59.

– Ki le­gyen a kö­vet­ke­ző? – kér­dez­te Mc­Cor­mack.

Csak úgy ta­lá­lom­ra bök­tem ki.

– Ta­lán Ste­wart.

– Oké – bó­lin­tott, és el­nyo­mott egy eny­he kis ásí­tást. – Róla az­tán jó­sze­ré­vel nem tu­dok sem­mit. Arra már nem volt időm, hogy a sze­mély­zet fe­lől is ér­dek­lőd­jem. Maga tud róla va­la­mit?

– Csu­pán annyit, amennyit ő maga el­mon­dott ne­kem.

– Te­hát?

– Ke­vin Ste­wart őr­nagy a vi­lág­há­bo­rú alatt Bur­má­ban és In­do­né­zi­á­ban har­colt. Ál­lí­tó­lag ak­kor­tájt tele vol­tak a ne­vé­vel az új­sá­gok. Ő volt Ste­wart őr­nagy, a he­gyek hőse. Le­sze­re­lé­se után, úgy lát­szik, ka­ma­toz­tat­ni igye­ke­zett a he­gyek kö­zött szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­it, mert he­gyi ve­ze­tő lett az Al­pok­ban. Az utób­bi tíz évet Auszt­ri­á­ban töl­töt­te. Ép­pen sza­bad­sá­gon volt a Cos­ta Bra­ván, ami­kor meg­kap­ta P. Thomp­son táv­ira­ti fel­ké­ré­sét, hogy ve­zes­sen egy ex­pe­dí­ci­ót a Hi­ma­lá­ja he­gyei közé. A töb­bi a szo­ká­sos. Az anya­gi­ak olyan csá­bí­tó­ak vol­tak, hogy Ste­wart, ott­hagy­va csa­pot-pa­pot, fe­led­ve a Cos­ta Bra­va-i má­mo­ros éj­sza­ká­kat és a csa­po­dár lá­nyo­kat, re­pü­lő­re ült, és meg sem állt Kat­man­du­ig.

– Eegen… Nem gya­nús ma­gá­nak, hogy első szó­ra el­vál­lal­ta a dol­got?

– Mi­ért len­ne gya­nús? Hi­szen Ste­wart­nak ez a fog­lal­ko­zá­sa, ha nem is ép­pen Ne­pál­ban. Ab­ból él, hogy em­be­re­ket visz a he­gyek közé. Thomp­son aján­la­ta pe­dig rend­kí­vül ked­ve­ző volt…

– Még­is… Mi­ből gon­dol­ta Ste­wart, hogy al­kal­mas lesz arra a poszt­ra, amely­re a mi ti­tok­za­tos Mr. Thomp­so­nunk szán­ta?

– Konk­ré­tan nem tud­nám meg­mon­da­ni. De néz­ze csak: ta­pasz­talt he­gyi ve­ze­tő, ez két­ség­te­len. Azon­kí­vül sa­ját be­val­lá­sa sze­rint is­me­ri az ázsi­ai hegy­vi­dé­ket. Le­het, hogy nem mon­dott el min­dent, ami a há­bo­rú­ban tör­tént vele. Le­het, hogy erre is járt. Ki tud­ja?

– Ó.

– No per­sze. Csak­hogy most meg kell elé­ged­nünk az­zal, amit mi tu­dunk róla.

– Azért va­la­mit még min­dig nem ér­tek – va­kar­gat­ta az or­rát Mc­Cor­mack. – Azt még csak el tu­dom kép­zel­ni, ho­gyan to­bo­roz va­la­ki tu­dó­so­kat… Mond­juk, be­megy az első tu­do­má­nyos könyv­tár­ba, és ki­vesz egy szak­fo­lyó­ira­tot. Meg­né­zi a szer­ző­ket, és ta­lá­lom­ra ki­vá­laszt né­hány ne­vet. Leg­alább­is én így tet­tem vol­na Thomp­son he­lyé­ben.

– Le­het­sé­ges, hogy ő is így tett.

– De hon­nan a fe­né­ből tud­ta, hogy Ste­wart egy­ál­ta­lán a vi­lá­gon van? Nem érti? Van itt va­la­mi, ami nem tet­szik ne­kem. Ha pél­dá­ul maga len­ne Thomp­son, és egy ex­pe­dí­ció­ve­ze­tő­re len­ne szük­sé­ge, hogy áll­na neki a ke­re­sés­nek?

