41.

A desz­ká­ból össze­tá­kolt lép­cső­fo­kok han­go­san nyi­ko­rog­tak a lép­te­ink alatt, ahogy az eme­let felé igye­kez­tünk. Alat­tunk a fél­ho­mály­ban ha­tal­mas te­rem hú­zó­dott: az egy­ko­ri ima­te­rem. Lát­szott, hogy a fa­lép­csőt csak ké­sőbb épí­tet­ték, ak­kor, ami­kor el­ha­tá­roz­ták, hogy az épü­le­tet fel­ál­doz­zák a tu­ris­ták is­te­né­nek. Va­ló­szí­nű, hogy az eme­le­tet is ak­kor húz­ták a temp­lom­ra. A mé­lyen le­csün­gő pa­go­da­te­tők és a köz­vet­le­nül alá­juk épí­tett, fes­tett fa­la­pok azon­ban el­ta­kar­ták az épít­ke­zés nyo­ma­it.

A lép­cső­fel­já­ró után kö­vet­ke­ző fo­lyo­só sö­tét volt és kes­keny. Jobb­ra-bal­ra aj­tók nyíl­tak; ahogy seb­té­ben össze­szá­mol­tam, mind­két ol­da­lon nyolc.

Thin­ka meg­állt a fo­lyo­só kö­ze­pén, és fe­lém irá­nyoz­ta a sza­va­it:

– Itt van­nak a szo­bák, uram. At­tól tar­tok, hogy nem min­den­ki szá­má­ra lesz­nek majd ki­elé­gí­tő­ek. De a ki­lá­tás kár­pó­tol­ni fog ben­ne­te­ket az eset­le­ges ké­nyel­met­len­sé­ge­kért. A ser­pá­kat a há­tul­só ud­va­ri épü­let­ben ta­lál­já­tok meg. A ka­puk éj­jel-nap­pal nyit­va lesz­nek, amíg itt vagy­tok.

Ép­pen úgy be­szélt, mint egy ta­pasz­talt ho­tel­tu­laj­do­nos.

Ki­nyi­tot­tam a hoz­zám leg­kö­ze­lebb eső aj­tót, és be­kuk­kan­tot­tam a szo­bá­ba. So­kat nem lát­hat­tam ugyan, mi­vel az ab­la­kok sö­tét füg­göny­fé­lé­vel vol­tak bo­rít­va, de kel­le­mes me­leg és jó­val ke­vés­bé kel­le­mes doh­szag csa­pott az ar­com­ba.

– Teg­nap este óta fű­tünk, uram – mond­ta büsz­kén Thin­ka. – A ser­pák már ké­szí­tik a va­cso­rá­to­kat. He­lyez­zé­tek ma­ga­to­kat ké­nye­lem­be, uram.

Thin­ka mél­tó­ság­gal el­vo­nult, és mi ott ma­rad­tunk egy­más he­gyén-há­tán a szűk és sö­tét fo­lyo­són. El­ér­ke­zett­nek lát­tam az időt, hogy némi ha­tá­ro­zott­sá­got mu­tas­sak. An­nál is in­kább, mert min­den­ki vá­ra­ko­zás­tel­je­sen né­zett rám, és nem mond­hat­nám, hogy a te­kin­te­tek­ben fel­hőt­len öröm buj­kált.

– Ké­rem, höl­gye­im és ura­im – kezd­tem, és az aj­tók­ra mu­tat­tam. – Össze­sen ti­zen­hat szo­ba áll a ren­del­ke­zé­sünk­re. Mi­vel ép­pen ti­zen­hár­man va­gyunk, ja­vas­lom, hogy min­den­ki fog­lal­jon el egyet, és a há­rom üres szo­bá­ba pa­kol­ják be azo­kat a tár­gya­i­kat, ame­lye­ket nem óhaj­ta­nak a sa­ját szo­bá­juk­ban tar­ta­ni. Egyet­ér­te­nek?

– Ed­dig igen – mo­rog­ta Pad­ding­ton. – De mi lesz ez­u­tán? Hol ma­rad a gaz­da?

– Fo­gal­mam sincs. Egye­lő­re nem te­he­tünk mást, mint hogy a kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest ké­nye­lem­be he­lyezzük ma­gun­kat. Az is va­la­mi, hogy a szo­bák­ban me­leg van. Ha ki­pi­hen­tük ma­gun­kat, mond­juk hol­nap reg­gel­re, meg­pró­bá­lunk utá­na­néz­ni a dol­gok­nak.

– In­kább Mr. Thomp­son­nak kel­le­ne utá­na­néz­ni – mond­ta Frank King, az ant­ro­po­ló­gus.

El­en­ged­tem a fü­lem mel­lett a meg­jegy­zést.

– Le­kö­te­lez­né­nek, höl­gye­im és ura­im – mond­tam –, ha mind­egyi­kük fel­tűz­né a név­je­gyét az aj­ta­já­ra… Hogy tud­jam, kit hol ta­lá­lok.

Sera ke­se­rű mo­soly­ra húz­ta a szá­ját.

– Eset­leg a fény­ké­pün­ket ne tűzzük mel­lé? Hogy a gyil­kos vé­let­le­nül el ne té­vessze az aj­tót?

Ked­vem lett vol­na ala­po­san fe­né­ken rúg­ni.