54.

Újra fel­tet­tem a ká­vé­fő­zőt a spi­ri­tusz­láng­ra, és csak ak­kor foly­tat­tuk a be­szél­ge­tést, ami­kor már ott gő­zöl­gött előt­tünk a kávé az asz­ta­lon.

– Hát ak­kor, ho­gyan to­vább? – for­dult fe­lém, mi­után meg­it­ta a ká­vé­ját.

– Vé­gig kel­le­ne men­nünk az ese­mé­nye­ken – ja­va­sol­tam. – Hát­ha si­ke­rül ki­süt­nünk va­la­mit.

– Oké – bó­lin­tott –, de most ön lesz a be­szé­lő. Én már, amint hal­lot­ta, Kat­man­du­ban va­gyok.

Meg­pró­bál­tam össze­szed­ni a gon­do­la­ta­i­mat.

– Az­zal kez­de­ném, hogy a Thomp­son-féle ex­pe­dí­ció a leg­fur­csább eb­ben a mű­faj­ban, mi­ről csak tu­dok. Maga új­ság­író. Tud­ja, mi az, hogy komp­lex ex­pe­dí­ció?

– Nagy­já­ból.

– Nos, ál­ta­lá­ban ak­kor in­dí­ta­nak ilyet, ha egy is­me­ret­len te­rü­le­tet akar­nak is­mert­té ten­ni. Vagy ho­gyan is ma­gya­ráz­zam? Ha egy olyan te­rü­le­tet akar­nak fel­tár­ni, ame­lyet még egy­ál­ta­lán nem vagy csak igen ke­vés­sé tár­tak fel ed­dig. Mond­juk, mint a XVIII. szá­za­di Af­ri­kát vagy Auszt­rá­li­át. Egyéb­ként is az ilyes­faj­ta fel­tá­rás az el­múlt év­szá­za­dok­ra volt in­kább jel­lem­ző. El­in­dult egy ex­pe­dí­ció, amely­ben majd min­den tu­do­mány­ág kép­vi­sel­tet­te ma­gát, le­te­le­pe­dett va­la­hol, és amit csak ta­lált, össze­sze­dett. A bo­ga­rász ro­va­ro­kat gyűj­tött, a folk­lo­ris­ta nép­me­sé­ket, a nyel­vész szö­ve­ge­ket, a geo­ló­gus kö­ve­ket. Az ilyes­faj­ta ku­ta­tás két­ség­kí­vül nem el­ha­nya­gol­ha­tó elő­nyök­kel járt: pél­dá­ul az­zal, hogy min­den tu­do­mány­ág meg­sej­tett va­la­mit a ku­ta­tott te­rü­let gaz­dag­sá­gá­ból. Gya­kor­la­ti­lag az ad­dig fe­hér folt kez­dett ki­szí­ne­sed­ni.

– Aha. Te­hát az a te­rü­let, amely­re mi ké­szü­lünk, ha­son­ló­an fe­hér folt?

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Egy­ál­ta­lán nem. S ez az, ami bi­zo­nyos mér­té­kig fel­kel­tet­te a gya­nak­vá­so­mat.

– A Cron­well-ex­pe­dí­ció ese­té­ben is?

– Mond­juk.

– Foly­tas­sa, Les­lie.

– Egy­szó­val ma már nem di­vat ilyes­faj­ta ex­pe­dí­ci­ót in­dí­ta­ni. Igaz ugyan, hogy a Hi­ma­lá­ja bi­zo­nyos kör­ze­tei la­kat­la­nok, és ke­vés­sé is­mer­tek, de azt azért túl­zás len­ne ál­lí­ta­ni, hogy fe­hér fol­tok­kal len­ne te­lis-teli a vi­lág te­te­je. A légi fény­ké­pe­zés ko­rá­ban ne­he­zen ma­rad­hat rejt­ve akár­mi is az ér­zé­keny op­ti­kák előtt.

– Ak­kor mi­vel ma­gya­ráz­za, hogy rö­vid időn be­lül két ilyen, ön sze­rint di­vat­ja­múlt ex­pe­dí­ció is út­nak in­dult, és ép­pen ide? És kü­lön­ben is, mi­lyen ön sze­rint egy di­va­tos ex­pe­dí­ció?

