43.

Mc­Cor­mack vissza­ment a szo­bá­já­ba, majd pár perc múl­va a fo­lyo­són ta­lál­koz­tunk. A fo­lyo­só sar­ká­ban ap­rócs­ka fa­asz­ta­lon hal­vány fé­nyű pet­ró­le­um­lám­pa vi­lá­gí­tott. Bi­zo­nyá­ra a ser­pák tet­ték oda. Vé­gig­sé­tál­tam az aj­tók előtt, és elé­ge­det­ten kons­ta­tál­tam, hogy min­den­ki ki­tűz­te a név­je­gyét. Egyet­len aj­tón nem volt sem­mi; nyil­ván Se­rá­én, aki­nek fel­te­he­tő­en név­je­gye sem volt. Be­ko­pog­tam, de nem kap­tam vá­laszt. Ugyan­úgy jár­tam to­váb­bi há­rom aj­tó­val is.

Hal­kan el­ká­rom­kod­tam ma­gam.

– A fene egye meg! Mind­re rá­jött a mász­kál­hat­nék…

Ek­kor nagy lánc­csör­gés kö­ze­pet­te ki­nyílt Bax­ter szo­bá­ja, és a vö­rös bo­szor­kány szem­be­né­zett ve­lem.

– Akár­csak ma­gá­ra… Mi a fe­nét akar­nak már megint?

Mc­Cor­mack óva­to­san hát­rébb hú­zó­dott, mint­ha az ége­gy­ad­ta vi­lá­gon sem­mi köze nem vol­na hoz­zám.

– Csak meg akar­tam kér­dez­ni, hogy nincs-e va­la­mi prob­lé­má­juk.

– Az egész ban­da el­húz­ta a csí­kot va­la­mer­re. Cso­dá­lom, hogy maga nem hal­lot­ta.

– Ép­pen fü­röd­tem.

Ér­dek­lőd­ve né­zett a sze­mem­be.

– Maga fül­du­gó­val für­dik?

A sze­mem sar­ká­ból lát­tam, hogy Mc­Cor­mack le­fe­lé ol­da­log a lép­csőn. Mon­da­ni akar­tam va­la­mit, de Bax­ter meg­elő­zött:

– Na, men­jen csak. Ke­res­se meg a töb­bi­e­ket. Én el va­gyok fog­lal­va Eve egész­sé­gé­nek a ta­ta­ro­zá­sá­val – ez­zel rám ka­csin­tott, és be­csuk­ta az or­rom előtt az aj­tót.

Mc­Cor­mack után ira­mod­tam, aki a dé­mon­gyil­ko­sok szob­rai mel­lett várt rám.

– Mi le­het eb­ben a te­rem­ben? – mu­ta­tott a haj­da­ni ima­te­rem be­já­ra­ta felé, ahon­nan olyan szag és hi­deg áram­lott fe­lénk, mint­ha krip­ta aj­ta­ját nyi­to­gat­tuk vol­na tél­víz ide­jén.

Eről­tet­tem a sze­mem, de a sö­tét­ség­be haj­ló fél­ho­mály­ban csak né­hány osz­lo­pot és temp­lo­mi zász­lót tud­tam fel­fe­dez­ni. A hát­tér­ben pe­dig mint­ha egy óri­á­si em­be­ri alak csil­lo­gott vol­na egé­szen vi­lá­gos, fé­mes szín­ben.

Be­huny­tam a sze­mem, és meg­nyo­mo­gat­tam a szem­go­lyó­i­mat.

– Majd hol­nap reg­gel meg­nézzük. Ha jól sej­tem, szob­rok, ál­do­za­ti asz­tal­kák, zász­lók és min­den­fé­le kegy­tárgy.

Mc­Cor­mack bó­lin­tott, és ki­bal­lag­tunk az aj­tón.

A le­nyu­god­ni ké­szü­lő nap vö­rös fénnyel bú­csú­zott Khang­pá­tól, s meg­nyúj­tot­ta ár­nyé­ka­in­kat. A hágó te­te­je azon­ban még szin­te nap­pa­li fény­ben für­dött, és a fo­lyócs­ka part­ján jak­ja­it és mar­há­it ha­za­fe­lé te­rel­ge­tő le­gény­ke ki­ál­to­zá­sa egé­szen idá­ig hal­lat­szott.

