39.

Ami­kor köz­vet­le­nül a ko­los­tor fala mel­lé ér­tünk, meg­ál­lí­tot­tuk jak­ja­in­kat, és le­ká­szá­lód­tunk a há­tuk­ról. Va­la­hon­nan a fa­lon túl­ról dur­va, bar­na szö­vet­ru­há­ba öl­tö­zött ko­los­to­ri al­kal­ma­zot­tak si­et­tek elő, és mo­so­lyog­va gond­ja­ik­ba vet­ték az ál­la­to­kat. A ser­pák is ve­lük tar­tot­tak, cso­mag­ja­ink­kal együtt. Há­rom-négy perc múl­va az utol­só jak is el­tűnt a sze­münk elől.

Az ima­mal­mos szer­ze­tes meg­ra­gad­ta a vö­rös­re fes­tett fa­ka­pu­ról le­csün­gő vas­ka­ri­kát, és egyet kop­pan­tott. A kapu szin­te ugyan­ab­ban a szem­pil­lan­tás­ban ki­tá­rult előt­tünk. Ke­resz­tül­lép­ve a kü­szö­böt, már­is bent ta­lál­tuk ma­gun­kat az első zárt ud­var­ban.

A pa­go­da­te­tők­re erő­sí­tett csen­gettyűk szün­te­le­nül csi­lin­gel­tek, ezüs­tös hang­juk be­töl­töt­te a bel­ső ud­va­ro­kat. Az ál­lan­dó csi­lin­ge­lés nem volt za­va­ró, idő­vel hoz­zá­szok­tam, sőt né­hány nap után már fel sem tűnt a hang; csak ak­kor ri­ad­tam fel, ha rö­vid idő­re el­állt a kü­lön­ben szün­te­le­nül fúj­do­gá­ló szél, és a csen­gettyűk meg­pi­hen­tek.

A csen­gettyűk mel­lé erő­sí­tett ima­zász­lók, raj­tuk a szo­ká­sos Om mani pad­me hum fel­irat­tal vi­dá­man lo­bog­tak, mint­ha csak ben­nün­ket kö­szön­töt­tek vol­na. Ön­kén­te­le­nül is anya­nyel­ve­men mond­tam ma­gam­ban a se­lyem­sza­lag­ra fes­tett imát: “Ló­tusz­vi­rág ékes­sé­ge, kö­nyö­rögj éret­tünk…”

Az első ud­var fa­lai mel­lett óri­á­si ima­mal­mok vagy in­kább ima­hen­ge­rek so­ra­koz­tak; mind­egyi­kük ol­da­lá­ból két-két víz­szin­tes fa­rúd me­redt elő­re, hogy az imád­koz­ni szán­dé­ko­zók ked­vük­re for­gat­has­sák őket. A fa­hen­ge­rek­re ra­gasz­tott szám­ta­lan fel­ira­tos pa­pír­cet­li mu­tat­ta, hogy Khang­pa la­kói nem mu­laszt­ják el ké­ré­se­i­ket idő­ről idő­re az is­te­nek elé tár­ni.

Li­ba­sor­ban ha­lad­va lép­ked­tünk a lá­mák után. Meg­ke­rül­tük a dé­mon­fa­lat, s lát­tam, hogy tár­sa­im kí­ván­csi­an szem­lé­lik a fa­lon lát­ha­tó is­ten­áb­rá­zo­lá­so­kat. Még a ter­mé­szet­tu­dó­sok sze­me is ke­rek­re tá­gult, ami­kor szem­től szem­be ta­lál­tuk ma­gun­kat Sin­dzsé­vel, a ha­lot­tak urá­val. A fal­ba épí­tett dom­bor­mű ret­te­ne­tes volt a maga ne­mé­ben, és bi­zo­nyá­ra ma­ra­dék­ta­la­nul be is töl­töt­te azt a funk­ci­ót, ami­re szán­ták.

A szer­ze­te­sek ész­re­vet­ték, hogy meg­tor­pa­nunk a fal előtt, ezért le­las­sí­tot­ták lép­te­i­ket. Hal­kan né­hány szót vál­tot­tak egy­más kö­zött, majd meg­áll­tak.

Wil­li­am Wil­son, az ős­lény­ku­ta­tó ki­vet­te fo­gai kö­zül min­dig égő pi­pá­ját, és a nye­lé­vel Sin­dzsé­re mu­ta­tott.

– Ki ez a le­gény?

