27.

Der­medt csend ülte meg a bar­lang szá­ját, vé­gül is­mét a ka­pi­tány szó­lalt meg.

– Os­to­ba­ság! – ká­rom­ko­dott Sera. – Hon­nan tud­ja ilyen pon­to­san? Ak­kor már azt is mond­ja meg, hogy ki­cso­da… Es­kü­szöm, bi­lincs­be ver­ve vi­szem Kat­man­du­ba!

Bax­ter szá­na­koz­va pil­lan­tott a ká­bí­tó­szer-rend­őr­re.

– Van egy­ál­ta­lán bi­lin­cse, Sera?

Sera ka­pi­tány vér­ben úszó sze­mek­kel né­zett Bax­ter­re.

– Ezt csak jel­ké­pe­sen ér­tet­tem, tud­ja azt maga jól. Na­gyon is jól.

– Mit akar ez­zel mon­da­ni, Sera?

Úgy tűnt, hogy a fe­szült­ség el­vi­sel­he­tet­len­né vált. El­ha­tá­roz­tam, hogy kis­sé en­ge­dek a nad­rág­szí­jon. – Amit el­mond­tam, vég­ered­mény­ben csak fel­té­te­le­zés… – szó­lal­tam meg.

Rol­lo pro­fesszor ki­hasz­nál­ta az al­kal­mat, és azon­nal mel­lém állt.

– Per­sze hogy az. Ez csak fel­té­te­le­zés. Hi­szen el­kép­zel­he­tő, hogy a gyil­kos már oda­lenn van a tá­bor­ban.

– Le­he­tet­len – mond­ta Eve Pick­ford. – Ak­kor lát­nunk kel­lett vol­na. A fe­nyő­fák és a tá­bor kö­zött fél­mér­föld­nyi üres te­rü­let van. Azon pe­dig nem ment át sen­ki…

– Ta­lán el­rej­tő­zött va­la­hol. Ta­lán a fák kö­zött. Az­tán most, hogy le­szállt az est, vissza­osont a tá­bor­ba.

El­hall­gat­tunk, pe­dig tud­tuk, hogy arra, amit Rol­lo mond, mi­ni­má­lis az esély. A va­kí­tó sár­ga ano­rák gaz­dá­ját in­nen fent­ről is fel kel­lett vol­na fe­dez­nünk a rit­kás fe­nyő­fák kö­zött. Sőt még úgy is, ha le­ve­ti. Ta­lán csak ak­kor ke­rül­het­te vol­na el a fi­gyel­mün­ket, ha be­ás­sa ma­gát a hóba.

En­gem azon­ban ek­kor már va­la­mi más fog­lal­koz­ta­tott. Ott volt a zse­bem­ben Eve Pick­ford pisz­to­lya. S vele kap­cso­lat­ban na­gyon is sze­ret­tem vol­na tisz­tá­ba jön­ni né­hány ap­ró­ság­gal. Pél­dá­ul az­zal, hogy mi­ért rej­te­get­te ma­gá­nál a gaz­dá­ja?