– Mi­lyen? Ame­lyik szak­em­be­rek­ből áll, de ki­zá­ró­lag egy bi­zo­nyos szak­ma szak­em­be­re­i­ből. Egy olaj­ku­ta­tó cso­port­ban pél­dá­ul, mér­get ve­het rá, nem lesz egy árva bo­ga­rász vagy folk­lo­ris­ta sem. Mi a fe­né­ért is len­ne? Ola­jat ke­res­nek, és nem bo­ga­rat meg nép­dalt. Ami pe­dig azt a kér­dést il­le­ti, hogy még­is mi­ért in­dul út­nak ilyen ex­pe­dí­ció ma­nap­ság, és mind­járt ket­tő egy­más után… nos, csak ta­lál­gat­ni le­het.

– Hát ak­kor ta­lál­gas­sunk!

– Lord Cron­well ese­té­ben ta­lán maga a lord a ma­gya­rá­zat.

– Gon­dol­ja?

– Néz­ze, ép­pen ön mond­ta, hogy óri­á­si va­gyo­na van, va­dá­szott orosz­lán­ra, tig­ris­re és zulu ki­rá­lyok fe­le­sé­ge­i­re. Mi­ért ne pró­bál­koz­hat­na meg az­zal is egy­szer, hogy meg­lá­to­gas­sa a Hi­ma­lá­ját?

– Ezt meg­te­het­né egye­dül is vagy a tit­ká­ra kí­sé­re­té­ben.

– Meg­te­het­né ter­mé­sze­te­sen. Csak­hogy ak­kor el­ke­rül­né a ka­lan­dot, az meg őt. Lord Cron­well nyil­ván nem az az em­ber, aki arra vá­gyik, hogy egy min­den lu­xus­sal le­ön­tött szu­per­szál­ló er­ké­lyé­ről né­ze­ges­se a Ce­ring­mát és a Kan­csen­dzön­gát. Neki oda kell men­nie a he­gyek közé, és ott fel­tét­le­nül tör­tén­nie kell va­la­mi­nek, ami­ért ér­de­mes volt oda­men­ni.

– Ha ez volt a cél­ja, alig­ha­nem el­ér­te.

– Va­ló­szí­nű­leg. Ezen­kí­vül le­he­tett más in­dí­tó­oka is.

– És­pe­dig?

– A hi­ú­ság.

– Hi­ú­ság?

– Igen, a gaz­dag em­be­rek hi­ú­sá­ga. Gon­dol­jon csak bele, há­nyan van­nak, akik mil­li­ó­kat ál­doz­nak azért, hogy az utó­kor szá­má­ra meg­örö­kít­hes­sék a ne­vü­ket. Könyv­tá­rat ala­pí­ta­nak, kór­há­zat, ár­va­há­zat, és ki tud­ja, még mi min­dent nem? Má­sok pe­dig fel­tét­le­nül ki akar­ják ven­ni va­la­mi­lyen tu­do­má­nyos fel­fe­de­zés­ből a ré­szü­ket, hogy en­nek kap­csán ma­rad­jon fenn a ne­vük a vi­lág vé­ge­ze­té­ig.

– Kez­dem ér­te­ni.

– Ha pél­dá­ul a Cron­well-ex­pe­dí­ci­ó­ban a bo­ga­rász fel­fe­dez egy új fajt, a geo­ló­gus egy új ás­ványt vagy az ön Ty­ron ba­rát­ja egy olaj­me­zőt, biz­tos, hogy fel­fe­de­zé­se­i­ket me­cé­ná­suk­ról ne­ve­zik majd el, eset­leg né­mi­ne­mű nyo­más kö­vet­kez­mé­nye­ként. Ez pe­dig vé­gül is meg­ér né­hány mil­li­ócs­kát, nem?

– Fő­leg aki­nek van. És gon­dol­ja, hogy a mi ex­pe­dí­ci­ónk­kal is ez a hely­zet?

– Erre már nem tu­dok kö­vet­kez­tet­ni. Fő­leg, mi­után azt sem tu­dom, hogy ki az a Mr. Thomp­son. El­is­me­rem, elég­gé meg­gon­do­lat­la­nul ug­rot­tam fe­jest ebbe az egész­be. De hát ál­mom­ban sem gon­dol­tam, hogy ez lesz be­lő­le.

– Nem­csak maga van így ez­zel.