Vá­la­szol­ni akar­tam, de Rich Ab­ram­son meg­elő­zött.

– A ha­lot­tak ura – mond­ta, és Sin­dzsé­re mo­soly­gott. – Rég lát­tam ilyen szép pél­dányt be­lő­le…

Az ős­lény­ku­ta­tó meg­szív­ta a pi­pá­ját.

– Ma­gá­nak ez szép? – kér­dez­te cso­dál­koz­va, és meg­csó­vál­ta a fe­jét, mint aki kép­te­len meg­ér­te­ni né­mely em­ber íz­lés­fi­ca­mát. – Én csak annyit mond­ha­tok, hogy nem­igen ta­lál­koz­tam még ilyen ocs­mány fic­kó­val éle­tem­ben… Iga­zam van, Mr. Law­ren­ce?

Kény­te­len vol­tam meg­vé­de­ni Sin­dzsét, pe­dig nem is kért fel rá.

– Nem hi­szem, pro­fesszor. Íz­lé­sek és po­fo­nok kü­lön­bö­zők. Bi­zo­nyá­ra van­nak, akik­nek job­ban tet­szik az al­vi­lág is­te­ne, mint a maga di­no­sza­u­rusz­csont­jai…

Wil­son hát­ra­hő­költ.

– No de em­ber! Hogy mond­hat ilyet? Egy gyö­nyö­rű di­no­sza­u­ruszt össze­ha­son­lí­ta­ni ez­zel az ocs­mány­ság­gal?

– Alig­ha­nem iga­za van, pro­fesszor – szó­lalt meg egy is­me­ret­len hang a há­tunk mö­gött. – Egy régi kí­nai köz­mon­dás sze­rint ne­héz össze­ha­son­lí­ta­ni a pin­csi­ku­tyát az esőt hozó jó­sá­gos kék sár­kánnyal. Még­is mind­ket­tő fon­tos az em­ber szá­má­ra. A pin­csi­ku­tya meg­ha­rap­ja a tol­vaj ud­va­ron­cok lá­bát a csá­szá­ri pa­lo­tá­ban, a sár­kány pe­dig esőt hoz a föl­dek­re. S gyar­ló em­be­ri szem­mel néz­ve a sár­kány sem szép. De néha a funk­ció fe­led­te­ti ve­lünk az esz­té­ti­kai hi­á­nyos­sá­go­kat. Ar­ról nem is be­szél­ve, hogy a rút­nak is meg­van a maga esz­té­ti­ká­ja…

Meg­le­pet­ve for­dul­tunk hát­ra. Ma­gas, sár­ga sü­ve­get vi­se­lő szer­ze­tes állt előt­tünk, kar­ja­it a mel­lén össze­fon­va. Arca ko­moly volt, de szá­ja szeg­le­té­ben ba­rát­sá­gos mo­soly buj­kált. Olyan tö­ké­le­tes volt az an­gol ki­ej­té­se, hogy a leg­e­mi­nen­sebb ox­for­di diák is meg­iri­gyel­het­te vol­na. Lát­ha­tó elé­ge­dett­ség­gel szem­lél­te za­va­run­kat, majd elő­re­lé­pett, és az ép­pen leg­elöl álló Ste­wart felé nyúj­tot­ta a ke­zét.

– Le­gye­tek üd­vö­zöl­ve Khang­pa ko­los­to­rá­ban, ba­rá­ta­im! – Ez­zel két te­nye­ré­be fog­ta Ste­wart ha­boz­va fe­lé­je tar­tott ke­zét, és a szí­vé­re szo­rí­tot­ta.

Ste­wart kí­no­san el­mo­so­lyo­dott, majd ami­kor a te­nye­re ki­sza­ba­dult, rám mu­ta­tott.

– Az ott Mr. Law­ren­ce… az ex­pe­dí­ció je­len­le­gi ve­ze­tő­je.

Elő­re­lép­tem, mire meg­is­mét­lő­dött az előb­bi szer­tar­tás. A lá­má­nak fi­nom uj­jai vol­tak, és erős, ener­gi­kus te­nye­re. Vé­gül meg­ha­jolt a cso­port előtt, és még min­dig mo­so­lyog­va be­mu­tat­ko­zott:

– Kar­ma Dam­csö va­gyok. A ko­los­tor ve­ze­tő­je. Kü­lön­ben Élő Is­ten – ez utób­bit szin­te szé­gyen­kez­ve tet­te hoz­zá.

– Ki­tű­nő­en be­szél an­go­lul – ud­va­ri­as­kod­tam.

