28.

Még min­dig a bar­lang előtt áll­tunk, és sze­münk sar­ká­ból gya­na­kod­va mé­re­get­tük egy­mást. Va­jon ki le­het kö­zü­lünk az, aki hi­deg­vér­rel sor­ra el­te­szi láb alól az ár­tat­lan tu­dó­so­kat? És egy­ál­ta­lán… Va­ló­ban olyan ár­tat­la­nok?

Mi­vel egyi­künk sem moz­dult, el­ér­ke­zett­nek lát­tam az időt, hogy tisz­táz­zam a dol­got Eve Pick­ford fegy­ve­ré­vel kap­cso­lat­ban. Elő­húz­tam hát a zse­bem­ből, és a lány felé tar­tot­tam.

– Miss Pick­ford…

A pisz­toly után nyúlt, de el­húz­tam elő­le.

– Bo­csás­son meg, de előbb kér­dez­ni sze­ret­nék va­la­mit.

A lány arca ki­pi­rult, és fur­csa mó­don meg­ke­mé­nye­dett.

– Mi­lyen jo­gon? – kér­dez­te met­sző él­lel, és már nyo­ma sem volt a hang­já­ban két­ség­be­esés­nek vagy ta­nács­ta­lan­ság­nak. Ha most lá­tom elő­ször, el nem hi­szem sem­mi pén­zért, hogy sír­ni is tud.

Előbb ki­csit bam­bán néz­het­tem a me­ta­mor­fó­zi­sát, de az­tán össze­szed­tem ma­gam.

– Nem szí­ve­sen hi­vat­ko­zom jo­gok­ra, de ke­nyér­adónk, Mr. Thomp­son uta­sí­tá­sa sze­rint vész­hely­zet­ben én kép­vi­se­lem a ha­tal­mat. Há­rom hul­la pe­dig már vész­hely­zet­ként is fel­fog­ha­tó, nem­de­bár?

Ha­ra­go­san fel­rán­tot­ta a vál­lát.

– Mr. Thomp­son? Mond­ja, maga még hisz eb­ben a fan­tom­ban?

Vá­la­szol­ni akar­tam, de Sera ka­pi­tány meg­elő­zött:

– Tel­je­sen mind­egy, hogy ki az a Mr. Thomp­son. Az is mind­egy, hogy lé­te­zik-e vagy sem. Mi azon­ban igen­is lé­te­zünk, és lé­te­zik a gyil­kos is. Vész­hely­zet te­hát van. És mi mind­annyi­an meg­bízunk Mr. Law­ren­ce-ben. Vagy té­ved­nék?

A töb­bi­ek nem szól­tak sem­mit, csak a hóra bá­mul­tak. Még Bax­ter is hall­ga­tott.

Eve Pick­ford kö­rül­né­zett, és ami­kor meg­győ­ző­dött róla, hogy sen­ki­től sem vár­hat se­gít­sé­get, dur­cá­san meg­ad­ta ma­gát.

– Mi­at­tam… Kér­dez­zen, amit akar!

Újra fe­lé­je nyúj­tot­tam a pisz­tolyt.

– Pick­ford kis­asszony… Ez a ma­gáé?

Rám né­zett és bó­lin­tott.

– Úgy tű­nik, hogy az enyém.

– Em­lék­szik, hogy oda­fenn, a há­gón meg­kér­dez­tem, ki­nek van fegy­ve­re? Mi­után rám lőt­tek. Mi­ért nem val­lot­ta be, hogy ma­gá­nak van? Félt ta­lán?

– Hogy mi­ért nem val­lot­tam be? Nagy­já­ból két oka is van. So­rol­jam őket?

– Ha len­ne szí­ves.

– Nu­me­ro egy. Nem szí­ve­sen árul­tam vol­na el sen­ki­nek, hogy van fegy­ve­rem. Fő­leg mi­után rá­lőt­tek ma­gá­ra. Hadd higgye csak a gyil­kos, hogy véd­te­len va­gyok. Lo­gi­kus, nem?

Két­ség­kí­vül az volt. Per­sze némi kis hé­zag­gal. Nem is tud­tam meg­áll­ni, hogy fel ne hív­jam rá a fi­gyel­mét.

– Gon­dol­ja, hogy ide­fenn a bar­lang­nál is se­gí­tett vol­na a fegy­ve­re?

