73.

Gyors el­ha­tá­ro­zás­sal ki­ug­rot­tam a fo­lyo­só­ra, és meg­ko­pog­tat­tam Mc­Cor­mack szo­bá­já­nak aj­ta­ját.

– Ki az? – mor­gott ked­vet­le­nül a skót.

– Les­lie.

Csö­rög­ve hul­lott le oda­benn a lánc, és csak­ha­mar fel­buk­kant az aj­tó­ban John Mc­Cor­mack feje.

– Hol volt idá­ig? – kér­dez­te. – Egész este ma­gát ke­res­tem.

– Sé­tál­tam – mond­tam rö­vi­den, s hogy be­lé­fojt­sam a to­váb­bi kér­dé­se­ket, gyor­san foly­tat­tam: – Át­jön­ne hoz­zám egy pil­la­nat­ra?

– Ha maga hív? – mo­rog­ta, s már lé­pett is ki az aj­tón.

– Stop! – ki­ál­tot­tam rá meg­gon­do­lat­la­nul, hogy szin­te zen­gett belé az egész fo­lyo­só. – Van a szo­bá­já­ban mag­ne­to­fon? – fog­tam gyor­san sut­to­gó­ra a han­gom.

Ér­tet­le­nül me­redt rám.

– Mit akar vele?

– Ne kér­dez­zen sem­mit, csak hoz­za. Majd oda­át…

Ma­ta­tott egy da­ra­big a szo­bá­ban, majd ki­lé­pett a fo­lyo­só­ra, ke­zé­ben egy ap­rócs­ka, egé­szen mo­dern ké­szü­lék­kel. Szo­bám­ba érve le­tet­te az asz­tal­ra, ő maga pe­dig a szék­re te­le­pe­dett.

– Tánc­ze­nét hall­ga­tunk?

– Ide fi­gyel­jen – mond­tam –, az enyém lenn van a cso­ma­gom­ban a töb­bi hol­mi kö­zött. Va­la­ki meg­aján­dé­ko­zott egy te­kerccsel, amíg oda­künn… hm… sé­tál­tam – ez­zel fe­lé­je nyúj­tot­tam a ka­zet­tát. Ke­zé­be fog­ta, meg­for­gat­ta, sőt meg­le­pe­té­sem­re még meg is sza­gol­ta.

– Jó mi­nő­sé­gű né­met ka­zet­ta – mond­ta vé­gül, és vá­ra­ko­zó­an né­zett rám. – Azt mond­ja, hogy va­la­ki be­csem­pész­te a szo­bá­já­ba?

– Még­pe­dig az el­múlt más­fél óra alatt.

Meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ha rám gya­nak­szik, rossz nyo­mon jár. Nem én tet­tem.

– Mi len­ne, ha meg­hall­gat­nánk? – ja­va­sol­tam.

A ké­szü­lék­re né­zett, ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, és be­kat­tin­tot­ta a mag­nó­ba a ka­zet­tát, az­tán vissza­tet­te az asz­tal­ra. Fel­emel­te a fe­jét, és egye­ne­sen a sze­mem­be né­zett.

– Les­lie… Nem akar­ná még­is egye­dül?

– Fél? – kér­dez­tem némi él­lel.

– De­hogy – mond­ta nyu­god­tan. – Ha po­kol­gép len­ne, már ré­ges-ré­gen fel­rob­bant vol­na. De hát­ha egye­dül ön­nek, csak ön­nek szól az üze­net… Érti, mire gon­do­lok?

Egy­ál­ta­lán nem vol­tam biz­tos ben­ne, hogy va­ló­ban ér­tem, de ezen nem so­ká­ig töp­reng­tem. In­tet­tem Mc­Cor­mack­nek, aki le­nyom­ta a bil­len­tyűt, és a ma­si­na fo­rog­ni kez­dett.

Előbb halk ser­ce­gés hal­lat­szott, majd sü­ví­tés, mint­ha szél fúj­na va­la­hol, még­hoz­zá iszo­nyú erő­vel. Egy­szer­re csak fel­erő­sö­dött a re­cse­gés, és meg­szó­lalt egy re­kedt, bá­gyadt fér­fi­hang:

– Itt Dk-24. Dk-24. Kat­man­du! Kat­man­du, je­lent­kez­zék…

Az­tán a tá­vo­li kat­to­gá­son, sí­po­lá­son ke­resz­tül hall­ha­tó­vá vált egy má­sik hang is, amely rossz an­gol­ság­gal vá­la­szolt:

– Itt Kat­man­du. Itt Vi­rág. Mi van ma­guk­kal? Dk-24, vá­la­szol­jon. Mi van ma­guk­kal?