– Na igen. El­vi­leg per­sze Thomp­son­ra is vo­nat­koz­hat­na mind­az, amit az előbb a Cron­well-ex­pe­dí­ci­ó­val kap­cso­lat­ban el­mon­dot­tam.

– Nem len­ne fur­csa vé­let­len? Két mil­li­o­mos, aki­nek két hó­nap dif­fe­ren­ci­á­val ugyan­az jut az eszé­be, és rá­adá­sul min­dent ugyan­úgy is csi­nál? Még a hely is egye­zik!

– Va­ló­ban fur­csa vol­na. És tu­laj­don­kép­pen az az ér­zé­sem, hogy Thomp­son cél­ja nem is a tu­do­má­nyos ku­ta­tás. Vagy leg­alább­is csak ürügy­ként sze­ret­né fel­hasz­nál­ni a tu­dó­so­kat. Már­mint azo­kat, akik élve meg­ússzák.

– Fel­hasz­nál­ni? Mire?

– Ez az, amit én sem tu­dok. Tel­je­sen a sö­tét­ben ta­po­ga­tó­dzom. De az nyil­ván­va­ló, hogy Thomp­son­nak is van va­la­mi cél­ja ve­lünk.

Kis­sé el­sá­padt, és össze­rán­col­ta a szem­öl­dö­két.

– Le­het­sé­ges… gon­dol­ja, az a cél­ja, hogy mi va­la­mennyi­en meg­hal­junk?

Bó­lin­tot­tam.

– Le­het­sé­ges. Már erre is gon­dol­tam.

– Kö­szö­nöm. Meg­nyug­tat.

– Mi­ért ne vol­na el­kép­zel­he­tő? Hi­szen azt sem tud­juk, hogy ki­vel ál­lunk szem­ben. Mil­li­o­mos­sal-e, va­la­mi­lyen maf­fi­á­val vagy egy őrült­tel. Min­den­eset­re van va­la­ki köz­tünk, aki terv­sze­rű­en vég­re­hajt­ja az uta­sí­tá­sa­it.

– Gon­dol­ja, hogy az ő uta­sí­tá­sá­ra tör­té­nik mind­ez?

– Ki má­sé­ra? Per­sze ha job­ban utá­na­gon­do­lok, ez sem biz­tos. Le­het­sé­ges, hogy va­la­ki vagy va­la­kik Thomp­son tü­zé­nél akar­ják meg­süt­ni a pe­cse­nyé­jü­ket.

– Le­het­sé­ges, hogy Thomp­sont is meg­öl­ték?

– Tu­laj­don­kép­pen min­den le­het­sé­ges.

Fel­emel­ke­dett, és me­rev te­kin­tet­tel a spi­ri­tusz­fő­ző lo­bo­gó fé­nyé­be bá­mult, mint­ha on­nan pró­bál­ná ki­ol­vas­ni a meg­fej­tést.

– Azért én biz­tos va­gyok va­la­mi­ben.

– És­pe­dig?

– Ha meg­old­juk a mi kis gyil­kos­sá­ga­ink ügyét, az én Ty­ron ba­rá­tom dol­gá­ra is fény de­rül.

– Őszin­tén kí­vá­nom, John.

– Mit te­gyünk te­hát?

– Azt ja­vas­lom, hogy te­kint­sük át az ese­mé­nye­ket, ame­lyek Kat­man­du óta tör­tén­tek ve­lünk.

– Oké. Kezd­je.

– Elő­ször is meg­öl­ték O’Ha­rát. Tu­laj­don­kép­pen min­den előz­mény nél­kül.

– Azért ez túl­zás, Les­lie. Ne fe­lejt­se el, hogy O’Hara ká­ro­mol­ta a Kan­csen­dzön­ga is­te­nét.

– Na és?

– Sze­rin­tem ép­pen ezért öl­ték meg.

– Ki­nek fű­ződ­het ér­de­ke ah­hoz, hogy meg­to­rol­ja a Kan­csen­dzön­gán és egy­ál­ta­lán a lá­ma­is­ta is­te­ne­ken esett sé­rel­me­ket?

– A leg­ké­zen­fek­vőbb vá­lasz az, hogy azok­nak, akik hisz­nek ben­nük.

– Igen ám, csak­hogy lá­ma­is­ta hívő nem gyil­kol. Aki lá­ma­is­ta vagy budd­his­ta, még ál­la­tot sem öl­het, nem­hogy em­bert. És plá­ne egy pur­bu­val, ál­do­za­ti kés­sel!