Vá­lasz­ra sem mél­tat­ta a kér­dé­se­met, ha­nem fel­emel­te a mu­ta­tó­uj­ját.

– Nu­me­ro ket­tő. Arra gon­dol­tam, nem kö­töm a maga or­rá­ra sem, hogy van-e pisz­to­lyom vagy nincs. Mi­ért ad­jam ki ma­gam Mr. Law­ren­ce-nek?

– Erre az előbb már vá­la­szol­tam.

– Na igen – mond­ta. – Csak­hogy mi van ak­kor, ha tör­té­ne­te­sen ön a gyil­kos?

– Néz­ze – mond­tam hig­gad­tan –, a len­ti gyil­kos­sá­go­kat még csak a nya­kam­ba varr­hat­ja, azaz meg­pró­bál­hat­ja, de az it­te­ni­re nincs sok esé­lye…

– Mi­ért ne len­ne?

– Ugyan­is meg­fe­led­ke­zik ar­ról, hogy együtt mász­tam fel a bar­lan­gig Rol­lo pro­fesszor­ral. Egy per­cig sem tá­gí­tot­tunk egy­más mel­lől. Re­mé­lem, Rol­lo pro­fesszor iga­zol­ja az ál­lí­tá­so­mat.

– Ó, hogy­ne… Per­sze – mond­ta gyor­san az olasz.

Eve Pick­ford el­mo­so­lyo­dott.

– Csak­hogy ez ne­kem nem elég. Sze­ret­ném a je­len­le­vő­ket fi­gyel­mez­tet­ni va­la­mi­re… Ami­kor O’Hara pro­fesszort meg­gyil­kol­ták, Bax­ter kis­asszony­nak tá­madt egy ra­gyo­gó öt­le­te. Ugyan­is Mr. Law­ren­ce-t gya­nú­sí­tot­ta a gyil­kos­ság­gal.

– Két­ség­te­le­nül ra­gyo­gó öt­let – mond­tam.

– Nono! – emel­te fel az uj­ját Bax­ter. – Azért az nem volt konk­rét gya­nú­sí­tás. Én csak a le­he­tő­sé­gét té­te­lez­tem fel, il­le­tő­leg igye­kez­tem be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy még Mr. Law­ren­ce ali­bi­je sem meg­dönt­he­tet­len.

– Így akar­tam én is mon­da­ni – bó­lin­tott Pick­ford. – Egy­szó­val Bax­ter kis­asszony arra épí­tet­te fel­té­te­le­zé­sét, hogy Mr. Law­ren­ce ali­bi­jén is jó­ko­ra lyuk tá­tong. Mi­után meg­öl­te O’Ha­rát, át­ad­ta né­hai O’Hara pro­fesszort a cin­kos­tár­sá­nak, aki ha­lál­or­dí­tást pro­du­kált, de csak ak­kor, ami­kor Mr. Law­ren­ce már köz­tünk volt.

– Elég… os­to­ba fel­té­te­le­zés – mo­rog­ta Sera ka­pi­tány.

– Mi­ért len­ne os­to­ba? – vá­gott vissza Pick­ford. – Hi­szen most is ha­son­ló a hely­zet. Sen­ki­nek nincs ali­bi­je, csak Mr. Law­ren­ce-nek. Nem cso­dá­la­tos vé­let­len?

Pi­et­ro Rol­lo csak most ér­tet­te meg, hogy mire megy ki a já­ték. El­tá­tot­ta a szá­ját, és ré­mül­ten da­dog­ta:

– Dio! Csak nem té­te­le­zik fel, hogy én és Mr. Law­ren­ce cin­kos­ság­ra lép­tünk?

Eve Pick­ford csí­pő­re tet­te a ke­zét.

– Mi­ért ne té­te­lez­nénk fel? Csak azért, mert Mr. Law­ren­ce a sen­ki ál­tal soha nem lá­tott Fan­to­mas, Mr. Thomp­son meg­bí­zott­ja? Leg­alább­is ve­szély ese­tén? Ki hal­lot­ta, hogy akár­ki is meg­bíz­ta önt, Mr. Law­ren­ce? Van ta­nú­ja?

– Ste­wart – mond­tam.

– Bah! És Ste­wart mi­vel tud­ja ezt iga­zol­ni? Hát­ha Ste­wart is ha­zu­dik? Mi van ak­kor?

