39.
Amikor közvetlenül a kolostor fala mellé értünk, megállítottuk jakjainkat, és lekászálódtunk a hátukról. Valahonnan a falon túlról durva, barna szövetruhába öltözött kolostori alkalmazottak siettek elő, és mosolyogva gondjaikba vették az állatokat. A serpák is velük tartottak, csomagjainkkal együtt. Három-négy perc múlva az utolsó jak is eltűnt a szemünk elől.
Az imamalmos szerzetes megragadta a vörösre festett fakapuról lecsüngő vaskarikát, és egyet koppantott. A kapu szinte ugyanabban a szempillantásban kitárult előttünk. Keresztüllépve a küszöböt, máris bent találtuk magunkat az első zárt udvarban.
A pagodatetőkre erősített csengettyűk szüntelenül csilingeltek, ezüstös hangjuk betöltötte a belső udvarokat. Az állandó csilingelés nem volt zavaró, idővel hozzászoktam, sőt néhány nap után már fel sem tűnt a hang; csak akkor riadtam fel, ha rövid időre elállt a különben szüntelenül fújdogáló szél, és a csengettyűk megpihentek.
A csengettyűk mellé erősített imazászlók, rajtuk a szokásos Om mani padme hum felirattal vidáman lobogtak, mintha csak bennünket köszöntöttek volna. Önkéntelenül is anyanyelvemen mondtam magamban a selyemszalagra festett imát: “Lótuszvirág ékessége, könyörögj érettünk…”
Az első udvar falai mellett óriási imamalmok vagy inkább imahengerek sorakoztak; mindegyikük oldalából két-két vízszintes farúd meredt előre, hogy az imádkozni szándékozók kedvükre forgathassák őket. A fahengerekre ragasztott számtalan feliratos papírcetli mutatta, hogy Khangpa lakói nem mulasztják el kéréseiket időről időre az istenek elé tárni.
Libasorban haladva lépkedtünk a lámák után. Megkerültük a démonfalat, s láttam, hogy társaim kíváncsian szemlélik a falon látható istenábrázolásokat. Még a természettudósok szeme is kerekre tágult, amikor szemtől szembe találtuk magunkat Sindzsével, a halottak urával. A falba épített dombormű rettenetes volt a maga nemében, és bizonyára maradéktalanul be is töltötte azt a funkciót, amire szánták.
A szerzetesek észrevették, hogy megtorpanunk a fal előtt, ezért lelassították lépteiket. Halkan néhány szót váltottak egymás között, majd megálltak.
William Wilson, az őslénykutató kivette fogai közül mindig égő pipáját, és a nyelével Sindzsére mutatott.
– Ki ez a legény?
Válaszolni akartam, de Rich Abramson megelőzött.
– A halottak ura – mondta, és Sindzsére mosolygott. – Rég láttam ilyen szép példányt belőle…
Az őslénykutató megszívta a pipáját.
– Magának ez szép? – kérdezte csodálkozva, és megcsóválta a fejét, mint aki képtelen megérteni némely ember ízlésficamát. – Én csak annyit mondhatok, hogy nemigen találkoztam még ilyen ocsmány fickóval életemben… Igazam van, Mr. Lawrence?
Kénytelen voltam megvédeni Sindzsét, pedig nem is kért fel rá.
– Nem hiszem, professzor. Ízlések és pofonok különbözők. Bizonyára vannak, akiknek jobban tetszik az alvilág istene, mint a maga dinoszauruszcsontjai…
Wilson hátrahőkölt.
– No de ember! Hogy mondhat ilyet? Egy gyönyörű dinoszauruszt összehasonlítani ezzel az ocsmánysággal?
– Alighanem igaza van, professzor – szólalt meg egy ismeretlen hang a hátunk mögött. – Egy régi kínai közmondás szerint nehéz összehasonlítani a pincsikutyát az esőt hozó jóságos kék sárkánnyal. Mégis mindkettő fontos az ember számára. A pincsikutya megharapja a tolvaj udvaroncok lábát a császári palotában, a sárkány pedig esőt hoz a földekre. S gyarló emberi szemmel nézve a sárkány sem szép. De néha a funkció feledteti velünk az esztétikai hiányosságokat. Arról nem is beszélve, hogy a rútnak is megvan a maga esztétikája…
Meglepetve fordultunk hátra. Magas, sárga süveget viselő szerzetes állt előttünk, karjait a mellén összefonva. Arca komoly volt, de szája szegletében barátságos mosoly bujkált. Olyan tökéletes volt az angol kiejtése, hogy a legeminensebb oxfordi diák is megirigyelhette volna. Látható elégedettséggel szemlélte zavarunkat, majd előrelépett, és az éppen legelöl álló Stewart felé nyújtotta a kezét.
