49.

Ami­kor úgy-ahogy ma­gam­hoz tér­tem, már csak né­gyen vol­tunk az ima­te­rem­ben: Mc­Cor­mack, jó­ma­gam, az egyik osz­lop­hoz la­pul­va Bax­ter és a föl­dön bé­ké­sen el­nyú­ló Eve Pick­ford. Nem szá­mít­va ter­mé­sze­te­sen a mú­mi­át és Wil­son fe­jét.

Bax­ter ki­nyi­tot­ta a szá­ját, az­tán hom­lo­ká­val ne­ki­tá­masz­ko­dott az osz­lop­nak. A fa­dúc hi­de­ge jó­té­kony ha­tás­sal le­he­tett rá, mert né­hány má­sod­perc múl­va vissza­tért a nyu­ga­lom szép ar­cá­ra.

– Mi… tör­tént? – kér­dez­te még min­dig ne­he­zen lé­le­gez­ve. – Ma­guk… tud­ták, hogy mi van… ben­ne?

Mc­Cor­mack szót­la­nul bó­lin­tott.

– Ak­kor meg… mi az is­ten­nek… hagy­ták a kü­szöb előtt?

Eve Pick­ford hal­kan fel­nyö­gött, és meg­reb­ben­tek a szem­pil­lái. Bax­ter fe­lé­je for­dult, és azon­nal fel­tá­madt ben­ne az anyai vagy még in­kább a nő­vé­ri ösz­tön.

– Sze­gény gye­rek! – mo­rog­ta. Oda­gug­golt Eve mel­lé, és ba­bus­gat­ni kezd­te, mint már ki tud­ja, há­nyad­szor az út fo­lya­mán. Vil­lám­gyor­san át­fu­tott az agya­mon a gon­do­lat, hogy alig­ha­nem éle­tem vé­gé­ig úgy le­szek vele: ha a Hi­ma­lá­já­ra gon­do­lok, nem a he­gyek je­len­nek meg majd lel­ki sze­me­im előtt, ha­nem Bax­ter kis­asszony a bo­szor­kány­vö­rös ha­já­val, amint Pick­ford felé ha­jol, és azt mo­rog­ja: “Sze­gény gye­rek!”

Bax­ter meg­pas­kol­ta Eve ar­cát, de köz­ben hát­ra­for­dí­tot­ta a fe­jét. Gyors pil­lan­tást ve­tett Wil­son ma­ra­dé­ká­ra, és ide­ge­sen meg­reb­bent a szem­pil­lá­ja.

– Nem ta­ka­rí­ta­nák el?

Egy­szer­re moz­dul­tunk Mc­Cor­mack­kel, az­tán vé­gül úgy ala­kult, hogy ő te­rí­tet­te szét az ano­rá­kot, én meg…

Tu­laj­don­kép­pen jobb nem foly­tat­ni.