– Mi le­het hát a ma­gya­rá­zat?

– Az, hogy va­la­ki ré­mü­le­tet akart kel­te­ni a gyil­kos­ság­gal. És ta­lán nem is el­ső­sor­ban kö­zöt­tünk, ha­nem a ser­pák kö­zött. Azt akar­ta, hogy meg­ta­gad­ják a to­vább­me­ne­telt… Adva van egy hi­tet­len, nyu­ga­ti em­ber; ez ré­sze­gen és tele száj­jal szi­dal­maz­za a fé­lel­me­tes hegy­csúcs is­te­nét, akit rá­adá­sul ugyan­úgy hív­nak, mint a ko­ráb­ban em­ber­ál­do­zat­ra hasz­nált ál­do­zó­kést. S az is­ten ép­pen egy ilyen kés se­gít­sé­gé­vel bosszút is áll raj­ta. Erre ép­pen én va­gyok a ko­ro­na­ta­nú. Én ta­lál­koz­tam az­zal az is­me­ret­len ser­pá­val, aki Pur­bu­ként mu­tat­ko­zott be. És aki ké­sőbb fel­te­he­tő­en ki­nyír­ta O’Ha­rát. A gyil­kos ki­tű­nő mun­kát vég­zett. Vagy Pur­bu is­ten a gyil­kos, vagy én.

– Vagy más.

– Na igen. Min­den­eset­re a ser­pák meg­ré­mül­nek, és vissza is akar­nak for­dul­ni. És ha az a fel­hő, Sin­dzse sze­me nem je­le­nik meg a Salu fe­lett, az ex­pe­dí­ció be­fe­jez­te vol­na mű­kö­dé­sét.

– Úgy, ahogy a gyil­kos el­ter­vez­te.

– Úgy bi­zony.

– Csak­hogy hiba csú­szott a szá­mí­tá­sá­ba. A vi­har meg­aka­dá­lyoz­ta a ser­pá­kat a vissza­té­rés­ben, és be­lát­ták, hogy el kell ér­ni­ük ve­lünk együtt Khang­pát, ha élet­ben akar­nak ma­rad­ni. Azt hi­szem, máig meg van­nak győ­ződ­ve ar­ról, hogy Pur­bu kö­vet­te el a gyil­kos­sá­go­kat… És mind­ad­dig ölni is fog, amíg csak úgy nem érzi, hogy bosszút állt raj­tunk sé­rel­me­i­ért.

– Igen… De men­jünk to­vább.

– A gyil­kos be­lát­ja, hogy bár jó mun­kát vég­zett, a ter­mé­szet ke­resz­tül­húz­ta a szá­mí­tá­sa­it. A ser­pák meg­ré­mül­tek ugyan, de kény­te­le­nek foly­tat­ni az utat. Ek­kor újra mun­ká­hoz lát. Össze­tö­ri a rá­di­ót, hogy ne tud­juk fel­ven­ni a kap­cso­la­tot Kat­man­du­val.

– Mit gon­dol, mi­ért?

– Mi­ért? Ta­lán mert gya­nít­ja, hogy a kat­man­dui biz­ton­sá­gi szer­vek már rá­jöt­tek va­la­mi­re, ami szá­má­ra ve­szé­lyes. Te­hát össze­tö­ri a rá­di­ót, és el­ha­tá­roz­za, hogy foly­tat­ja a gyil­kos­sá­go­kat, hi­szen ez­zel bíz­ták meg. El­lop­ja Sera sát­rá­ból a pur­but, amit az a sze­ren­csét­len csak úgy gon­dat­la­nul oda­tett az asz­ta­lá­ra.

– Eh­hez tud­nia kel­lett, hogy Se­rá­nál van a tőr.

– Úgy van. És ez megint csak amel­lett szól, hogy nem a ser­pák kö­zött kell ke­res­nünk a gyil­kost. Hi­szen ne­kik fo­gal­muk sem le­he­tett róla, hogy ki­nél van az ál­do­za­ti kés.

– Ez vi­szont elég­gé be­ha­tá­rol­ja a le­het­sé­ges tet­te­sek szá­mát.

