46.

Nagy­já­ból tíz per­cet ve­he­tett igény­be az út. Ez alatt az idő alatt több­ször is vál­ta­koz­va se­gí­tet­tük fel egy­mást a hó­ból, míg vé­gül csúsz­va-buk­dá­csol­va és az áju­lá­sig ki­ful­lad­va meg­ér­kez­tünk a domb te­te­jé­re.

A ha­vat er­re­fe­lé si­má­ra ta­pos­ták a ko­los­tor felé vo­nu­lók csiz­mái, s han­go­san ro­po­gott a tal­punk alatt, ahogy az obó, vagy­is ál­do­za­ti kő­ra­kás felé igye­kez­tünk. A kő­ra­kás ott ma­ga­so­dott a domb­te­tő leg­ma­ga­sabb pont­ján, és va­la­mi­vel na­gyobb és ta­lán ke­cse­sebb is volt, mint töm­zsi tár­sa, ame­lyet ér­ke­zé­sünk­kor cso­dál­tunk meg a túl­só hegy­ol­dal­ban. En­nek ol­da­la­in is ko­pott, té­pett ima­zász­lók lo­bog­tak, és a kö­vek kö­zül el­mo­só­dott írás­sal dí­szí­tett pa­pír­la­pok kan­di­kál­tak elő. Majd­nem a leg­te­te­jén, köz­vet­le­nül a csúcs­ba szúrt fa­rúd alatt tö­rött ima­ma­lom he­vert, mel­lé­je gon­dos ke­zek tal­pa­lat­lan csiz­mát he­lyez­tek. A csiz­ma ki­tá­tot­ta fo­gat­lan szá­ját, mint­ha csak ránk akart vol­na ki­ál­ta­ni.

A csúcs­ba szúrt fa­rúd hosszú volt és vas­tag. Fi­a­ta­labb éve­i­ben ta­lán olyan két­ke­re­kű kor­dé rúd­ja le­he­tett, ami­lyet még nap­ja­ink­ban is ezer­szám­ra hasz­nál­nak a Hi­ma­lá­ja fal­va­i­ban. Fe­lü­le­tét a min­dent meg­szé­pí­tő idő és lo­vak bor­dái kop­tat­hat­ták si­má­ra. Te­te­je büsz­kén ma­ga­so­dott az égre, s mint óri­á­si mu­ta­tó­ujj me­redt a las­san fel­tü­ne­de­ző csil­la­gok felé.

Az a sö­tét, göm­bö­lyű tö­meg azon­ban, ame­lyet a rúd vé­gé­be szúr­tak, és amely ki­dül­ledt sze­mek­kel bá­mult a sem­mi­be, nem le­vá­gott jak­fej volt, mint azon a má­sik kő­ra­ká­son, ha­nem Wil­li­am Wil­son ős­lény­ku­ta­tó feje.

Or­rá­ra csú­szott szem­üve­gén ép­pen eb­ben a má­sod­perc­ben csil­lan­tak meg a le­bu­kó nap utol­só su­ga­rai.