Lát­ha­tó­an jól­esett neki a bók.

– Pe­dig már so­kat fe­lej­tet­tem. Gyer­mek­ko­rom egy ré­szét volt sze­ren­csém Őfel­sé­ge or­szá­gá­ban töl­te­ni.

– Lon­don­ban?

– Ott is és má­sutt is. Együtt ját­szot­tam az an­gol gye­re­kek­kel a man­ches­te­ri ut­cák po­rá­ban… Még eb­ből az idő­ből is meg­őriz­tem va­la­mit.

Ez utób­bi mon­da­tot olyan ha­mi­sí­tat­lan man­ches­te­ri ki­ej­tés­sel mond­ta, hogy ég­nek me­redt tőle min­den szál ha­jam.

– Úgy szá­mí­tot­tam, hogy ma reg­gel­re ér­kez­nek – mond­ta az Élő Is­ten, vissza­vált­va iro­dal­mi an­gol­ra. – Saj­nos kis prob­lé­ma akadt a rá­di­ónk­kal, ezért nem tud­tunk érint­ke­zés­be lép­ni önök­kel.

Már-már a szá­mon volt, hogy a má­sik láma ej­tett né­hány szót er­ről, de meg­gon­dol­tam ma­gam.

– Fa­tá­lis vé­let­len – mond­ta, és pa­lást­ja uj­ja­i­ba húz­ta mind­két ke­zét. – Volt egy rá­dió­ké­szü­lé­künk. Egé­szen ko­moly tel­je­sít­mé­nyű… Szük­sé­günk is van rá, hi­szen elő­for­dul­hat, hogy sür­gő­sen se­gít­sé­get kell kér­nünk Kat­man­du­tól.

– A he­gyek­ben kó­szá­ló ban­dák mi­att? – kér­dez­te Ste­wart.

Az Élő Is­ten meg­ráz­ta a fe­jét.

– Azok nem­igen za­var­nak ben­nün­ket. Nem annyi­ra el­ve­te­mül­tek, hogy meg­tá­mad­ják az is­te­nek haj­lé­kát. Meg az­tán meg is tud­juk vé­de­ni ma­gun­kat – tet­te hoz­zá rej­té­lyes mo­sollyal. – Ha­nem az éh­ín­ség… Tud­ják, er­re­fe­lé nem­igen te­rem sem­mi. Ki­zá­ró­lag Kat­man­du és fe­let­tes egy­há­zi szer­ve­ink jó­in­du­la­tá­ra va­gyunk utal­va. És a falu is. Ha el­fogy­nak a tar­ta­lé­ka­ink, Kat­man­du se­gít­sé­gét kell kér­nünk. Az utób­bi öt év­ben két­szer is elő­for­dult, hogy élel­mi­szer­se­gé­lyért fo­lya­mod­tunk a fő­vá­ros­hoz s saj­nos az idei ter­més is meg­le­he­tő­sen gyen­ge volt.

Az­tán gyors for­du­la­tot vett a be­szé­de.

– Lá­tom, el­cso­dál­koz­tak a dé­mon­fa­lon. Pe­dig igen hasz­nos funk­ci­ót tölt be…

– És­pe­dig? – kér­dez­te Wil­son.

– El­ri­aszt­ja a dé­mo­no­kat.

– Va­ló­ban?

– Ter­mé­sze­te­sen. Kép­zel­jék csak el. El­in­dul­nak a dé­mo­nok észak­ról, mert ahogy bi­zo­nyá­ra önök is tud­ják, a vi­lág észa­ki ré­sze a dé­mo­nok és kí­sér­te­tek la­kó­he­lye. Szó­val el­in­dul­nak, hogy mond­juk meg­sze­rez­zék ma­guk­nak Khang­pa ko­los­to­rát, meg­száll­ják az em­be­re­ket, pusz­tu­lás­ba ker­ges­sék őket…

Meg­csuk­lott a hang­ja, és ko­mo­ran csen­gett a sza­va.

– Meg­ér­kez­nek, ke­resz­tül­száll­nak a ko­los­tor­fal fe­lett, és az­tán azt hi­szik, hogy már­is az övék a ko­los­tor, övék a ha­ta­lom az em­be­ri lel­kek fe­lett… De nem! Mi is ha­tal­ma­sok va­gyunk, és ná­lam nincs sen­ki ha­tal­ma­sabb!