– Hát… nem is tu­dom. Ta­lán úgy, mint a tu­dó­sok ese­té­ben. Igen. Be­men­nék egy könyv­tár­ba.

– És?

– Hát… Utá­na­néz­nék a Hi­ma­lá­ja-ex­pe­dí­ci­ók­nak. Ki­vá­lasz­ta­nék egy ta­pasz­talt ve­ze­tőt, és meg­kör­nyé­kez­ném. Vagy in­kább töb­bet, a biz­ton­ság ked­vé­ért.

Elé­ge­det­ten dőlt hát­ra a szé­ké­ben.

– Na lát­ja. Én is ép­pen ezt ten­ném… De Thomp­son nem ezt tet­te.

– Nem bi­zony.

– Ha­nem va­la­mi­lyen rej­té­lyes ok­nál fog­va ki­vá­lasz­tott egy név­te­len sen­kit, aki, leg­alább­is a lát­szat sze­rint, soha nem járt a Hi­ma­lá­já­ban. Tíz éve ide­gen­ve­ze­tő az Al­pok­ban, és most rá­adá­sul ép­pen Cos­ta Bra­ván nya­ral. De a mi Thomp­so­nunk meg­ta­lál­ja. Nem rest tá­vi­ra­toz­ni neki és nagy összeg­gel csa­lo­gat­ni. Ép­pen Ste­war­tot.

Kény­te­len vol­tam be­is­mer­ni, hogy van va­la­mi a fej­te­ge­té­sé­ben.

– Na igen, va­ló­ban fur­csa. Le­het, hogy Thomp­son bet­li­re ját­szik.

Cso­dál­koz­va me­redt rám.

– Mire?

Ön­kén­te­le­nül is fel­ne­vet­tem.

– Sem­mi, sem­mi… Egy­szó­val le­het­sé­ges, hogy Thomp­son az ex­pe­dí­ció pusz­tu­lá­sá­ra spe­ku­lál… S csu­pán tes­sék-lás­sék szer­ződ­te­tett va­la­kit, aki még­is­csak ért va­la­mit a he­gyek­hez, hogy ki­véd­je az igaz­ság­szol­gál­ta­tás kel­le­met­len kér­dé­se­it… már­mint a pusz­tu­lá­sunk után.

Kis­sé el­ko­mo­ro­dott.

– Gon­dol­ja, hogy Thomp­son eset­leg biz­to­sí­tó­csa­lás­ban uta­zik?

– Le­he­tet­len – ráz­tam meg a fe­jem. – Annyi itt a gya­nús kö­rül­mény, hogy nincs a vi­lág­nak az a naiv biz­to­sí­tó­ja, ame­lyik egy cen­tet is haj­lan­dó len­ne fi­zet­ni ér­tünk. Egy­ket­tő­re ki­nyo­moz­nák a gyil­kos­sá­go­kat is és azt is, hogy Thomp­son a te­re­pet nem is­me­rő ve­ze­tőt szer­ződ­te­tett.

– Ak­kor hát mi le­he­tett Thomp­son cél­ja?

– Ta­lán még­is az, hogy ne le­gyen a Hi­ma­lá­ját is­me­rő ve­ze­tőnk.

Most meg ő ráz­ta meg a fe­jét.

– Nem jó. Hi­szen itt van­nak a ser­pák.

– Ez igaz!

– Bi­zony. Ezer­szer meg­tet­ték már az utat Khang­pa és a ha­tár­vi­dé­kek kö­zött, ha nem is azon a te­rü­le­ten át, amer­re mi szán­dé­koz­tunk men­ni. A ser­pák egye­dül is ké­pe­sek el­bol­do­gul­ni min­den­fé­le ve­ze­tő nél­kül, a leg­ne­he­zebb te­re­pen is… Egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy Ste­wart ki­esé­sé­vel az ex­pe­dí­ci­ót baj érte vol­na.

– Mi­fé­le ki­esé­se?

– Hát nem arra spe­ku­lál, hogy Ste­wart­nak is az ál­do­za­tok kö­zött len­ne a he­lye?