– Legyetek üdvözölve Khangpa kolostorában, barátaim! – Ezzel két tenyerébe fogta Stewart habozva feléje tartott kezét, és a szívére szorította.
Stewart kínosan elmosolyodott, majd amikor a tenyere kiszabadult, rám mutatott.
– Az ott Mr. Lawrence… az expedíció jelenlegi vezetője.
Előreléptem, mire megismétlődött az előbbi szertartás. A lámának finom ujjai voltak, és erős, energikus tenyere. Végül meghajolt a csoport előtt, és még mindig mosolyogva bemutatkozott:
– Karma Damcsö vagyok. A kolostor vezetője. Különben Élő Isten – ez utóbbit szinte szégyenkezve tette hozzá.
– Kitűnően beszél angolul – udvariaskodtam.
Láthatóan jólesett neki a bók.
– Pedig már sokat felejtettem. Gyermekkorom egy részét volt szerencsém Őfelsége országában tölteni.
– Londonban?
– Ott is és másutt is. Együtt játszottam az angol gyerekekkel a manchesteri utcák porában… Még ebből az időből is megőriztem valamit.
Ez utóbbi mondatot olyan hamisítatlan manchesteri kiejtéssel mondta, hogy égnek meredt tőle minden szál hajam.
– Úgy számítottam, hogy ma reggelre érkeznek – mondta az Élő Isten, visszaváltva irodalmi angolra. – Sajnos kis probléma akadt a rádiónkkal, ezért nem tudtunk érintkezésbe lépni önökkel.
Már-már a számon volt, hogy a másik láma ejtett néhány szót erről, de meggondoltam magam.
– Fatális véletlen – mondta, és palástja ujjaiba húzta mindkét kezét. – Volt egy rádiókészülékünk. Egészen komoly teljesítményű… Szükségünk is van rá, hiszen előfordulhat, hogy sürgősen segítséget kell kérnünk Katmandutól.
– A hegyekben kószáló bandák miatt? – kérdezte Stewart.
Az Élő Isten megrázta a fejét.
– Azok nemigen zavarnak bennünket. Nem annyira elvetemültek, hogy megtámadják az istenek hajlékát. Meg aztán meg is tudjuk védeni magunkat – tette hozzá rejtélyes mosollyal. – Hanem az éhínség… Tudják, errefelé nemigen terem semmi. Kizárólag Katmandu és felettes egyházi szerveink jóindulatára vagyunk utalva. És a falu is. Ha elfogynak a tartalékaink, Katmandu segítségét kell kérnünk. Az utóbbi öt évben kétszer is előfordult, hogy élelmiszersegélyért folyamodtunk a fővároshoz s sajnos az idei termés is meglehetősen gyenge volt.
Aztán gyors fordulatot vett a beszéde.
– Látom, elcsodálkoztak a démonfalon. Pedig igen hasznos funkciót tölt be…
– Éspedig? – kérdezte Wilson.
– Elriasztja a démonokat.
– Valóban?
– Természetesen. Képzeljék csak el. Elindulnak a démonok északról, mert ahogy bizonyára önök is tudják, a világ északi része a démonok és kísértetek lakóhelye. Szóval elindulnak, hogy mondjuk megszerezzék maguknak Khangpa kolostorát, megszállják az embereket, pusztulásba kergessék őket…
Megcsuklott a hangja, és komoran csengett a szava.
– Megérkeznek, keresztülszállnak a kolostorfal felett, és aztán azt hiszik, hogy máris az övék a kolostor, övék a hatalom az emberi lelkek felett… De nem! Mi is hatalmasok vagyunk, és nálam nincs senki hatalmasabb!
Egészen a sikoltásig emelkedett a hangja, szemei vérben forogtak, kezét felemelte, s karjairól egészen a könyökéig lehullott a kaftánujj.
– Hiába jönnek az ártó kísértetek, hiába! Mert azonnal beleütköznek a démonfalba! Sindzse isten és a démonölők képe visszarettenti őket. Véres fejjel hullanak vissza Észak sötétjébe! A démonfal megvéd minket.
Ezt a legutolsó mondatot már újra halkan és mintha kissé szégyenkezve mondta volna. Homlokán a hideg ellenére verejtékcseppek gyöngyöztek, és remegett a keze, ahogy újra elrejtette a kaftán ujjában.