– Lát­szó­lag igen. Csak né­há­nyan tud­hat­tuk, hogy Sera ma­gá­hoz vet­te a gyil­kos szer­szá­mot.

– Va­la­ki­ről, azt hi­szem meg­fe­led­ke­zik.

– Ki­ről?

– A ti­tok­za­tos Pur­bu­ról. A Kan­csen­dzön­ga is­te­né­ről.

– Gon­dol­ja, hogy őt is szá­mí­tás­ba kel­le­ne ven­nünk? Va­la­mi azt súg­ja ne­kem, hogy az a ti­tok­za­tos lény nem is lé­te­zik. Hogy egy na­gyon is is­mert sze­mély rej­tő­zik a Kan­csen­dzön­ga is­te­né­nek ál­ar­ca mö­gött.

– De hi­szen ön mond­ta, hogy ami­kor a ré­szeg O’Ha­rát a sá­tor felé vit­te, egy ser­pa vet­te át ma­gá­tól az­zal az ürüggyel, hogy a sát­rá­ba se­gí­ti, nem?

– Igen ám, csak­hogy az az ál­lí­tó­la­gos ser­pa bár­ki le­he­tett. Még az orra he­gye is alig lát­szott ki a ka­puc­ni­ja alól. Ha már ko­ráb­ban is tör­tént vol­na va­la­mi ve­lünk, biz­tos, hogy gya­nút fo­gok. Ak­kor azon­ban ki gon­dolt vol­na bár­mi rossz­ra? Ép­pen túl vol­tunk a go­nosz Sa­lun, a nap le­nyu­god­ni ké­szült, csend és béke ho­nolt min­de­nütt, ahogy a köl­tő mon­da­ná. Még a be­rú­gott O’Hara sem tud­ta el­ron­ta­ni a han­gu­la­tot.

– Ez két­ség­te­len.

– Egy­szó­val nem néz­tem meg ala­po­sab­ban az em­be­re­met. Hi­szen úgy­sem tu­dom a ser­pá­kat meg­kü­lön­böz­tet­ni egy­más­tól. Eh­hez eu­ró­pai szem­nek leg­alább há­rom-négy nap­ra van szük­sé­ge még ak­kor is, ha na­pon­ta több­ször lát­ja őket. Ő csak úgy mor­mo­gott, ha jól em­lék­szem, a sál­ján ke­resz­tül, amit a szá­ja elé hú­zott. Vég­ered­mény­ben ez sem volt meg­le­pő, hi­szen leg­alább hu­szon­öt fok hi­deg volt. Bol­dog vol­tam, hogy va­la­ki­nek a nya­ká­ba akaszt­ha­tom azt a ré­szeg disz­nót.

– Sem­mi kü­lön­le­ges nem volt azon a ser­pán?

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Sem­mi. Ta­lán csak az, hogy el­rej­tet­te az ar­cát. De az is csak utó­lag tűnt fel, ami­kor már tud­tunk a gyil­kos­ság­ról.

– Le­he­tett eu­ró­pai is?

– Si­mán.

Fel­só­haj­tott, és az asz­tal­ra kö­nyö­költ.

– Ak­kor hát ez­zel nem sok­ra me­gyünk. Bár­ki meg­öl­het­te O’Ha­rát.

– No, azért nem egé­szen. Van­nak né­há­nyan, és ön is ép­pen ezek közé tar­to­zik, akik­nek csi­nos kis ali­bi­jük van.

– Eb­ben az eset­ben két­ség­te­le­nül.

– Ma­guk hár­man: Bax­ter kis­asszony, Eve Pick­ford és ön egész idő alatt együtt vol­tak. Vagy té­ved­nék?

– Nem té­ved.

– Te­hát hár­mó­juk kö­zül sen­ki sem kö­vet­het­te el a gyil­kos­sá­got, és nem le­he­tett ser­pa sem.

Tű­nőd­ve a le­ve­gő­be bá­mult, majd rám sze­gez­te a te­kin­te­tét.

– Mond­ja, is­mer­te maga már ko­ráb­ban is ezt a Bax­tert?

– Mi­ért fon­tos ez?

– Va­la­mi sze­get ütött a fe­jem­be.

– És­pe­dig? – kér­dez­tem nyug­ta­la­nul.

– Bax­ter kis­asszony min­dent el­kö­ve­tett, hogy ma­gá­ra te­rel­je a gya­nút. Nem vet­te ész­re?

