3.

Ami­kor az utol­só jak is le­ért a há­gó­ról, va­kí­tó­an fel­ra­gyo­gott a nap­fény, és kény­te­len vol­tam fel­ten­ni a nap­szem­üve­ge­met. A vi­lá­gos­kék üveg kel­le­me­sebb tó­nust adott ugyan a vi­lág­nak, de egy­út­tal fel is erő­sí­tet­te a ra­gyo­gást. Sza­po­rán pis­log­va szok­tat­tam sze­me­met a kék fény­hez, ami­kor ja­kom el­bőg­te ma­gát; üd­vö­zöl­te kö­zel száz tár­sát, “akik” ek­kor már ké­nyel­me­sen áll­do­gál­tak a nap­sü­tés­ben.

Már-már azon vol­tam, hogy le­csusszan­jak a há­tá­ról, ami­kor va­la­ki a ne­ve­met ki­ál­tot­ta.

Lá­bam gyen­ge nyo­má­sá­val el­in­dí­tot­tam há­ta­so­mat; a ki­ál­to­zó fe­lém si­e­tett, és újra meg­len­get­te a ke­zét.

– Mr. Ste­wart ke­res­ni té­ged – szállt fe­lém a hang­ja.

Át­tör­tet­tem a mál­hás ál­la­tok kö­zött, és a haj­csá­rok so­ra­in túl el­ju­tot­tam a hír­mon­dó­hoz. A ser­pák szo­ká­sos öl­tö­ze­tét vi­sel­te: hím­zett gyap­jú­sap­kát, ne­mez­csiz­mát és vas­tag se­lyem­kaf­tánt.

– Mr. Ste­wart ke­res­ni té­ged – is­mé­tel­te iz­ga­tot­tan, és imá­ra kul­csolt két ke­zét a hom­lo­ka elé emel­te. – Eredj oda – és még min­dig össze­kul­csolt ke­zé­vel a hágó felé mu­ta­tott.

A jel­zett irány­ban, ta­lán száz­öt­ven-két­száz mé­ter­re a mál­hás ál­la­tok­tól egy fér­fi állt, és a ba­rát­sá­go­san kék­lő hegy­csúcs­ra bá­mult. Le­ug­rot­tam a jak­ról, meg­ve­re­get­tem a nya­kát, és rá­bíz­tam a ser­pá­ra. Az­tán meg­in­dul­tam Mr. Ste­wart felé.

Már a le­ug­rás­kor be­le­nyi­lallt a fáj­da­lom a tér­dem­be, s az­tán az első lé­pé­sek po­ko­li­an ne­he­zem­re es­tek. Úgy érez­tem ma­gam, mint­ha a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú leg­ször­nyűbb nap­jai tér­tek vol­na vissza, ami­kor Man­dzsú­ri­á­ban me­ne­kül­tem na­po­kig egy ap­rócs­ka mon­gol lo­von a ja­pá­nok elől. Ak­kor ha­so­ga­tott így a tér­dem, ami­kor a haj­lá­ri pi­a­con…

A fér­fi fe­lém né­zett, és ba­rát­sá­go­san fel­emel­te a ke­zét.

Vissza­in­tet­tem.

Né­hány lé­pést tett fe­lém elő­re­nyúj­tott kéz­zel, az­tán meg­ra­gad­ta az enyé­met, és ba­rát­sá­go­san rá­zo­gat­ni kezd­te.

– Üd­vöz­löm, Mr. Law­ren­ce. Üd­vöz­löm. Na­gyon örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem.

– Ré­szem­ről a sze­ren­cse – mo­rog­tam, és meg­pró­bál­tam szem­ügy­re ven­ni az ar­cát. Az óri­á­si, szin­te egész ké­pét el­ta­ka­ró nap­szem­üveg mi­att azon­ban csak ke­ve­set lát­hat­tam be­lő­le; hosszú, le­ko­nyu­ló ba­ju­sza volt az egyet­len, ami va­la­me­lyes jel­leg­ze­tes­sé­get köl­csön­zött neki.