Ek­kor Bax­ter kis­asszony eré­lye­sen meg­ráz­ta a fe­jét, és meg­fog­ta Eve kar­ját.

– Le­het, hogy iga­za van, Eve. A fe­les­le­ges gya­nú­sít­ga­tá­sok­kal azon­ban nem sok­ra me­gyünk. Csak a gyil­kos­nak vagy gyil­ko­sok­nak se­gí­tünk vele. Ha ki­tör az anar­chia, egy­mást esszük meg, mint a kan­ni­bá­lok.

Mc­Cor­mack is buz­gón bó­lin­gat­ni kez­dett.

– Sze­rin­tem fo­gad­juk el Mr. Law­ren­ce-t Thomp­son meg­bí­zott­já­nak. Job­bat úgy­sem te­he­tünk.

Eve Pick­ford vá­rat­la­nul gyor­san be­ad­ta a de­re­kát.

– Rend­ben van. Én csak az ag­gá­lya­i­mat so­rol­tam fel. De van még egy okom, ta­lán a nu­me­ro há­rom, ami mi­att nem ad­tam oda ön­nek a pisz­to­lyo­mat, Mr. Law­ren­ce.

– És­pe­dig?

– Le­het, hogy nem hi­szi, de csa­lá­di erek­lye. Apá­mé volt a vi­lág­há­bo­rú­ban…

Szo­mo­rú volt a hang­ja de va­la­hogy nem tu­dott meg­hat­ni vele.

Mc­Cor­mack azon­ban fel­emel­te a fe­jét, mint a ka­to­na­ló, ha trom­bi­ta­szót hall.

– Csa­lá­di erek­lye?

– Igen, az. Bár­mennyi­re hi­he­tet­le­nül hang­zik is.

– Fél­re­ér­tett – men­te­ge­tő­dzött Mc­Cor­mack. – El­hi­szem, csak… mi­ként ju­tott ön­höz, Miss Pick­ford?

A lány le­hor­gasz­tot­ta a fe­jét, ki­csit hall­ga­tott, majd té­to­váz­va meg­szó­lalt:

– Bár nem tar­to­zik ide… ab­szo­lú­te ma­gán­ügy… de… szó­val meg­öl­ték az apá­mat, és én örö­köl­tem a pisz­to­lyát.

Vé­let­le­nül ép­pen Sera ka­pi­tány­ra néz­tem, ami­kor Eve Pick­ford ki­mond­ta az utol­só mon­da­tot. A ká­bí­tó­szer-rend­őr orr­cim­pá­ja rán­ga­tóz­ni kez­dett, mint a nyo­mo­zó ku­tyáé, amely szi­ma­tot ka­pott.

– Egy­re ér­de­ke­sebb a do­log – mo­rog­ta. – Szó­val az ön ap­ját meg­öl­ték?

Eve szót­la­nul bó­lin­tott.

Eb­ben a pil­la­nat­ban mint­ha hal­vány gyer­tya­fény gyul­ladt vol­na az agyam va­la­me­lyik tá­vo­li szög­le­té­ben. És alig­ha­nem az én orr­cim­pá­im is mo­co­rog­ni kezd­tek, mint Se­ráé.

– Hogy hív­ták az ap­ját, Miss Pick­ford? Csak nem?…

– Nem tu­dom, kire gon­dol – mond­ta a lány gő­gö­sen. – Az én apám John Pick­ford ten­ger­nagy volt.

– Pi­cky! – tört ki Mc­Cor­mack­ból.

Sera el­tá­tot­ta a szá­ját.

– Is­mer­te?

Lát­tam, Mc­Cor­mack meg­bán­ta, hogy el­árul­ta ma­gát, ezért az­tán óva­kod­tam kér­dé­sek­kel zak­lat­ni.

Mc­Cor­mack meg egye­ne­sen vissza­vo­nult.

– Ühüm – mo­rog­ta –, még a há­bo­rú­ban… De csak fe­lü­le­tes is­me­ret­ség volt.

Se­rát azon­ban nem le­he­tett meg­té­vesz­te­ni.

– Hé! Áll­junk csak meg! Mint­ha azt mond­ta vol­na, Pick­ford kis­asszony, hogy meg­öl­ték az ap­ját. Jól hal­lot­tam?