– Ész­re­vet­tem – mo­rog­tam.

– Mit gon­dol, mi­ért?

– Fo­gal­mam sincs. Ta­lán nem va­gyok neki szim­pa­ti­kus…

– Áááá – csó­vál­ta meg a fe­jét –, nem hi­szem. Egy­sze­rű an­ti­pá­tia mi­att az em­ber nem akar úti­tár­sa nya­ká­ba varr­ni egy gyil­kos­sá­got.

– Hát ak­kor?

– Két oka le­het – mond­ta el­gon­dol­kod­va. – Alap­ve­tő­en két oka.

Érez­tem, hogy egy­re ide­ge­sebb le­szek, és egy­re ne­he­zeb­ben tu­dok ural­kod­ni ma­ga­mon.

– És­pe­dig?

Fi­gyel­me­sen rám né­zett, az­tán hal­kan foly­tat­ta:

– Nos, az egyik az, hogy meg van győ­ződ­ve róla, maga a tet­tes. Lá­tott vagy ta­lán hal­lott va­la­mit, ami­ből erre kö­vet­kez­tet. Eset­leg ta­lált va­la­mit vagy fel­tűnt neki va­la­mi út­köz­ben.

– Ak­kor mi­ért nem áll elő vele?

– Mert mond­juk ke­vés a bi­zo­nyí­té­ka. Vagy már nincs is a bir­to­ká­ban.

– Ezt hogy érti?

– Mond­juk úgy, hogy el­lop­ták tőle.

– Nem túl élénk az ön fan­tá­zi­á­ja?

Fel­von­ta a vál­lát, de nem lát­szott raj­ta, hogy meg­sér­tő­dött vol­na.

– Le­het. De hát azért ma­rad­tunk fenn éj­nek évad­ján, hogy el­mé­le­te­ket gyárt­sunk, nem?

Erre az­tán őszin­tén el­szé­gyell­tem ma­gam.

– Bo­csás­son meg. Csak va­la­hogy nem szok­tam még meg, hogy gya­nú­sí­tott­ként sze­re­pel­jek egy gyil­kos­ság­ban.

– Nem a gya­nú­sí­tás volt a szán­dé­kom. De ta­lán foly­tas­suk.

– Ké­rem.

– Nos, a má­so­dik oka ta­lán az le­he­tett, hogy eset­leg más­va­la­ki­nek a bű­nös­sé­gé­ről van meg­győ­ződ­ve.

– Ho­gyan?

– Eset­leg biz­tos ab­ban, hogy más kö­vet­te el a gyil­kos­sá­got.

Nem vág­hat­tam va­la­mi szu­per­in­tel­li­gens po­fát.

– Már meg­bo­csás­son, de ak­kor mi­ért akar­ná rám ken­ni?

– Vagy, vagy.

– Mi ez a “vagy, vagy”?

– Két ok­ból akar­hat­ta ma­gá­ra ken­ni. Vagy azért, mert tud­ja, ki a gyil­kos, és azt is tud­ja, hogy an­nak vi­szont fo­gal­ma sincs ar­ról, hogy ő le­lep­lez­he­ti. Na már­most eb­ben az eset­ben az a leg­oko­sabb, ha mé­lyen hall­gat ar­ról, amit tud, és raj­ta tart­ja a sze­mét az em­be­rün­kön. Eh­hez azon­ban az kell, hogy a gyil­kos tö­ké­le­tes biz­ton­ság­ban érez­hes­se ma­gát. Ezért Bax­ter kis­asszony önre tá­mad, és ez­zel el­te­re­li a fi­gyel­met az iga­zi gyil­kos­ról. Hi­szen, már meg­bo­csás­son, va­la­mennyi­en azon töp­reng­tek egész éj­sza­ka, hogy mi­lyen ér­de­ke fű­ződ­he­tett ön­nek a sze­ren­csét­len O’Hara ki­nyí­rá­sá­hoz.

– Ed­dig tö­ké­le­tes az el­mé­le­te.

– Ak­kor hát to­vább­me­gyek. A má­sik le­he­tő­ség vi­szont az, hogy Bax­ter tud­ja, ki a gyil­kos, és a gyil­kos is sej­ti, hogy Bax­ter tud­ja ezt róla. Bax­ter gya­nít­ja: a gyil­kos tud­ja, hogy a nyo­má­ban van. Tud kö­vet­ni?