Ta­lán két-há­rom perc is el­telt, amíg a re­cse­gés­ből is­mét ki­bon­ta­ko­zott az előb­bi fér­fi­hang.

– …ki­nyír­nak min­den­kit. Cron­well ha­lott. Ha nem kül­de­nek se­gít­sé­get, az az át­ko­zott… – Újabb ha­tal­mas reccse­né­sek kö­vet­kez­tek, majd foly­ta­tó­dott az üze­net: – Leg­alább Nor­but kap­ják el… Tőle meg­tud­nak min­dent… Nor­bu, ez az át­ko­zott gaz­em­ber… – Kat­ta­nás, majd vége sza­kadt az adás­nak.

Döb­ben­ten me­red­tünk egy­más­ra, az­tán Mc­Cor­mack gyor­san vissza­per­get­te a sza­la­got, és meg­hall­gat­tuk még egy­szer a fel­vé­telt.

– Tud­ja, mi volt ez? – kér­dez­te Mc­Cor­mack, ami­kor újra el­hall­ga­tott a ser­ce­gés, és csend bo­rult a szo­bá­ra.

Bó­lin­tot­tam.

– Alig­ha­nem a Cron­well-ex­pe­dí­ció utol­só je­lent­ke­zé­se.

Hát­ra­dőlt a szé­ké­ben, és ér­tet­le­nül meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Itt va­la­mi nem stim­mel. Hi­szen ne­kem azt mond­ták… – és még min­dig fej­csó­vál­va el­hall­ga­tott.

– Mit mond­tak?

– Tud­ja, ami­kor a ba­rá­tom, Ty­ron után nyo­moz­tam, azt mond­ták, az utol­só adás­ban az a bi­zo­nyos Nor­bu ar­ról be­szélt, hogy min­den­ki ép és egész­sé­ges, ki­vé­ve a két ha­lot­tat, Har­ri­sont, a rá­di­óst, és Red­hullt, a fi­zi­kust. Nyo­ma­té­ko­san a tu­do­má­som­ra hoz­ták, hogy ez volt az utol­só adá­suk. Érti?

– Igen… Az­az­hogy nem.

– Ha fel­té­te­lezzük, hogy az utol­só be­szél­ge­tés ez volt – és a mag­nó felé in­tett –, ak­kor nem mond­tak iga­zat Kat­man­du­ban.

– Ki mond­ta ma­gá­nak, hogy mit tar­tal­ma­zott az ex­pe­dí­ció utol­só adá­sa?

– Az Ide­gen­for­gal­mi Hi­va­tal igaz­ga­tó­ja.

– Hal­lot­ta is, a sa­ját fü­lé­vel?

– Nem. De sem­mi okom nem volt, hogy ké­tel­ked­jem a sza­va­i­ban. Mi­ért ne mon­dott vol­na iga­zat?

– Mert nem akar­ta a vi­lág tu­do­má­sá­ra hoz­ni, hogy a Cron­well-ex­pe­dí­ció ha­lá­los ve­szély­ben fo­rog. Ha már ad­dig­ra el nem pusz­tult.

– De hát mi okuk volt a tit­ko­ló­zás­ra, az is­ten sze­rel­mé­ért?!

Nem tud­tam mire vél­ni hir­te­len tá­madt na­i­vi­tá­sát. Ta­lán a ba­rát­já­ért ér­zett ag­go­da­lom tom­pí­tot­ta el az agyát?

– De hi­szen be­szél­tünk már er­ről. A tu­risz­ti­kai szem­pon­tok… a nem kí­vánt el­len­pro­pa­gan­da…

– Ja igen, per­sze, em­lék­szem már. De hát ak­kor is: em­ber­élet­ről van szó!