Egé­szen a si­kol­tá­sig emel­ke­dett a hang­ja, sze­mei vér­ben fo­rog­tak, ke­zét fel­emel­te, s kar­ja­i­ról egé­szen a kö­nyö­ké­ig le­hul­lott a kaf­tán­ujj.

– Hi­á­ba jön­nek az ártó kí­sér­te­tek, hi­á­ba! Mert azon­nal be­le­üt­köz­nek a dé­mon­fal­ba! Sin­dzse is­ten és a dé­mon­ölők képe vissza­ret­ten­ti őket. Vé­res fej­jel hul­la­nak vissza Észak sö­tét­jé­be! A dé­mon­fal meg­véd min­ket.

Ezt a leg­utol­só mon­da­tot már újra hal­kan és mint­ha kis­sé szé­gyen­kez­ve mond­ta vol­na. Hom­lo­kán a hi­deg el­le­né­re ve­rej­ték­csep­pek gyön­gyöz­tek, és re­me­gett a keze, ahogy újra el­rej­tet­te a kaf­tán uj­já­ban.

Va­la­mennyi­ün­ket meg­rá­zott az Élő Is­ten mo­no­lóg­ja. Ami en­gem il­let, nem tud­tam vol­na el­dön­te­ni, hogy jól elő­adott szín­já­té­kot lát­tam-e, vagy pe­dig Kar­ma Dam­csö ide­ge­i­vel nincs va­la­mi rend­jén. So­ká­ig azon­ban nem la­tol­gat­hat­tam a dol­got, mert a fő­lá­ma is­mét té­mát vál­toz­ta­tott.

– Te­hát nincs rá­di­ónk… A leg­utol­só kat­man­dui adást öt nap­ja vet­tük. Azt mond­ták, hogy önök már el­in­dul­tak… Cso­dá­lom, hogy nem lép­tek ad­dig is kap­cso­lat­ba ve­lünk, amíg… hm… amíg még jó volt a rá­di­ónk.

– Hal­lot­tam, hogy va­la­mi baj tör­tént a ké­szü­lék­kel. Va­la­ki el­ron­tot­ta.

Kar­ma Dam­csö fel­kap­ta a fe­jét.

– Ki mond­ta ezt ma­gá­nak?

Nem akar­tam ki­ad­ni a szer­ze­test, de a do­log így is tel­je­sen egy­ér­tel­mű volt. Az Élő Is­ten gyil­kos pil­lan­tást ve­tett a fé­lel­mé­ben re­me­gő lá­má­ra.

– Os­to­ba­ság! Tu­dat­lan bar­mok! Össze­vissza fe­cseg­nek min­dent. Sen­ki nem ron­tott el sem­mit. Egy­sze­rű bal­eset volt. A ke­ze­lő le­ej­tet­te a ké­szü­lé­ket. Ügyet­len volt és le­ej­tet­te. Már meg is kap­ta érte a mél­tó bün­te­té­sét. Húsz kor­bács­ütést. Az ügyet­le­nek és a fe­cse­gők bün­te­té­sét.

A ben­nün­ket fo­ga­dó láma han­go­san fel­jaj­dult. Már-már szá­mon volt, hogy szó­lok né­hány szót az ér­de­ké­ben, ami­kor va­la­ki fi­gyel­mez­te­tő­en meg­szo­rí­tot­ta há­tul­ról a ke­zem.

– Ne! – hal­lot­tam Eve Pick­ford sut­to­gá­sát. – Ne avat­koz­zék a ko­los­tor ügye­i­be!

– Így hát rá­dió nél­kül va­gyunk – tár­ta szét a kar­ját az Élő Is­ten.

– És Mr. Thomp­son? – kér­dez­tem. – Csak nem ron­tot­ták el az ő rá­di­ó­ját is?

Úgy né­zett rám, mint­ha kó­sza dé­mon len­nék, aki­nek még­is­csak si­ke­rült va­la­mi­lyen ügyes csel­lel át­küz­de­nie ma­gát a dé­mon­fa­lon.

– Mr. Thomp­son? Mi­ért tő­lem kér­di?

Most is­mét raj­tam volt a meg­le­pe­tés sora.

– Mi­ért ön­től? Hát ki­től kér­dez­zem? Itt kell len­nie a ko­los­tor­ban.

Hi­tet­len­ked­ve ráz­ta meg a fe­jét.