Valamennyiünket megrázott az Élő Isten monológja. Ami engem illet, nem tudtam volna eldönteni, hogy jól előadott színjátékot láttam-e, vagy pedig Karma Damcsö idegeivel nincs valami rendjén. Sokáig azonban nem latolgathattam a dolgot, mert a főláma ismét témát változtatott.
– Tehát nincs rádiónk… A legutolsó katmandui adást öt napja vettük. Azt mondták, hogy önök már elindultak… Csodálom, hogy nem léptek addig is kapcsolatba velünk, amíg… hm… amíg még jó volt a rádiónk.
– Hallottam, hogy valami baj történt a készülékkel. Valaki elrontotta.
Karma Damcsö felkapta a fejét.
– Ki mondta ezt magának?
Nem akartam kiadni a szerzetest, de a dolog így is teljesen egyértelmű volt. Az Élő Isten gyilkos pillantást vetett a félelmében remegő lámára.
– Ostobaság! Tudatlan barmok! Összevissza fecsegnek mindent. Senki nem rontott el semmit. Egyszerű baleset volt. A kezelő leejtette a készüléket. Ügyetlen volt és leejtette. Már meg is kapta érte a méltó büntetését. Húsz korbácsütést. Az ügyetlenek és a fecsegők büntetését.
A bennünket fogadó láma hangosan feljajdult. Már-már számon volt, hogy szólok néhány szót az érdekében, amikor valaki figyelmeztetően megszorította hátulról a kezem.
– Ne! – hallottam Eve Pickford suttogását. – Ne avatkozzék a kolostor ügyeibe!
– Így hát rádió nélkül vagyunk – tárta szét a karját az Élő Isten.
– És Mr. Thompson? – kérdeztem. – Csak nem rontották el az ő rádióját is?
Úgy nézett rám, mintha kósza démon lennék, akinek mégiscsak sikerült valamilyen ügyes csellel átküzdenie magát a démonfalon.
– Mr. Thompson? Miért tőlem kérdi?
Most ismét rajtam volt a meglepetés sora.
– Miért öntől? Hát kitől kérdezzem? Itt kell lennie a kolostorban.
Hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Ezt most hallom először. Hát nem önökkel van? Azt hittem, itt van önök között, és…
Most már nem törődtem azzal, hogy az Élő Istennel beszélek, hanem gyorsan a szavába vágtam:
– Bocsásson meg, kérem… szentséged… illetve…
– Szólítson csak egyszerűen Karma Damcsönek – mondta könnyed kézlegyintéssel.
– Köszönöm. Szóval: Katmanduban azt közölték velünk, hogy megbízónkkal, azaz az expedíció szervezőjével és mecénásával, Mr. Thompsonnal Khangpa kolostorában találkozunk. Az iroda, amely az expedíció ügyeit intézte, így állapodott meg Mr. Thompsonnal. S a konkrét feladatot is itt kapjuk meg tőle.
Az Élő Isten megcsóválta a fejét.
– Lehetetlen. Itt nincs semmiféle Mr. Thompson.
– Hát akkor ki?
– Senki. Legalábbis rajtunk, szerzeteseken és laikus testvéreken kívül senki. – Megcsóválta a fejét, majd a karomra tette a kezét. – Nézze, Mr. Lawrence, számunkra az ügy mind ez idáig rendkívül egyszerűnek tűnt. Mivel Khangpa az utolsó állomás Katmandu és a máig is feltáratlan határterületek között, majd minden expedíció, amelyik oda készül, nálunk állapodik meg. Itt rendezi be utolsó bázisát, mielőtt az ismeretlen területre lépne. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy afféle turistacentrummá alakultunk át. De megértheti, kérem, más jövedelmi forrásunk szinte nincs is. S a háború óta az állami támogatás nagyon gyéren csordogál.
– Mindig azt hittem, hogy a lámaista kolostorok a hívők adományaiból tartják fenn magukat.
Elmosolyodott, majd nagyot sóhajtott.
– Nem akarom megsérteni, Mr. Lawrence, de ön nyilván olvasmányai alapján alakította ki ezt az elképzelést… Hja, persze, a régi, feudális időkben nagyjából így is volt. Amikor még virágzó nagybirtokokat műveltek a hegyek lankáin… A háború és a hosszú forradalmak, Csang Kaj-sek és a tábornokok bandái következtében a kolostorok elvesztették hajdani mecénásaikat. Akkor, régen sokkal egyszerűbb volt minden. A kolostoroknak vagy magánbirtokaik voltak, amelyeken a környező falvak lakói és a láma testvérek együtt dolgoztak, vagy pedig a nagybirtokos eltartotta a kolostort. Feltöltötte a kamrákat, sőt arról is gondoskodott, hogy némi pénzmag is kerüljön a kolostor pénztárába. Érti, ugye?