– Bo­csás­son meg, ké­rem, hogy csak így ide­hí­vat­tam. De amíg nem ál­lít­ják fel a sát­ra­kat, nincs hol be­szél­get­nünk. Azért is el­né­zést ké­rek, hogy teg­nap este nem ke­res­tem fel önt, de tud­ja – és le­mon­dó­an le­gyin­tett –, az utol­só pil­la­nat­ban is annyi bosszú­sá­ga van az em­ber­nek. Nem akar­tam ter­hel­ni vele. Min­den­eset­re örü­lök, hogy el­fo­gad­ta Mr. Thomp­son aján­la­tát.

– Most már én is… Igaz, egy fél­órá­val ez­előtt még a po­kol­ba kí­ván­tam a gaz­dá­ját.

– Na igen – mond­ta gond­ter­hel­ten. – Nem úgy in­dult, mint egy kéj­uta­zás. De re­mél­jük, jól vég­ző­dik a do­log. Mr. Thomp­son nagy súlyt he­lyez rá, hogy min­den­ki tu­dá­sa és te­het­sé­ge leg­ja­vát nyújt­sa. És hogy mi­nél szebb ered­mé­nyek­kel tér­jünk vissza… Re­mé­lem, nem oko­zott kel­le­met­len­sé­get ön­nek, hogy meg kel­lett sza­kí­ta­nia a sza­bad­sá­gát.

– Hát tud­ja, ha va­la­ki egy hét­tel ez­előtt azt mond­ja ne­kem, hogy ma Ne­pál­ban a Salu-há­gón fo­gok vi­as­kod­ni az is­te­nek­kel, azt hit­tem vol­na, hogy az őrül­tek­há­zá­ból szö­kött meg… Kép­zel­je csak el, fe­let­tem a kék ég, kö­rös-kö­rül pál­ma­fák, fü­lem­ben a ten­ger zú­gá­sa. Es­tén­ként pe­dig bar­na lá­nyok, egy szál fű­szok­nyá­ban…

Nagy ív­ben el­ha­jí­tot­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Épp így jár­tam én is… Cos­ta Bra­ván nya­ral­tam. Az­tán hir­te­len kap­tam egy táv­ira­tot Mr. Thomp­son­tól, hogy azon­nal utaz­zak Ne­pál­ba, és ve­gyem át az ex­pe­dí­ció ve­ze­té­sét. Érti? Csak így egy­sze­rű­en.

– Hm.

– Mit te­het­tem vol­na? Fel­hív­tam azt a bi­zo­nyos mad­ri­di ban­kot, ahol a tá­vi­rat­ban fog­lal­tak sze­rint ér­dek­lőd­nöm kel­lett. S ami­kor meg­hal­lot­tam, hogy mi­lyen össze­get kí­nál Mr. Thomp­son az ex­pe­dí­ció ve­ze­té­sé­ért, vissza­men­tem a szál­lo­dá­ba, és össze­cso­ma­gol­tam.

– Aha. És Kat­man­du­ban ki szer­vez­te az ex­pe­dí­ci­ót?

– Va­la­mi uta­zá­si iro­da. A mál­hák kö­zött van­nak a pa­pí­rok… Leg­alább­is az elő­ké­szí­tő mun­ká­la­to­kat ők vé­gez­ték.

Le­vet­te a nap­szem­üve­gét, és meg­nyo­mo­gat­ta szem­go­lyó­it. Vég­re szem­ügy­re ve­het­tem az ar­cát. Jobb sze­me sar­ká­tól egé­szen az álla bal ol­da­lá­ig hosszú, fe­hé­res seb­hely hú­zó­dott, amely még mar­kán­sab­bá tet­te kü­lön­ben is cson­tos, szi­kár ar­cát. A szá­ja szeg­le­te mel­lett le­ko­nyu­ló fe­ke­te ba­jusz sa­já­tos ke­le­ti jel­le­get köl­csön­zött neki.

– És Mr. Thomp­son? – kér­dez­tem, mi­köz­ben na­gyo­kat lé­le­gez­tem a friss al­ko­nya­ti le­ve­gő­ből.

Meg­rán­tot­ta a vál­lát.