– Ezt most hal­lom elő­ször. Hát nem önök­kel van? Azt hit­tem, itt van önök kö­zött, és…

Most már nem tö­rőd­tem az­zal, hogy az Élő Is­ten­nel be­szé­lek, ha­nem gyor­san a sza­vá­ba vág­tam:

– Bo­csás­son meg, ké­rem… szent­sé­ged… il­let­ve…

– Szó­lít­son csak egy­sze­rű­en Kar­ma Dam­csö­nek – mond­ta könnyed kéz­le­gyin­tés­sel.

– Kö­szö­nöm. Szó­val: Kat­man­du­ban azt kö­zöl­ték ve­lünk, hogy meg­bí­zónk­kal, azaz az ex­pe­dí­ció szer­ve­ző­jé­vel és me­cé­ná­sá­val, Mr. Thomp­son­nal Khang­pa ko­los­to­rá­ban ta­lál­kozunk. Az iro­da, amely az ex­pe­dí­ció ügye­it in­téz­te, így ál­la­po­dott meg Mr. Thomp­son­nal. S a konk­rét fel­ada­tot is itt kap­juk meg tőle.

Az Élő Is­ten meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Le­he­tet­len. Itt nincs sem­mi­fé­le Mr. Thomp­son.

– Hát ak­kor ki?

– Sen­ki. Leg­alább­is raj­tunk, szer­ze­te­se­ken és la­i­kus test­vé­re­ken kí­vül sen­ki. – Meg­csó­vál­ta a fe­jét, majd a ka­rom­ra tet­te a ke­zét. – Néz­ze, Mr. Law­ren­ce, szá­munk­ra az ügy mind ez idá­ig rend­kí­vül egy­sze­rű­nek tűnt. Mi­vel Khang­pa az utol­só ál­lo­más Kat­man­du és a máig is fel­tá­rat­lan ha­tár­te­rü­le­tek kö­zött, majd min­den ex­pe­dí­ció, ame­lyik oda ké­szül, ná­lunk ál­la­po­dik meg. Itt ren­de­zi be utol­só bá­zi­sát, mi­előtt az is­me­ret­len te­rü­let­re lép­ne. Kis túl­zás­sal azt is mond­hat­nám, hogy af­fé­le tu­ris­ta­cent­rum­má ala­kul­tunk át. De meg­ért­he­ti, ké­rem, más jö­ve­del­mi for­rá­sunk szin­te nincs is. S a há­bo­rú óta az ál­la­mi tá­mo­ga­tás na­gyon gyé­ren csor­do­gál.

– Min­dig azt hit­tem, hogy a lá­ma­is­ta ko­los­to­rok a hí­vők ado­má­nya­i­ból tart­ják fenn ma­gu­kat.

El­mo­so­lyo­dott, majd na­gyot só­haj­tott.

– Nem aka­rom meg­sér­te­ni, Mr. Law­ren­ce, de ön nyil­ván ol­vas­má­nyai alap­ján ala­kí­tot­ta ki ezt az el­kép­ze­lést… Hja, per­sze, a régi, fe­u­dá­lis idők­ben nagy­já­ból így is volt. Ami­kor még vi­rág­zó nagy­bir­to­ko­kat mű­vel­tek a he­gyek lan­ká­in… A há­bo­rú és a hosszú for­ra­dal­mak, Csang Kaj-sek és a tá­bor­no­kok ban­dái kö­vet­kez­té­ben a ko­los­to­rok el­vesz­tet­ték haj­da­ni me­cé­ná­sa­i­kat. Ak­kor, ré­gen sok­kal egy­sze­rűbb volt min­den. A ko­los­to­rok­nak vagy ma­gán­bir­to­ka­ik vol­tak, ame­lye­ken a kör­nye­ző fal­vak la­kói és a láma test­vé­rek együtt dol­goz­tak, vagy pe­dig a nagy­bir­to­kos el­tar­tot­ta a ko­los­tort. Fel­töl­töt­te a kam­rá­kat, sőt ar­ról is gon­dos­ko­dott, hogy némi pénz­mag is ke­rül­jön a ko­los­tor pénz­tá­rá­ba. Érti, ugye?

So­ha­sem hit­tem vol­na, hogy egy ko­los­tor fő­nö­ke, aki rá­adá­sul Élő Is­ten is, ennyi­re tisz­tá­ban le­gyen a tör­té­ne­lem és a vi­lág dol­ga­i­val.