– Nos, a ne­pá­li ha­tó­sá­gok igye­kez­tek hall­gat­ni ar­ról, hogy mi min­den tör­tén­he­tett az ex­pe­dí­ci­ó­val, és köz­ben a ma­guk ha­tás­kö­ré­ben meg­pró­bál­ták tisz­táz­ni a dol­got. Ezért nem ját­szot­ták le, még ma­gá­nak sem, ezt az utol­só fel­vé­telt, amely egy­ér­tel­mű­en bi­zo­nyít­ja, hogy nem a ter­mé­szet­tel kel­lett el­ső­sor­ban meg­küz­de­ni a Cron­well-ex­pe­dí­ci­ó­nak.

– Maga mit gon­dol, mi tör­tént a he­gyek kö­zött?

– Sem­mi­vel sem tu­dok töb­bet, mint ön. Va­la­mi nagy zűr le­het ve­lük… Mond­ja, nem a maga Ty­ron ba­rát­já­nak a hang­ját hal­lot­tuk az előbb?

Meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem. Az övét meg­is­mer­ném.

– Ak­kor ki le­he­tett?

– Fo­gal­mam sincs.

– Vár­jon csak… Maga azt mond­ta, hogy né­gyen ér­tet­tek a rá­di­ó­hoz az egész ex­pe­dí­ci­ó­ban: Har­ri­son, Red­hull, Ty­ron és Nor­bu.

– Mit akar ez­zel mon­da­ni?

– Ty­ron nem le­he­tett – maga sze­rint –, Nor­bu ugyan­csak nem. Te­hát vagy Har­ri­son, vagy Red­hull hang­ját hal­lot­tuk.

– Jól tud­ja, hogy ez le­he­tet­len! Hi­szen mind­ket­ten ha­lot­tak!

– Mond­ja Nor­bu… De mi erre a bi­zo­nyí­ték?

– Hát tu­laj­don­kép­pen sem­mi. Rá­adá­sul Nor­bu is ré­gen ha­lott. Itt meg élő­ként em­le­ge­tik…

– A fel­tá­ma­dás rend­ha­gyó ese­te. Hm.

– Mi az ör­dög tör­tén­he­tett ve­lük?

– Az üze­net sze­rint nem so­kan le­het­nek élet­ben. Cron­well biz­to­san nem. Ta­lán va­la­hol fog­ság­ban tart­ják őket, és Har­ri­son meg Red­hull ha­lá­la csak ka­csa. Va­la­me­lyi­kük ki tud­ta ját­sza­ni az őr­ző­it, meg­ta­lál­ta az adó­ve­vőt, és kap­cso­lat­ba lé­pett Kat­man­du­val. Csak így tör­tén­he­tett.

– Így is tör­tén­he­tett.

– Jó, rend­ben van… Így is tör­tén­he­tett. De ki és mi­ért tart fog­ság­ban egy ár­tat­lan ex­pe­dí­ci­ót? – kér­dez­tem.

– Ezer­egy do­log lé­tez­het, ami­ért ér­de­mes em­bert és ex­pe­dí­ci­ót ölni, de jobb, ha ebbe most nem me­gyünk bele.

– Csak egy le­he­tő­sé­get mond­jon.

– Em­ber­rab­lás vált­ság­dí­jért.

– Pont a Hi­ma­lá­já­ban?

– Mi­ért ne? Min­den­ki ott ra­bol, ahol tud. Rá­adá­sul hol le­het­ne má­sutt va­la­ki­nek al­kal­ma egy­szer­re annyi ki­vá­ló em­bert fog­ság­ba ej­te­ni, mint ép­pen itt? És vi­szony­lag könnye­dén, ve­szély nél­kül?

– Ak­kor mit je­lent az a mon­dat, hogy ki akar­ják nyír­ni az ex­pe­dí­ci­ót?

– Ezt ma­gam sem tu­dom. Le­het, hogy a rá­di­ós csak két­ség­be­esé­sé­ben lát­ta így. Eset­leg a tá­ma­dás nem zaj­lott le si­mán. A meg­tá­ma­dot­tak vé­de­kez­tek… Cron­well lord nem az az em­ber, aki csak úgy hagy­ja el­fog­ni ma­gát.

– Rend­ben van. Ak­kor most Nor­bu kö­vet­kez­ne. Nor­bu, aki egy sír­ban nyug­szik, és még­is él.

Re­mény­te­len mo­sollyal né­zett rám.