Eve Pick­ford ki­csit el­sá­padt, de igye­ke­zett kö­zöm­bös­nek lát­sza­ni.

– Igen. Az apá­mat meg­öl­ték…

– A há­bo­rú­ban?

– Nem. A há­bo­rú után. Lon­don­ban.

– Ki­cso­da?

– Nem tu­dom. Sen­ki sem tud­ja. Va­ló­szí­nű­leg rab­ló­gyil­kos­ság volt. A rend­őr­ség nem ju­tott a tet­te­sek nyo­má­ra. De azt hi­szem, ez nem is fon­tos. Az ügyet le­zár­ták. Csak azért em­lí­tet­tem, hogy meg­ma­gya­ráz­zam ra­gasz­ko­dá­so­mat apám pisz­to­lyá­hoz. És azt hi­szem, ez min­den, amit mon­da­ni tu­dok!

Sera azon­ban még most sem hagy­ta ma­gát.

– Hohó! Azért nem ilyen egy­sze­rű a do­log. Hát­ha az apja meg­ölé­se és ezek kö­zött a gyil­kos­sá­gok kö­zött még­is­csak van va­la­mi össze­füg­gés.

– Ugyan mi len­ne? – tá­madt rá éles han­gon Mc­Cor­mack. – Hi­szen nem Miss Pick­for­dot öl­ték meg, ha­nem má­so­kat. Olya­no­kat, akik még csak nem is is­mer­ték John Pick­for­dot. Vagy té­ved­nék?

– Nem té­ved – mond­ta ha­tá­ro­zot­tan Eve. – Hon­nan is­mer­ték vol­na?

Sera még mor­gott ma­gá­ban va­la­mit, az­tán fel­ad­ta a küz­del­met. Úgy tűnt, hogy Mc­Cor­mack érve meg­nyug­tat­ta.

Meg­pró­bál­tam össze­fog­lal­ni a dol­go­kat:

– Min­den­eset­re nagy hiba volt, Miss Pick­ford, hogy nem mu­tat­ta meg ak­kor a fegy­ve­rét. Ugyan­is hi­ány­zik az a re­vol­ver, amely­ből a há­gón rám lőt­tek. Jog­gal té­te­lez­he­ti fel akár­ki, hogy az ön pisz­to­lya volt az.

Eve el­sá­padt.

– Ki­ké­rem ma­gam­nak a gya­nú­sít­ga­tást, Mr. Law­ren­ce! Még Kat­man­du­ban meg­néz­tem a pisz­to­lyo­mat. És meg is töl­töt­tem. El­len­őriz­he­ti, ha akar­ja.

– Ezt is te­szem – mond­tam nyu­god­tan –, csak előbb tisz­táz­ni sze­ret­nék va­la­mit. Sera ka­pi­tány?

– Tes­sék? – kap­ta fel a fe­jét a ká­bí­tó­szer-rend­őr, aki még min­dig el­gon­dol­kod­va szem­lél­te Eve Pick­ford ar­cát.

– Hány lö­vést hal­lott ön, mi­előtt meg­ro­ha­moz­tuk vol­na ezt az át­ko­zott bar­lan­got?

– Arra kí­ván­csi, hogy hány­szor lőtt Miss Pick­ford?

– Arra.

A ka­pi­tány meg­va­kar­ta az or­rát.

– Két­szer.

– Én is úgy hal­lot­tam. Ak­kor te­hát nem ma­rad más hát­ra, mint hogy meg­nézzük Miss Pick­ford pisz­to­lyát – ez­zel ki­vet­tem a tá­rat a fegy­ver­ből, és szép sor­já­ban a te­nye­rem­be tol­tam be­lő­le a töl­té­nye­ket.

Va­la­mennyi­en a ki­hul­ló sár­ga­réz hü­ve­lye­ket fi­gyel­tük, és mind­egyi­künk ajka moz­gott, ahogy szá­mol­tuk őket.

Ami­kor be­fe­jez­tem, fel­emel­ked­tem, és vá­ra­koz­va néz­tem Miss Pick­ford­ra.

Eve arca még sá­pad­tabb lett, mint volt, és szin­te si­kolt­va in­tett ne­met.

– Nem! Ez le­he­tet­len! Va­la­mi tör­tént, amit nem ér­tek…

A tár­ból ugyan­is ép­pen négy go­lyó hi­ány­zott.