– A fal­vak la­kó­i­ra ma­nap­ság nem na­gyon le­het szá­mí­ta­ni – foly­tat­ta Kar­ma Dam­csö. – Hi­szen ma­guk­nak is alig van be­te­vő fa­lat­juk. Ha ab­ban bíz­nánk, hogy ők tar­ta­nak el min­ket, ré­ges-ré­gen éhen hal­tunk vol­na. Ezért örü­lünk neki, hogy Khang­pa ép­pen itt épült, és az ex­pe­dí­ci­ók akar­va-aka­rat­la­nul ná­lunk ké­szül­nek fel ku­ta­tó­út­ja­ik­ra.

Több szem­pont­ból is rop­pant ér­de­kes volt min­den sza­va, de en­gem most el­ső­sor­ban Thomp­son ér­de­kelt.

– És Thomp­son?

Az Élő Is­tent azon­ban ne­héz volt el­té­rí­te­ni, ha egy­szer be­le­kez­dett va­la­mi­be.

– Egy­szó­val az ex­pe­dí­ci­ók ná­lunk ál­la­pod­nak meg s gyak­ran mi va­gyunk az utol­sók, akik lát­juk őket eb­ben az új­já­szü­le­tés­ben.

Is­mét egy ér­de­kes meg­ál­la­pí­tás. De gye­rünk csak to­vább! A po­kol­ba is, hol ma­rad Thomp­son?

– Em­lí­tet­tem, hogy van egy rá­dió­adónk, amely­nek a se­gít­sé­gé­vel rend­sze­re­sen érint­kez­ni tu­dunk Kat­man­du­val. Két test­vér ke­ze­li a rá­di­ót, mind­ket­ten hó­na­po­kig ta­nul­ták a rá­di­ó­zást a fő­vá­ros­ban. Még­is köz­be­jött ez a kel­le­met­len ma­lőr!

Ez utób­bi szót pon­to­san úgy ej­tet­te ki, és olyan moz­du­lat kí­sé­re­té­ben, mint­ha csak a Pi­gal­le-on men­te­ge­tő­dzött vol­na va­la­mi­ért.

– Mint­egy húsz nap­pal ez­előtt ér­te­sí­tett ben­nün­ket a Nem­ze­ti Ide­gen­for­gal­mi Hi­va­tal, hogy il­le­té­kes kor­mány­szer­vek en­ge­dé­lyé­vel ex­pe­dí­ció in­dul a ha­tár­vi­dék­re Mr. Thomp­son ve­ze­té­sé­vel. A rész­le­te­ket is rá­di­ón ke­resz­tül tisz­táz­tuk.

– Mi­fé­le rész­le­te­ket?

– Ki­zá­ró­lag gaz­da­sá­gi jel­le­gű­e­ket. Hogy önök há­nyan van­nak, mennyi az el­szál­lá­so­lan­dó ser­pák szá­ma, az ál­la­to­ké, és hogy a hi­va­tal meg­íté­lé­se sze­rint mire len­ne szük­sé­gük. Csu­pa hi­va­ta­los dol­got.

– Meg tud­ná mon­da­ni, hogy ki­vel be­szélt?

– Ter­mé­sze­te­sen. A hi­va­tal mun­ka­tár­sá­val, aki­vel ál­ta­lá­ban az ilyes­faj­ta ügye­ket in­tézzük.

– Biz­tos, hogy ő volt?

– Min­den két­sé­get ki­zá­ró­an.

Nem fir­tat­tam to­vább a dol­got.

– És Mr. Thomp­son?

Fel­húz­ta a vál­lát.

– Sem­mit sem tu­dok róla. A meg­ál­la­po­dás ér­tel­mé­ben el­ké­szí­tet­tük az önök szál­lá­sa­it, gon­dos­kod­tunk az ál­la­tok élel­me­zé­sé­ről is. Mr. Thomp­son­ról csak annyit tu­dunk, hogy ő az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je. Én a ma­gam ré­szé­ről ed­dig még csak nem is hal­lot­tam róla. Bár a Thomp­son név, ha jól em­lék­szem, meg­le­he­tő­sen gya­ko­ri az an­gol­szász nyelv­te­rü­le­ten.

A do­log kez­dett egy­re rej­té­lye­sebb len­ni.

– Néz­ze csak, Mr. Kar­ma… Mi a hi­va­tal­tól azt a fel­vi­lá­go­sí­tást kap­tuk, hogy Mr. Thomp­son Khang­pa ko­los­to­rá­ban vár ben­nün­ket.

– Ön kap­ta ezt a fel­vi­lá­go­sí­tást?

