40.

Át­vo­nul­tunk a má­so­dik, majd har­ma­dik ud­va­ron, ame­lye­ket át­já­rók kö­töt­tek össze. A pa­go­da­te­te­jű ka­puk égő­vö­rös­re fes­tett desz­ká­i­ról fe­nye­ge­tő is­ten­ala­kok vi­cso­rog­tak ránk. Ek­kor azon­ban már annyi­ra ránk sza­kadt a fá­radt­ság, hogy meg­ijed­ni sem volt erőnk; leg­szí­ve­seb­ben le­rogy­tunk vol­na a hóra.

A har­ma­dik ud­var vé­gé­ben há­rom temp­lom tűnt a sze­münk­be. A kö­zép­ső volt a leg­ha­tal­ma­sabb: pa­go­da­te­te­jén meg­ál­lás nél­kül csi­lin­gel­tek a csen­gők, lo­bog­tak az ima­zász­lók. Jöt­tünk za­já­ra kí­ván­csi, ko­pasz­ra bo­rot­vált fe­jek kuk­kan­tot­tak ki az aj­tó­nyí­lá­son, majd a fő­lá­ma kö­ze­led­té­re azon­nal el is tűn­tek.

Az Élő Is­ten a bal ol­da­li temp­lom be­já­ra­tá­ra mu­ta­tott.

– Az az épü­let lesz az önö­ké. Saj­nos nem a leg­kom­for­to­sabb, de hát ez még­is­csak lá­ma­ko­los­tor, és nem szál­lo­da. Mind­azon­ál­tal re­mé­lem, hogy jól fog­ják érez­ni ma­gu­kat. Thin­ka test­vér majd el­ka­la­u­zol­ja önö­ket. Ha va­la­mi­re szük­sé­gük len­ne, ké­rem, for­dul­ja­nak hoz­zá bi­za­lom­mal – ez­zel meg­ha­jolt, és ma­gunk­ra ha­gyott ben­nün­ket.

Az ad­dig a hát­tér­ben meg­hú­zó­dó Thin­ka test­vér na­gyot só­haj­tott, ami­kor fő­nö­ke mö­gött be­csu­kó­dott a kö­zép­ső temp­lom ka­pu­ja, de szin­te ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban már mo­soly­ra is húz­ta a szá­ját.

– Kér­lek ben­ne­te­ket, gyer­tek utá­nam – mond­ta, és szé­les moz­du­lat­tal ki­tár­ta a ka­put.

Be­lép­tünk a ha­tal­mas elő­csar­nok­ba, amely­ből némi doh­szag­gal ke­vert hi­deg áram­lott szem­be ve­lünk. A kí­vül­ről be­tö­rő fény négy, em­ber nagy­sá­gú ülő szo­bor ol­da­lán csil­lant meg, ame­lyek ket­te­sé­vel egy­más mel­lett, köz­vet­le­nül a be­já­ra­ti kapu mel­lett he­lyez­ked­tek el, és ki­dül­le­dő sze­mek­kel bá­mul­tak ránk.

Thin­ka mo­so­lyog­va rá­juk mu­ta­tott.

– Az őrző is­te­nek. A Négy Ég­táj Őr­zői.

– És kit őriz­nek? – kér­dez­te Mc­Cor­mack.

– Va­la­mennyi­ün­ket – mond­ta Thin­ka. – Meg­aka­dá­lyoz­zák, hogy a dé­mo­nok és a tisz­tá­ta­lan lel­kek be­ha­tol­ja­nak az épü­let­be.

– Már megint ezek az ide­ge­sí­tő dé­mo­nok – mo­rog­ta fej­csó­vál­va Wil­son.

– Hát még­sem ele­gen­dő el­le­nük a dé­mon­fal? – kér­dez­te ka­já­nul Marc Brun­ning, a bo­ta­ni­kus.

A láma úgy tett, mint­ha nem is hal­lot­ta vol­na a kér­dést, Sera ka­pi­tány azon­ban, aki az utób­bi idő­ben a hát­tér­be vo­nult, dü­hö­sen ki­fa­kadt:

– Én nem vic­ce­lőd­nék a maga he­lyé­ben, Mr. Brun­ning. Te­kin­tet­tel kel­le­ne len­nie má­sok val­lá­sos ér­zel­me­i­re is.

A bo­ta­ni­kus a haja tö­vé­ig el­pi­rult.

– Bo­csás­son meg, ké­rem – mo­tyog­ta za­var­tan. – Csak úgy ki­sza­ladt a szá­mon… Nem volt szán­dé­kom­ban sen­kit sem meg­bán­ta­ni.

Rossz­ked­vű­en bal­lag­tunk fel a szé­les lép­cső­so­ron az eme­let­re, ahol a szo­bá­ink vol­tak. Ép­pen mi­kor hát­ra­for­dul­tam, csu­kó­dott be mö­göt­tünk a be­já­ra­ti ajtó. S az őrző is­te­nek mint­ha fe­nye­ge­tő­en néz­tek vol­na utá­nunk.