– Nagy­já­ból – nyög­tem.

– Bax­ter­nek te­hát vé­de­kez­nie kell a gyil­kos el­len. Fel­té­te­le­zi, hogy a gyil­kos nem egé­szen biz­tos ab­ban, hogy le­lep­le­ző­dött előt­te. Csend­ben ül, és fi­gye­li Bax­tert. S a lány tud­ja ezt. Azt is tud­ja, hogy ha egyet­len ap­rócs­ka jel­lel is el­árul­ja, hogy is­me­ri a gyil­kos ki­lé­tét, vége az éle­té­nek. Ezért el­te­re­lő had­mű­ve­let­be kezd.

– Kez­dem ér­te­ni.

– Meg­vá­dol­ja ma­gát, és re­mé­li, hogy si­ke­rül el­al­tat­nia a gyil­kos gya­nak­vá­sát.

Érez­tem, hogy me­leg iz­zad­ság­csep­pek fut­nak le a hát­ge­rin­ce­men.

– A tör­tén­tek azt bi­zo­nyít­ják, hogy Bax­ter ter­ve si­ker­rel járt. A gyil­kos ugyan­is meg sem kí­sé­rel­te meg­öl­ni.

– Úgy gon­dol­ja, hogy Bax­ter tud­ja, ki a gyil­kos?

– Leg­alább­is sej­ti.

– Ak­kor… mi­ért nem mond­ja meg?

– Mert nem bí­zik sen­ki­ben. Maga bíz­na? Hi­szen jó­sze­ré­vel azt sem tud­juk, hogy mi lesz ve­lünk. S a gyil­kos to­vább­ra is itt van köz­tünk.

– Elég­gé le­han­go­ló, amit mond – tér­tem las­san ma­gam­hoz.

– Ez van. De ta­lán foly­tas­suk az ese­mé­nyek szám­ba­vé­te­lét.

– He­lyes. Kö­vet­ke­zik Zim­mer­mann ha­lá­la. A hágó te­te­jén öl­ték meg a pur­bu­val. Olyan hó­vi­har tom­bolt oda­fenn, hogy jó­for­mán az or­runk he­gyé­ig sem lát­tunk. Bár­ki meg­öl­he­tett bár­kit.

– Ki­vé­ve a ser­pá­kat.

– Ugyan mi­ért?

– Em­lék­szem, mi­lyen kes­keny volt a hágó. El­kép­zel­he­tet­len, hogy va­la­ki a sor vé­gé­ről elő­re­ha­lad­va el­ér­te Zim­mer­mannt, és eköz­ben sen­ki nem vet­te ész­re.

– Elöl is vol­tak ser­pák.

– Igaz. Vol­tak vagy hár­man. De ők is kö­rül­be­lül ugyan­ak­ko­ra tá­vol­ság­ra vol­tak Zim­mer­mann­tól. Va­la­ki csak ész­re­ve­het­te vol­na, hogy egy jak vá­ra­ko­zik a szűk út men­tén.

– Te­hát ön sze­rint a ser­pák ár­tat­la­nok?

– Eb­ben az eset­ben fel­tét­le­nül. Csak kö­zü­lünk te­het­te va­la­ki, még­pe­dig olyan, aki Zim­mer­mann kö­ze­lé­ben lo­va­golt.

– Maga tud­ja, mi­lyen sor­rend­ben ha­lad­tunk?

Meg­ráz­ta a fe­jét.

– Hon­nan tud­nám? Hi­szen nem is volt nor­má­lis sor­rend. Min­den­ki ott ment, ahol akart. Ha jól em­lék­szem, csak ez­u­tán ha­tá­roz­ta meg Mr. Ste­wart a ja­kok rend­jét.

– Én is úgy em­lék­szem.

– Nos, ezek sze­rint Zim­mer­mannt bár­me­lyi­künk meg­öl­het­te.

– En­nek né­mi­kép­pen el­lent­mond, hogy elő­ször rám lőt­tek, majd meg bele akar­tak pottyan­ta­ni a sza­ka­dék­ba.

– Két­ség­kí­vül. Leg­alább­is első blikk­re.

– Hogy­hogy első blikk­re?