– Ezt a rej­télyt spe­ku­lá­ci­ó­val alig­ha fejt­jük meg. Va­la­ki hasz­nál­ja a ne­vét, ez két­ség­te­len. Hogy ki, az alig­ha­nem mind­ad­dig ti­tok ma­rad, amíg a sze­me közé nem né­zünk. Van azon­ban egy sok­kal fon­to­sabb kér­dés is en­nél.

– Még­pe­dig?

– Hogy ki tet­te ide ma­gá­nak a sza­la­got.

– És hogy mi­ért.

– Úgy van.

– Előbb ta­lán arra kel­le­ne vá­laszt ke­res­nünk, hogy ki volt az.

– Van öt­le­te?

– Név sze­rint ter­mé­sze­te­sen ne­héz len­ne meg­mon­da­ni. Egy biz­tos: önön és raj­tam kí­vül bár­ki meg­te­het­te.

– Sőt mi is.

– Meg­ál­la­pod­tunk, hogy együtt­mű­kö­dé­sünk alap­ja a fel­tét­len bi­za­lom.

– Iga­za van. Ak­kor te­hát: raj­tunk kí­vül bár­ki meg­te­het­te.

– A sze­mély nem is annyi­ra fon­tos. Leg­alább­is egye­lő­re nem. Va­la­ki fel akar­ja hív­ni a fi­gyel­mün­ket a Cron­well-ex­pe­dí­ció sor­sá­ra… Érti? Hogy biz­to­sak le­gyünk ben­ne, nem la­vi­na so­dor­ta el a sze­ren­csét­le­ne­ket, és nem is fagy­ha­lál­lal ju­tot­tak el egy szebb vi­lág­ba. Ha­nem va­la­mi nagy-nagy disz­nó­ság ál­do­za­tai let­tek. Ha ed­dig nem tud­tuk vol­na, íme, itt a bi­zo­nyí­ték: a mag­nó­te­kercs!

– Ez te­hát azt je­len­ti, hogy va­la­ki itt a kö­ze­lünk­ben a Cron­well-rej­tély meg­fej­té­sén fá­ra­do­zik?

– Úgy van.

– Ki gon­dol­ta vol­na?

– És ez még nem min­den… Az il­le­tő azt is sej­ti, hogy ben­nün­ket is ugyan­az a ve­szély fe­nye­get, mint Cron­wel­lé­ket… Ezért akar fi­gyel­mez­tet­ni, hogy tart­suk nyit­va a sze­mün­ket…

– Sera! – tört ki hir­te­len Mc­Cor­mack­ből.

– Tes­sék?!

– Csak Sera le­het! So­ha­sem hit­tem el, hogy a ne­pá­li rend­őr­ség ká­bí­tó­szer-rend­őrt je­löl ki egy ex­pe­dí­ció mel­lé. S ez a ké­tely most csak meg­erő­sö­dött ben­nem.

– Mi­ért? Mert Sera rend­őr, és mert ne­pá­li?

– Nem­csak azért. Ha­nem mert már maga az is rej­té­lyes volt, ahogy az ex­pe­dí­ci­ónk­hoz ke­rült… Csak az utol­só pil­la­nat­ban ér­ke­zett. Egész idő alatt fi­gyel­tem. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy Sera ka­pi­tány az első perc­től kezd­ve szán­dé­ko­san tet­tet­te hü­lyé­nek ma­gát…

– Jó – ad­tam meg ma­gam –, te­hát Sera a rend­őr­ség meg­bí­zá­sá­ból a Cron­well-üggyel fog­lal­ko­zik. Ak­kor mi­ért nem jön ide hoz­zám, és mi­ért nem mond­ja el, amit tud? Mi­ért van szük­sé­ge arra, hogy mag­nó­sza­la­got csem­pésszen a szo­bám­ba?

– Mert nem akar­ja fel­fed­ni az in­kog­ni­tó­ját.

– De mi­ért?

– Mi­ért, mi­ért, mi­ért? A fene se tud­ja. Biz­to­san meg­van rá az oka.

– Hm. Rend­ben van. Azért van itt még más is.

– És­pe­dig?

