­sel?

– Tart­sa ma­gá­nál – mond­tam.

Sera ka­pi­tány­nak rán­cok­ba sza­ladt a hom­lo­ka, de meg sem muk­kant. Bi­zo­nyí­ték ide, bi­zo­nyí­ték oda, alig­ha­nem meg le­he­tett győ­ződ­ve ar­ról, hogy va­ló­ban ro­lang köl­tö­zött a kés­be.

A csen­de­sen és ma­gá­ba me­rül­ten áll­do­gá­ló Mc­Cor­mack­hoz for­dul­tam.

– Se­gí­te­ne, John?

– Szí­ve­sen, Les­lie…

Így kezd­tük a ke­reszt­ne­vün­kön szó­lí­ta­ni egy­mást.