– Igen… az­az­hogy nem. Mr. Ste­wart…

Ste­wart gyor­san oda­lé­pett mel­lénk.

– Én in­téz­tem az ex­pe­dí­ció ügye­it… Mr. Law­ren­ce tá­vol­lé­té­ben és Mr. Thomp­son tá­vol­lé­té­ben is. A hi­va­tal vi­lá­go­san kö­zöl­te, hogy Thomp­son Khang­pa ko­los­to­rá­ban vár ránk.

– Ön is­me­ri ezt a Thomp­sont?

– Nem én – mond­ta Ste­wart. – Éle­tem­ben nem is hal­lot­tam róla, én csak, il­let­ve mi…

Ész­re­vét­le­nül ol­dal­ba ta­szí­tot­tam, mire gyor­san el­hall­ga­tott.

Az Élő Is­ten meg­va­kar­ta fe­jé­nek azt a ré­szét, amely ki­lát­szott a sár­ga sü­veg alól.

– Ta­lán a hi­va­tal­lal kéne tisz­táz­ni az ügyet. Per­sze ha len­ne rá­di­ónk… Tel­jes­ség­gel ért­he­tet­len, hogy ben­nün­ket nem ér­te­sí­tet­tek sem­mi­ről. Ter­mé­sze­te­sen az önök ér­ke­zé­sén kí­vül.

A töb­bi­ek köz­ben az ud­var­ban sé­tál­gat­tak, vagy pe­dig a dé­mon­fa­lat bá­mul­ták. Én is tet­tem né­hány lé­pést, hogy ma­gam után csa­lo­gas­sam a fő­lá­mát. Ve­lem is jött egy da­ra­big, de az­tán ha­tá­ro­zot­tan meg­tor­pant. Ek­kor azon­ban már elég messzi­re vol­tunk a töb­bi­ek­től.

– Van még egy s más, Mr. Kar­ma, ami­ről fel­tét­le­nül be­szél­nünk kell.

– Ké­rem – kész­sé­ges­ke­dett az Élő Is­ten.

– Nem aka­rok nyug­ta­lan­sá­got kel­te­ni, de…

Vá­ra­ko­zó­an né­zett a sze­mem­be.

– Tör­tént va­la­mi az ex­pe­dí­ci­ó­val ide­ér­ke­zé­sünk köz­ben… ami…

Til­ta­ko­zó­an emel­te fel a ke­zét.

– Ké­rem, Mr. Law­ren­ce. Nem aka­rok tud­ni sem­mi­ről. Az én fel­ada­tom ki­zá­ró­lag annyi, hogy el­lás­sam ma­gu­kat az Ide­gen­for­gal­mi Hi­va­tal­lal kö­tött szer­ző­dé­sünk sze­rint. Az ex­pe­dí­ci­ók bel­ső ügyei nem tar­toz­nak rám.

– Még­is, ha meg­hall­gat­na szent­sé­ged.

Kel­let­le­nül só­haj­tott.

– Amennyi­ben még­is rám tar­toz­na… Mi­ről van szó, ké­rem?

– Há­rom hul­lá­ról.

Úgy me­redt rám, mint­ha egy ro­lan­got és egy dé­mon­fa­lon át­má­szott dé­mont lá­tott vol­na a fe­jem te­te­jén ru­let­tez­ni.

– Mi­ről?

– Há­rom hul­lá­ról. Akik még élő em­be­rek vol­tak, ami­kor el­in­dul­tunk Kat­man­du­ból. Most azon­ban pony­vá­ba csa­var­va vár­ják, hogy az ön Budd­há­ja új tes­tet ad­jon ne­kik el­kö­vet­ke­ző új­já­szü­le­té­sük­ben.

El­sá­padt, és re­meg­ni kez­dett, mint a nyár­fa­le­vél. Egy­sze­ri­ben el­hagy­ta a nyu­gal­ma, és ha nem lett vol­na túl­sá­go­san pro­fán a gon­do­lat, azt hit­tem vol­na hogy az Élő Is­ten ön­ma­gá­hoz fo­hász­ko­dik.

– Sze­ren­csét­len­ség? – nyög­te ki vé­gül, és bal ke­zét ki­nyújt­va ne­ki­tá­masz­ko­dott a dé­mon­fal­nak. A ha­lot­tak fa­lon ülő is­te­ne rész­vét­tel teli sze­mek­kel néz­te kín­ló­dá­sát.