– Fi­gyel­jen ide… – s el­me­sél­tem mind­azt, amit a sze­ren­csét­len Mó­hun­tól meg­tud­tam. El­mond­tam azt is, hogy meg­öl­ték a dé­mon­fal­tól nem messzi­re egy olyan kö­tél­lel, amely csak a mi ex­pe­dí­ci­ónk fel­sze­re­lé­sé­ben ta­lál­ha­tó. Spe­ci­á­lis, szá­munk­ra ké­szí­tett na­rancs­sár­ga má­szó­kö­tél­lel.

Ki­me­redt sze­mek­kel hall­ga­tott, s ami­kor be­fe­jez­tem, má­sod­per­ce­kig ült még szót­la­nul.

– Gon­dol­ja, ezek azért jöt­tek, hogy ki­nyír­ja­nak ben­nün­ket?

– El­kép­zel­he­tő.

– Min­den­eset­re lé­lek­eme­lő gon­do­lat – mond­ta né­mi­leg fel­en­ged­ve, fa­nyar mo­sollyal.

– Hát… az.

Hir­te­len elő­re­ha­jolt, és össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Kik le­het­nek a za­rán­do­kok?

– Nyil­ván azok, akik a he­li­kop­ter­rel ér­kez­tek.

– És ha azok?

– Ezt hogy érti?

– Néz­ze csak… Együtt fe­dez­tük fel a he­li­kop­tert. Igaz?

– Igaz.

– Ott még biz­to­sak vol­tunk ab­ban, hogy a gép­pel Thomp­son jött és kí­sé­rői. Igaz?

– Igaz.

– Na­már­most. Ha Thomp­son ér­ke­zett a he­li­kop­ter­rel, ak­kor el­esik a fel­té­te­le­zés, hogy az éle­tünk­re tör­nek. Mi­ért akar Thomp­son ki­nyif­fan­ta­ni ben­nün­ket? Hi­szen ő szer­vez­te a ban­dát…

– Ezt nem egé­szen ér­tem.

– Mit nem ért? Thomp­son szer­vez­te az ex­pe­dí­ci­ót, akár­ki rej­tő­zik is a neve mö­gött. Csak nem fog­ja a sa­ját ex­pe­dí­ci­ó­ját ki­nyí­rat­ni? Ak­kor mi­nek szer­vez­te? Cron­well sem ölet­te meg az em­be­re­it.

– Hát­ha em­ber­rab­lás. Er­ről már egy­szer volt szó. Te­gyük fel, hogy Thomp­son meg­szer­vez egy ex­pe­dí­ci­ót, és el­ra­bol­ja a tag­ja­it, hogy illő vált­ság­díj fe­jé­ben sza­ba­don en­ged­hes­se őket.

Ég felé for­dí­tot­ta a sze­mét.

– Le­het, hogy ön ki­tű­nő tu­dós, Les­lie, de ku­tya rossz gaz­da­sá­gi szak­em­ber… Szá­mol­jon csak. Maga az ex­pe­dí­ció, ja­kos­tul, sát­rastul, ser­pás­tul leg­alább fél­mil­li­ó­ba ke­rült. Eh­hez jön­nek az egyéb ki­adá­sok is. Sze­rin­tem a vég­összeg, ha gon­do­san szá­mo­lunk, nincs messze a mil­li­ó­tól. Most nézzük a má­sik ol­dalt. Kik van­nak kö­zöt­tünk? Egy-két ki­vé­tel­től el­te­kint­ve… hát, nem a vi­lág él­vo­na­la. Azt hi­szi, ad­ná­nak ér­tünk annyit, hogy meg­ér­je a her­ce­hur­cát? Nem, Les­lie. Az em­ber­rab­lás nem ki­fi­ze­tő­dő, ha így csi­nál­ják. Az­tán itt van­nak a gyil­kos­sá­gok út­köz­ben. Ki kö­vet­te el őket, és mi­ért? Hi­szen ak­kor még se­hol sem volt Thomp­son és a he­li­kop­ter… És ha köz­tünk volt is az em­be­re, csak nem öli meg a tyú­kot, amely hol­nap arany­to­jást toj­hat­na neki…

– Iga­za van… Így hát to­vább­ra is nyi­tott a kér­dés, hogy ki az ör­dö­gé le­het az a he­li­kop­ter, és kik le­het­nek a za­rán­do­kok?

– És ki le­het az a ti­tok­za­tos Nor­bu?

Meg­annyi kér­dés. És nem tud­tunk vá­la­szol­ni egyik­re sem.