Ek­kor va­la­mi meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, szin­te fel­hő­sze­rű­en könnyű és alak­ta­lan gon­do­lat­hal­maz kez­dett ki­ala­kul­ni a fe­jem­ben, amely­nek nem volt még se ele­je, se vége; a fel­hők te­te­jén kér­dő­je­lek ül­tek, és egy­re na­gyobb­ra nőt­tek.

Mc­Cor­mack a le­ve­gő­be bá­mult és le­gyin­tett.

– Higgye el, Ste­wart­tal nem me­gyünk sem­mi­re. Tö­ké­le­tes zsák­ut­cá­nak lát­szik… Ar­ról nem is be­szél­ve, hogy ami­kor Co­hent meg­öl­ték, ép­pen a tá­bor­ban volt, és a ser­pák­kal ta­nács­ko­zott. Va­la­mennyi­en lát­hat­tuk oda­fent­ről. Ha to­vább­ra is ra­gasz­ko­dunk ah­hoz a ki­in­du­ló­pon­tunk­hoz, hogy va­la­mennyi gyil­kos­sá­got ugyan­az a sze­mély kö­vet­te el, Ste­war­tot ki kell húz­nunk a gya­nú­sí­tot­tak lis­tá­já­ról.

– Saj­nos így lá­tom én is – mond­tam só­hajt­va. – Ki a kö­vet­ke­ző?

– A fér­fi­ak­kal kezd­tük, foly­tas­suk is a fér­fi­ak­kal. Sera ka­pi­tány.

– Róla mit tud?

– Az ég­vi­lá­gon sem­mit. Annyit lát­tam csak, hogy ki­szállt egy rend­őr­sé­gi dzsip­ből, be­bal­la­gott a szál­lo­da ka­pu­ján, és je­lent­ke­zett Ste­wart­nál… A dzsip el­in­dult, Sera ott ma­radt.

– Nem sok.

– Ez igaz, de nem ta­ná­csos a rend­őr­ség ügye­i­be avat­koz­ni. Egyéb­ként sok min­dent maga Sera mon­dott el.

– Ma­gá­nak is?

– Per­sze. Hogy ká­bí­tó­szer-rend­őr, és hogy ezer­szer el­át­koz­ta már azt a na­pot, ami­kor nem je­len­tett be­te­get a fe­let­te­se­i­nek, ha­nem hagy­ta, hogy ki­ne­vez­zék az ex­pe­dí­ció mel­lé meg­fi­gye­lő­nek. Egyéb­ként az a be­nyo­má­som, hogy sok­kal in­kább ott­hon érzi ma­gát a kat­man­dui lá­nyok kö­zött, mint a Hi­ma­lá­já­ban.

– Ér­dek­lő­dött va­la­ki a rend­őr­sé­gen Sera fe­lől?

– Alig­ha – ráz­ta meg a fe­jét. – Min­den­eset­re a ka­pi­tány sza­bá­lyos meg­bí­zó­le­vél­lel ér­ke­zett. Ste­wart maga mond­ta, hogy min­den rend­ben. Et­től füg­get­le­nül… azt hi­szem, Sera nem ki­fe­je­zet­ten rek­lám­ja a ne­pá­li rend­őr­ség­nek. Nem va­la­mi dör­zsölt, és… elég gyá­va is.

– Azon­kí­vül meg­sza­gol­tam a pisz­to­lyát.

Kis­sé fur­csán né­zett rám.

– Mit csi­nált?

– Meg­sza­gol­tam a pisz­to­lyát, mi­után rám lőt­tek. Nem ő volt. Per­sze lő­he­tett egy má­sik pisz­toly­ból is…

– Hát ennyit Se­rá­ról. El tud­ja kép­zel­ni, hogy össze­ját­szik Thomp­son­nal?

– Fo­gal­mam sincs, hogy mit gon­dol­jak róla. Egy azon­ban két­ség­te­len: fur­csa len­ne, ha tíz-egy­né­hány le­het­sé­ges gyil­kos kö­zül pont a rend­őr vol­na az iga­zi.

– Azért volt már ilyen, nem?

– Két­ség­kí­vül.

Is­mét holt­pon­ton vol­tunk.