12.

Ami­kor Ste­wart meg­ad­ta vol­na a je­let az in­du­lás­ra, el­sza­ba­dult a po­kol. A szél iszo­nyú­an meg­erő­sö­dött, tép­te, ci­bál­ta a ru­hán­kat, és ne­ki­fe­szült a ja­kok ol­da­lá­nak. Sin­dzse sze­me majd két­sze­re­sé­re nö­ve­ke­dett, és csak fél­órák kér­dé­se volt, hogy át­ve­gye az ural­mat a Salu völ­gye fö­lött is.

A ser­pák még min­dig a ja­kok­kal pisz­mog­tak: igye­kez­tek úgy fel­erő­sí­te­ni a há­tuk­ra a ter­het, hogy a dü­hön­gő szél le ne tép­hes­se. Vég­re ve­ze­tő­jük Ste­wart­hoz te­rel­te a jak­ját, és mon­dott neki va­la­mit. Ste­wart bó­lin­tott, és fel­emel­te a ke­zét. A me­net ele­jét ké­pe­ző ser­pák el­in­dul­tak a me­re­de­ken emel­ke­dő Kis-Salu, a Salu Cshung-hágó felé, ame­lyen túl jó két­na­pi já­rás­nyi­ra fe­küdt Khang­pa ko­los­to­ra.

A dü­hön­gő ha­vas or­kán per­cek alatt jég­gé fa­gyasz­tot­ta az ar­co­mat. Amennyi­re csak le­he­tett, hom­lo­kom­ba húz­tam ano­rá­kom csuk­lyá­ját, és igye­kez­tem meg­ka­pasz­kod­ni a nye­reg­ká­pá­ban. Te jó ég, mi lesz a hágó te­te­jén, ha már itt a völgy­ben is szin­te ki­bír­ha­tat­lan erő­vel fúj a szél!

A ja­ko­kat azon­ban nem za­var­ta a ke­gyet­len idő. Las­sú, nyu­godt lép­tek­kel vo­nul­tak egy­más nyo­má­ban, és úgy tűnt, hogy akár az örök­ké­va­ló­sá­gig el­lé­pe­get­né­nek, da­col­va a hó­val és jég­gel.

Ahogy az­tán me­re­de­keb­bé vált az út, a ja­kok is egy­re töb­bet csúsz­kál­tak. Fü­lem do­bo­lá­sán érez­tem, hogy me­re­de­ken emel­ke­dünk. A nap újra sö­tét fel­hők mögé rej­tő­zött, és ele­mi erő­vel kez­dett sza­kad­ni a hó.

Ha fel­emel­tem a fe­jem, a hó­füg­gö­nyön ke­resz­tül ki tud­tam ven­ni az előt­tem bak­ta­tó ja­kot, de hogy ki ül a há­tán, nem tud­tam vol­na meg­mon­da­ni. Mi­vel a hágó még nem kes­ke­nye­dett szo­ros­sá, több ál­lat me­he­tett egy­más mel­lett, ha gaz­dá­ik is úgy akar­ták, és per­sze a sor­rend is vál­toz­ha­tott.

Érez­tem, hogy gon­dol­kod­nom kel­le­ne. Vé­gig­gon­dol­ni a dol­go­kat mi­nél előbb. Hi­szen mi­óta teg­nap este meg­öl­ték O’Ha­rát, szin­te egyet­len sza­bad pil­la­na­tom sem volt. Ha csak fél­órács­kám len­ne! Nyu­godt fél­órács­kám, mint ott­hon, a Stan­ley Stree­ten, ahol le­dől­he­tek a ké­nyel­mes pam­lag­ra, és Jimmy, a fe­ke­te kan­dúr fel­ug­rik mel­lém, hogy hoz­zám dör­göl­je ba­ju­szos po­fá­ját…

Éles hang ri­asz­tott fel ál­mom­ból:

– Mi van, szép­fiú, szun­di­ká­lunk?

Bax­ter kis­asszony szo­ro­san az enyém mel­lé kor­má­nyoz­ta a jak­ját, és igye­ke­zett túl­üvöl­te­ni a vi­hart.

– Mit gon­dol, ezt is túl­él­jük?

– Alig­ha­nem. Már so­kan túl­él­tek ilyes­mit!

– Hal­lott an­nak a mi­cso­dá­nak a sze­mé­ről?

– Hal­lot­tam.

– És maga sze­rint van ben­ne va­la­mi?

– Ha nem hin­ném el, nem in­dul­tam vol­na sem­mi pén­zért. Mit gon­dol, jó­ked­vem­ben me­gyek ilyen idő­ben Khang­pa felé?

Fur­csa han­go­kat adott ki ma­gá­ból: alig­ha­nem ne­ve­tett.

– Ma­gá­tól az is ki­te­lik. Hal­lot­tam, hogy meg­fúj­ták a pur­but Sera sát­rá­ból. Mit szól hoz­zá?

– Nem örü­lök neki.

– Irigy­lem a hi­deg­vé­rét. Gon­dol­ja, hogy aki el­csór­ta, hasz­nál­ni is fog­ja?

Lég­csö­ve­met éget­ni kezd­te a hi­deg le­ve­gő, így az­tán úgy dön­töt­tem, hogy nem is vá­la­szo­lok. Még egy da­ra­big pró­bál­ko­zott, de őszin­tén szól­va nem na­gyon ér­tet­tem a sza­va­it. Vé­gül nyil­ván fel­ad­ta a re­mény­te­len küz­del­met, mert le­ma­radt mö­göt­tem.

Alig­hogy el­tűnt, Ste­wart buk­kant fel a sem­mi­ből.

– Min­den rend­ben, Mr. Law­ren­ce?! – or­dí­tott bele a hó­esés­be.

Bó­lin­tot­tam, majd fel­emel­tem a ke­zem, és a nagy­uj­jam­mal mu­tat­tam, hogy min­den oké. Fe­lém in­tett, az­tán ő is le­ma­radt mö­göt­tem. Só­haj­tot­tam, azaz óri­á­si pá­ra­fel­hőt fúj­tam a le­ve­gő­be, és fel­tet­tem ma­gam­ban, hogy ha tö­rik, ha sza­kad, a kö­vet­ke­ző fél­órá­ban gon­dol­kod­ni fo­gok.

Mint ké­sőbb ki­de­rült, óri­á­sit té­ved­tem.