Sohasem hittem volna, hogy egy kolostor főnöke, aki ráadásul Élő Isten is, ennyire tisztában legyen a történelem és a világ dolgaival.
– A falvak lakóira manapság nem nagyon lehet számítani – folytatta Karma Damcsö. – Hiszen maguknak is alig van betevő falatjuk. Ha abban bíznánk, hogy ők tartanak el minket, réges-régen éhen haltunk volna. Ezért örülünk neki, hogy Khangpa éppen itt épült, és az expedíciók akarva-akaratlanul nálunk készülnek fel kutatóútjaikra.
Több szempontból is roppant érdekes volt minden szava, de engem most elsősorban Thompson érdekelt.
– És Thompson?
Az Élő Istent azonban nehéz volt eltéríteni, ha egyszer belekezdett valamibe.
– Egyszóval az expedíciók nálunk állapodnak meg s gyakran mi vagyunk az utolsók, akik látjuk őket ebben az újjászületésben.
Ismét egy érdekes megállapítás. De gyerünk csak tovább! A pokolba is, hol marad Thompson?
– Említettem, hogy van egy rádióadónk, amelynek a segítségével rendszeresen érintkezni tudunk Katmanduval. Két testvér kezeli a rádiót, mindketten hónapokig tanulták a rádiózást a fővárosban. Mégis közbejött ez a kellemetlen malőr!
Ez utóbbi szót pontosan úgy ejtette ki, és olyan mozdulat kíséretében, mintha csak a Pigalle-on mentegetődzött volna valamiért.
– Mintegy húsz nappal ezelőtt értesített bennünket a Nemzeti Idegenforgalmi Hivatal, hogy illetékes kormányszervek engedélyével expedíció indul a határvidékre Mr. Thompson vezetésével. A részleteket is rádión keresztül tisztáztuk.
– Miféle részleteket?
– Kizárólag gazdasági jellegűeket. Hogy önök hányan vannak, mennyi az elszállásolandó serpák száma, az állatoké, és hogy a hivatal megítélése szerint mire lenne szükségük. Csupa hivatalos dolgot.
– Meg tudná mondani, hogy kivel beszélt?
– Természetesen. A hivatal munkatársával, akivel általában az ilyesfajta ügyeket intézzük.
– Biztos, hogy ő volt?
– Minden kétséget kizáróan.
Nem firtattam tovább a dolgot.
– És Mr. Thompson?
Felhúzta a vállát.
– Semmit sem tudok róla. A megállapodás értelmében elkészítettük az önök szállásait, gondoskodtunk az állatok élelmezéséről is. Mr. Thompsonról csak annyit tudunk, hogy ő az expedíció vezetője. Én a magam részéről eddig még csak nem is hallottam róla. Bár a Thompson név, ha jól emlékszem, meglehetősen gyakori az angolszász nyelvterületen.
A dolog kezdett egyre rejtélyesebb lenni.
– Nézze csak, Mr. Karma… Mi a hivataltól azt a felvilágosítást kaptuk, hogy Mr. Thompson Khangpa kolostorában vár bennünket.
– Ön kapta ezt a felvilágosítást?
– Igen… azazhogy nem. Mr. Stewart…
Stewart gyorsan odalépett mellénk.
– Én intéztem az expedíció ügyeit… Mr. Lawrence távollétében és Mr. Thompson távollétében is. A hivatal világosan közölte, hogy Thompson Khangpa kolostorában vár ránk.
– Ön ismeri ezt a Thompsont?
– Nem én – mondta Stewart. – Életemben nem is hallottam róla, én csak, illetve mi…
Észrevétlenül oldalba taszítottam, mire gyorsan elhallgatott.
Az Élő Isten megvakarta fejének azt a részét, amely kilátszott a sárga süveg alól.
– Talán a hivatallal kéne tisztázni az ügyet. Persze ha lenne rádiónk… Teljességgel érthetetlen, hogy bennünket nem értesítettek semmiről. Természetesen az önök érkezésén kívül.
A többiek közben az udvarban sétálgattak, vagy pedig a démonfalat bámulták. Én is tettem néhány lépést, hogy magam után csalogassam a főlámát. Velem is jött egy darabig, de aztán határozottan megtorpant. Ekkor azonban már elég messzire voltunk a többiektől.
– Van még egy s más, Mr. Karma, amiről feltétlenül beszélnünk kell.
