61.

Vissza­kap­csol­tam a biz­ton­sá­gi lán­cot, és főz­tem ma­gam­nak még egy ká­vét. Bár egy­ál­ta­lán nem vol­tam ál­mos, úgy érez­tem, jól esne a kávé za­ma­ta és me­le­ge. Ön­töt­tem egy adag ola­jat a kály­há­ba, és le­ül­tem az ágy szé­lé­re. Gon­dol­koz­ni pró­bál­tam, de nem sok si­ker­rel.

Ta­lán ha tíz perc múl­ha­tott el Mc­Cor­mack lá­to­ga­tá­sa óta, ami­kor meg­zör­rent az ajtó. Halk kop­pan­tást hal­lot­tam: hár­mat gyor­san egy­más után, majd kis szü­net után újra ket­tőt.

El­fúj­tam a pet­ró­le­um­lám­pát, és az aj­tó­hoz lép­tem. Nem kér­dez­tem sem­mit, csak le­vet­tem a biz­ton­sá­gi lán­cot, és ki­tár­tam az aj­tó­szár­nyat.

Úgy osont be raj­ta, mint egy el­ra­ga­dó kí­sér­tet.

– Re­mé­lem, nem lá­tott meg sen­ki – li­heg­te, mi­köz­ben le­ros­kadt az ágyam szé­lé­re. – Nem sze­ret­tem vol­na egy pur­but a bor­dá­im közé.

– Ép­pen most ment el Mc­Cor­mack – vé­de­kez­tem.

– Tu­dom. Már azt hit­tem, hogy el se megy reg­ge­lig. Ki­sü­töt­te­tek va­la­mit?

– Nagy­já­ból.

– Rá­jöt­tél va­la­mi­re?

– Nem tu­dom. Egye­lő­re még elég zagy­va min­den. Van­nak öt­le­te­im, de nem tu­dok mit kez­de­ni ve­lük. Bár mint­ha va­la­mi egy­re ha­tá­ro­zot­tabb ala­kot kez­de­ne öl­te­ni ben­nem.

Fe­lém le­sett.

– El­mon­dod?

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Nem. Az öt­let elég hi­he­tet­len­nek tű­nik, és nem sze­ret­né­lek be­fo­lyá­sol­ni. Ta­lán csak tév­út­ra ve­zet­né­lek.

– Oké – bó­lin­tott. – Nem eről­tet­lek. Csak még va­la­mit… Sej­ted, hogy ki a gyil­kos?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Még min­dig rá gya­nak­szol?

– Kire más­ra?

– És mit szán­dé­ko­zol ten­ni?

– Mit te­het­nék? Sem­mi bi­zo­nyí­té­kom nincs. Amíg nem áll hely­re az össze­köt­te­tés Kat­man­du­val, te­he­tet­len va­gyok.

– Nem len­ne jobb va­la­mi­lyen mó­don még­is ár­tal­mat­lan­ná ten­ni?

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Ki vál­lal­ja a fe­le­lős­sé­get, ha még­is té­ve­dek? Ha te­gyük fel, nem ő a gyil­kos, és én le­kap­cso­lom. Az iga­zi gyil­kos a mar­ká­ba ne­vet, mi meg eggyel ke­ve­seb­ben le­szünk.

– Ez igaz. De ha sza­ba­don hagy­juk ga­ráz­dál­kod­ni, azért is vál­lal­nunk kell a fe­le­lős­sé­get. Ta­lán Wil­son is élet­ben ma­rad­ha­tott vol­na, ha… el­kap­juk.

– Ez a ro­hadt rá­dió! – ká­rom­kod­tam.

Hoz­zám ha­jolt, és a nya­kam köré fon­ta a kar­ját.

– Tu­dom, hogy nem len­ne sza­bad, de nem bí­rom nél­kü­led. Az ide­ge­im is kez­de­nek ki­ké­szül­ni… Az a ször­nyű ko­por­só oda­lenn. Brr!

Érez­tem, hogy vé­kony kö­pe­nye alatt nincs raj­ta sem­mi, és tud­tam, hogy pil­la­na­to­kon be­lül meg­fe­led­ke­zem min­den­ről, Kat­man­du­ról, gyil­kos­ról, fe­jet­len hul­lá­ról és a Hi­ma­lá­já­ról.

– Nem lát­tál sem­mi gya­nú­sat a he­gyek felé? – kér­dez­tem, és a mel­lét ke­res­te a szám.

Hát­ra­dőlt, és érez­tem, hogy meg­fe­szül a tes­te.

– Nem tud­tam… to­vább­men­ni… Az összes gye­rek utá­nam ro­hant, és… kép­te­len vol­tam, de es­küd­ni mer­nék, hogy… arra, a he­gyen túl… jaj, te édes, édes…!