– Fi­gyel­jen csak ide – mond­ta, és na­gyon nyu­godt volt a hang­ja. – Az előbb már em­lí­tet­tem, hogy ta­lán Bax­ter kis­asszony is­me­ri a gyil­kost. Te­gyük fel, hogy maga az…

– No de ké­rem!

– Mon­dom, te­gyük fel! Bax­ter ma­gán tart­ja a sze­mét, és nem olyan fé­lénk lé­lek, mint ami­lyen­nek az előbb le­fes­tet­tem. Meg­ölik Zim­mer­mannt. Bax­ter gya­nít­ja vagy lát­ja, hogy ön volt a tet­tes… Érti? Ezért meg­pró­bál le­szá­mol­ni ön­nel. Bár szí­ve sze­rint leg­szí­ve­seb­ben át­ad­ná az igaz­ság­szol­gál­ta­tás­nak, be­lát­ja, hogy a Hi­ma­lá­ja csú­csai kö­zött csak a sa­ját pisz­to­lya je­lent­he­ti az igaz­ság­szol­gál­ta­tást. Be­lát­ja, csak egyet­len mó­don tud­ja meg­aka­dá­lyoz­ni a maga to­váb­bi gyil­ko­lá­sa­it: ne­ve­ze­te­sen ha meg­öli önt. Ezért az­tán össze­sze­di min­den lel­ki­ere­jét, és ma­gá­ra lő… Saj­nos nem ta­lál.

– Mi az, hogy saj­nos?

– Már­mint a fel­té­te­le­zett Bax­ter szem­pont­já­ból. Maga, zutty! be­le­esik a sza­ka­dék­ba, de Bax­ter pech­jé­re fenn­akad egy bok­ron… Erre a nagy ka­va­ro­dás­ban, ami­kor min­den­ki ide-oda ro­han­gál, Bax­ter be­met­szi a kö­te­let, és azon akar­ja ma­gát fel­hú­zat­ni. Pech­jé­re ez a ter­ve sem si­ke­rül.

– Kösz.

– Maga ki­má­szik a sza­ka­dék­ból, és Bax­ter kezd­he­ti az egé­szet elöl­ről, mi­után a pisz­to­lyát ter­mé­sze­te­sen nem val­lot­ta be.

– Gon­dol­ja, hogy így tör­tént?

Te­he­tet­le­nül tár­ta szét a kar­ját.

– Fo­gal­mam sincs. Min­den­eset­re el­mé­let­nek tet­sze­tős, nem?

– Azt a le­he­tő­sé­get ki­vé­ve, hogy én va­gyok a gyil­kos.

– To­vább­me­gyünk?

– Tes­sék – le­gyin­tet­tem ked­vet­le­nül.

Úgy tűnt, ész­re sem ve­szi po­csék han­gu­la­to­mat.

– Ami Co­hen meg­ölé­sét il­le­ti, va­la­mennyi­en el­kö­vet­het­tük… Még Eve Pick­ford is. Hát­ha csak mes­te­ri mó­don ala­kít­ja a “sze­ren­csét­len gye­re­ket”.

– És Wil­son?

El­mo­so­lyo­dott.

– Maga azt kér­dez­te az előbb, ko­mo­lyan hi­szem-e, hogy maga a gyil­kos. Hát egy­ál­ta­lán nem hi­szem, és még ak­kor sem hin­ném, ha min­den maga el­len szól­na. Egy új­ság­író­nak, higgye el, jó a szi­ma­ta. Egy ilyen öreg ró­ká­nak meg, mint én, plá­ne. S a szi­ma­tom azt mond­ja, hogy maga ár­tat­lan, mint a fris­sen esett hó. S eb­ben csak meg­erő­sít Wil­son ügye. Hi­szen együtt vol­tunk, ami­kor Wil­sont meg­öl­ték… Te­hát maga nem öl­het­te meg!

– És ha nem ma­gá­nyos gyil­kos­sal van dol­gunk? Ha töb­ben van­nak, akik ki akar­nak nyír­ni ben­nün­ket?

Az üres ká­vé­fő­ző­re né­zett és fel­só­haj­tott.

– Hát két­ség­te­len, hogy ez me­rő­ben meg­vál­toz­tat­ná a le­ány­zó fek­vé­sét. De mi­ért kell mind­járt a leg­rosszabb­ra gon­dol­ni? Igaz is… Nem főz­ne még egy ká­vét?