– Kérem – készségeskedett az Élő Isten.
– Nem akarok nyugtalanságot kelteni, de…
Várakozóan nézett a szemembe.
– Történt valami az expedícióval ideérkezésünk közben… ami…
Tiltakozóan emelte fel a kezét.
– Kérem, Mr. Lawrence. Nem akarok tudni semmiről. Az én feladatom kizárólag annyi, hogy ellássam magukat az Idegenforgalmi Hivatallal kötött szerződésünk szerint. Az expedíciók belső ügyei nem tartoznak rám.
– Mégis, ha meghallgatna szentséged.
Kelletlenül sóhajtott.
– Amennyiben mégis rám tartozna… Miről van szó, kérem?
– Három hulláról.
Úgy meredt rám, mintha egy rolangot és egy démonfalon átmászott démont látott volna a fejem tetején rulettezni.
– Miről?
– Három hulláról. Akik még élő emberek voltak, amikor elindultunk Katmanduból. Most azonban ponyvába csavarva várják, hogy az ön Buddhája új testet adjon nekik elkövetkező újjászületésükben.
Elsápadt, és remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Egyszeriben elhagyta a nyugalma, és ha nem lett volna túlságosan profán a gondolat, azt hittem volna hogy az Élő Isten önmagához fohászkodik.
– Szerencsétlenség? – nyögte ki végül, és bal kezét kinyújtva nekitámaszkodott a démonfalnak. A halottak falon ülő istene részvéttel teli szemekkel nézte kínlódását.
– Ahogy vesszük. Nekik az, és hozzátartozóiknak is. A kriminalisztikában viszont gyilkosságnak nevezik az ilyesmit.
– Hogy történt? – kérdezte rekedten.
– Nagyon egyszerűen. Valaki szíven szúrta őket, méghozzá egy purbuval.
Erre aztán végképp összeomlott. Mindkét kezével a falnak támaszkodott, de még így is csak óriási csizmái óvták meg attól, hogy elvágódjék a havon.
Átkaroltam a vállát, és magamhoz húztam, mintha csak szerelmesek lettünk volna egymásba.
– Rosszul van? – kérdeztem.
Csak nyögdécselt a karomban, összefüggéstelenül. A falon vicsorgó Sindzse dühösen kitátotta a száját, mintha belém akarna harapni. “Nyugi, nyugi – nyugtattam magamban a vérengző istent. – Hiszen segíteni akarok a főnöködnek, nem ártani” – ezzel kihalásztam a zsebemből egy kis sósborszeszes üveget, és a láma orra alá tartottam. Nagyot tüsszentett, és lassan visszatért a vér az arcába.
– Bocsásson meg – motyogta, miközben kibontakozott a karjaimból. – Pillanatnyi rosszullét csupán.
– Megesik – vigasztaltam.
– Tudja, Mr. Lawrence… mi, hívő buddhisták, akik nem ölünk élőlényeket, sokkal inkább szívünkre vesszük az ilyesmit. És az a purbu…
– Szörnyűnek tartja?
– Magát a gyilkosságot is, de hogy egy szent áldozati eszközzel hajtsák végre!!!
– El tudja képzelni szentséged, hogy hívő buddhista megöljön valakit egy purbuval?
Felháborodott hangon válaszolt:
– Ugyan, Mr. Lawrence! Ez teljességgel lehetetlen. Aki ilyesmit cselekszik, nem méltó arra, hogy embernek nevezzék, hát még buddhistának!
Ebben egyetértettünk.
– És… hol… hol vannak a holttestek? – kérdezte még mindig reszkető hangon.
– A serpák elvitték őket.
– Lehetetlen! Serpa nem nyúl meggyilkoltak teteméhez.
– Ez esetben mégis megtették. Az anyagi érdekeltség, úgy tűnik, kialakít bizonyos kompromisszumokat.
Úgy látszik, magára vette, amit mondtam, mert néhány pillanatig eltöprengett rajta, majd csendesen megszólalt:
– Majd… gondoskodom róluk. Beleteszik őket egy jégverembe addig, amíg…
– Köszönöm, Mr. Karma – szakítottam félbe. – De az emberek halálosan fáradtak, és gondolom, félig meg is vannak fagyva. Ha lenne szíves…
Egyszerre felélénkült, és eltolta magát a démonfaltól.
– Ó, természetesen! És bocsásson meg, kérem, hogy ostobaságokat fecsegtem összevissza. Remélem, Khangpa szerencsét hoz majd önöknek.
Én is reméltem, bár őszintén szólva egyáltalán nem bíztam benne.