– Ahogy vesszük. Ne­kik az, és hoz­zá­tar­to­zó­ik­nak is. A kri­mi­na­lisz­ti­ká­ban vi­szont gyil­kos­ság­nak ne­ve­zik az ilyes­mit.

– Hogy tör­tént? – kér­dez­te re­ked­ten.

– Na­gyon egy­sze­rű­en. Va­la­ki szí­ven szúr­ta őket, még­hoz­zá egy pur­bu­val.

Erre az­tán vég­képp össze­om­lott. Mind­két ke­zé­vel a fal­nak tá­masz­ko­dott, de még így is csak óri­á­si csiz­mái óv­ták meg at­tól, hogy el­vá­gód­jék a ha­von.

Át­ka­rol­tam a vál­lát, és ma­gam­hoz húz­tam, mint­ha csak sze­rel­me­sek let­tünk vol­na egy­más­ba.

– Rosszul van? – kér­dez­tem.

Csak nyög­dé­cselt a ka­rom­ban, össze­füg­gés­te­le­nül. A fa­lon vi­csor­gó Sin­dzse dü­hö­sen ki­tá­tot­ta a szá­ját, mint­ha be­lém akar­na ha­rap­ni. “Nyu­gi, nyu­gi – nyug­tat­tam ma­gam­ban a vé­reng­ző is­tent. – Hi­szen se­gí­te­ni aka­rok a fő­nö­köd­nek, nem ár­ta­ni” – ez­zel ki­ha­lász­tam a zse­bem­ből egy kis sós­bor­sze­szes üve­get, és a láma orra alá tar­tot­tam. Na­gyot tüsszen­tett, és las­san vissza­tért a vér az ar­cá­ba.

– Bo­csás­son meg – mo­tyog­ta, mi­köz­ben ki­bon­ta­ko­zott a kar­ja­im­ból. – Pil­la­nat­nyi rosszul­lét csu­pán.

– Meg­esik – vi­gasz­tal­tam.

– Tud­ja, Mr. Law­ren­ce… mi, hívő budd­his­ták, akik nem ölünk élő­lé­nye­ket, sok­kal in­kább szí­vünk­re vesszük az ilyes­mit. És az a pur­bu…

– Ször­nyű­nek tart­ja?

– Ma­gát a gyil­kos­sá­got is, de hogy egy szent ál­do­za­ti esz­köz­zel hajt­sák vég­re!!!

– El tud­ja kép­zel­ni szent­sé­ged, hogy hívő budd­his­ta meg­öl­jön va­la­kit egy pur­bu­val?

Fel­há­bo­ro­dott han­gon vá­la­szolt:

– Ugyan, Mr. Law­ren­ce! Ez tel­jes­ség­gel le­he­tet­len. Aki ilyes­mit cse­lek­szik, nem mél­tó arra, hogy em­ber­nek ne­vez­zék, hát még budd­his­tá­nak!

Eb­ben egyet­ér­tet­tünk.

– És… hol… hol van­nak a holt­tes­tek? – kér­dez­te még min­dig resz­ke­tő han­gon.

– A ser­pák el­vit­ték őket.

– Le­he­tet­len! Ser­pa nem nyúl meg­gyil­kol­tak te­te­mé­hez.

– Ez eset­ben még­is meg­tet­ték. Az anya­gi ér­de­kelt­ség, úgy tű­nik, ki­ala­kít bi­zo­nyos komp­ro­misszu­mo­kat.

Úgy lát­szik, ma­gá­ra vet­te, amit mond­tam, mert né­hány pil­la­na­tig el­töp­ren­gett raj­ta, majd csen­de­sen meg­szó­lalt:

– Majd… gon­dos­ko­dom ró­luk. Be­le­te­szik őket egy jég­ve­rem­be ad­dig, amíg…

– Kö­szö­nöm, Mr. Kar­ma – sza­kí­tot­tam fél­be. – De az em­be­rek ha­lá­lo­san fá­rad­tak, és gon­do­lom, fé­lig meg is van­nak fagy­va. Ha len­ne szí­ves…

Egy­szer­re fel­élén­kült, és el­tol­ta ma­gát a dé­mon­fal­tól.

– Ó, ter­mé­sze­te­sen! És bo­csás­son meg, ké­rem, hogy os­to­ba­sá­go­kat fe­cseg­tem össze­vissza. Re­mé­lem, Khang­pa sze­ren­csét hoz majd önök­nek.

Én is re­mél­tem, bár őszin­tén szól­va egy­ál­ta­lán nem bíz­tam ben­ne.