Mc­Cor­mack el­is­me­rő pil­lan­tás­sal né­ze­get­te a két­ség­kí­vül gyö­nyö­rű tá­jat, majd fe­lém for­dult.

– Mer­re­fe­lé?

Fel­fe­lé mu­tat­tam, egy szá­munk­ra el­ed­dig is­me­ret­len domb­te­tő­re, amely né­hány száz mé­ter­re hú­zó­dott a ko­los­tor fe­lett, csak­hogy ép­pen az el­len­ke­ző irány­ban, mint ahon­nan jöt­tünk. Szót­la­nul bal­lag­tunk fel­fe­lé a bo­ká­ig érő hó­ban. Ez az út egé­szen más­fé­le volt, mint a teg­nap esti. A ha­von láb­nyo­mok szá­zai ve­zet­tek fel­fe­lé, je­lez­vén, hogy Khang­pa kör­nyé­kén ugyan­csak erős a for­ga­lom.

Jó öt per­ce ban­du­kol­hat­tunk már egy­más nyo­má­ban, ami­kor egy hó­buc­ka mö­gül Sera ka­pi­tány buk­kant elő. Táv­csö­vet tar­tott a ke­zé­ben, és úgy li­he­gett, mint­ha meg­ker­get­ték vol­na.

– Hát ma­guk? – kér­dez­te nem ép­pen ud­va­ri­a­san.

– Csak sé­tál­ga­tunk – mond­ta Mc­Cor­mack.

Se­rán nem lát­szott, hogy fé­nyes ked­vé­ben lett vol­na ezen az es­tén.

– Mr. Law­ren­ce – kezd­te, és le­eresz­tet­te a táv­csö­vet. – Ne­kem kezd ele­gem len­ni eb­ből az egész­ből.

Be­le­egye­ző­en bó­lin­tot­tam.

– Ne­kem is.

– És ezt csak így mond­ja? Csi­nál­jon már va­la­mit az ég sze­rel­mé­re!

Igye­kez­tem de­rű­sen és op­ti­miz­mus­sal teli han­gon vá­la­szol­ni:

– Nyu­god­jék meg, ka­pi­tány! Meg­lát­ja, min­den jóra for­dul…

Et­től az­tán vég­képp el­ve­szí­tet­te ural­mát az ide­gei fe­lett.

– Ne be­szél­jen úgy ve­lem, mint egy tak­nyos gye­rek­kel! Mi a fe­nét ke­re­sünk itt egy­ál­ta­lán? Be kell is­mer­nünk, hogy va­la­ki csú­nyán át­vert ben­nün­ket. Es­kü­szöm, hogy ha vissza­me­gyünk Kat­man­du­ba, ki­tö­röm a nya­kát! Meg­pa­ran­cso­lom ma­gá­nak, hogy hol­nap reg­gel in­dul­junk vissza. Nincs és nem is lesz itt sem­mi­fé­le ex­pe­dí­ció!

Tu­laj­don­kép­pen nem sok ked­vem volt vi­tat­koz­ni vele. Sok­kal job­ban ér­de­kelt, hogy mit lá­tok majd a domb te­te­jé­ről.

– Néz­ze, ka­pi­tány – mond­tam, és én is fel­emel­tem a han­gom –, elő­ször is sem­mi­nek sincs vége. Fel­vet­tük a pénzt, ezért kö­te­les­sé­günk még leg­alább négy na­pig vá­ra­koz­ni! El tud­ja kép­zel­ni, hogy va­la­ki sok ezer dol­lárt öl egy fan­tom-ex­pe­dí­ci­ó­ba csak azért, hogy va­la­hol egy me­leg szo­bá­ban jót rö­hög­jön raj­tunk?

– Nem ér­de­kel­nek az ér­vei, hall­ja! Vissza aka­rok men­ni, és kész. És a töb­bi­ek is ve­lem együtt!

– Csak­hogy ez le­he­tet­len, Sera. Amint ön is tud­ja, a Salu-há­gón leg­alább egy hó­na­pig egy egér sem jut­hat át. Most pe­dig, ha nem ha­rag­szik…

Még ak­kor is me­red­ten bá­mult utá­nunk, ami­kor már ré­gen fenn vol­tunk a domb te­te­jén.