– Ha min­den igaz, né­hány nap múl­va ta­lál­koz­nunk kel­le­ne a ko­los­tor­ban… Kü­lön­ben fo­gal­mam sincs, ho­gyan jut­hat oda. Ta­lán he­li­kop­ter­rel.

– Nem ta­nács­koz­ta meg vele?

Meg­üt­köz­ve bá­mult rám.

– Én?

– Hát maga a meg­bí­zott­ja, nem? Az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je.

Eny­he mo­soly je­lent meg a szá­ja sar­ká­ban.

– Igen, az va­gyok. Mind­azon­ál­tal ugyan­olyan al­kal­ma­zott, mint ön.

Fur­csa gya­nú kez­dett mo­tosz­kál­ni ben­nem.

– Mond­ja… Mr. Ste­wart. Mi­kor ta­lál­ko­zott maga utol­já­ra vele?

– Én? Ki­vel?

– Hát ez­zel a maga Mr. Thomp­son­já­val.

Gyer­me­ki cso­dál­ko­zás ült ki az ar­cá­ra.

– Én? Soha a bü­dös élet­be… Még csak nem is lát­tam. Hát nem az előbb me­sél­tem el ön­nek, hogy táv­ira­ti­lag kap­tam az aján­la­tot a Cos­ta Bra­ván?

Érez­tem, hogy az al­ko­nya­ti le­ve­gő­vel együtt va­la­mi más is be­bú­jik az ano­rá­kom alá, és meg­bor­zon­gat­ja a hát­ge­rin­ce­met.

– És el­fo­gad­ta? Anél­kül hogy tisz­tá­ban lett vol­na vele, ki az il­le­tő? Aki az aján­la­tot te­szi?

Za­var­tan meg­ráz­ta a fe­jét.

– Na és ön? De hi­szen ön is ugyan­ezt tet­te!

– Csak­hogy en­gem nem ve­ze­tő­nek ne­vez­tek ki, vagy kér­tek fel – az ör­dög­be is, mind­egy, hogy me­lyik szót hasz­nál­juk –, ha­nem egy­sze­rű bo­ga­rász­nak. Még­is­csak van va­la­mi kü­lönb­ség!

El­gon­dol­koz­va si­mo­gat­ta a ba­ju­szát.

– Le­het, hogy el­ha­mar­kod­tam a dol­got – mo­rog­ta. – De maga sem na­gyon gya­na­ko­dott vol­na a he­lyem­ben. A tá­vi­rat­ban sze­re­pelt egy név­sor is… A részt­ve­vők név­so­ra. Csu­pa egye­te­mi ta­nár. Vá­lo­ga­tott tár­sa­ság, ha sza­bad így ki­fe­jez­ni ma­gam. Mi az ör­dög­re gya­na­kod­tam vol­na? És kü­lön­ben is… Va­la­mennyi­en itt van­nak, a vi­hart meg­úsz­tuk, egy­szó­val re­me­kül men­nek a dol­gok. Nem?

– Tu­laj­don­kép­pen igen – mond­tam bi­zony­ta­la­nul. – És majd csak elő­ke­rül ez a ti­tok­za­tos Mr. Thomp­son is. De be­szél­ni akart ve­lem, Mr. Ste­wart…

– Csak a napi je­len­tést sze­ret­ném le­ad­ni, il­let­ve a hol­na­pi út­vo­nal­ter­vet meg­be­szél­ni.

A meg­hök­ke­nés­től szin­te be­lém szo­rult a le­ve­gő.

– Ve­lem?

– Hát ki a fe­né­vel?! – emel­ke­dett meg a hang­ja. – Maga Mr. Thomp­son telj­ha­tal­mú meg­bí­zott­ja, vagy ki az ör­dög?

Ha nem let­tem vol­na annyi­ra meg­lep­ve, har­sány ka­caj­ra fa­ka­dok a mél­tó­ság­tel­je­sen hall­ga­tó Kan­csen­dzön­ga völ­gyé­ben.

– Én? Hon­nan ve­szi ezt a mar­ha­sá­got?

Ide­ge­sen ano­rák­ja zse­be felé ka­pott, és re­me­gő uj­jak­kal ki­hú­zott be­lő­le egy össze­haj­tott pa­pír­la­pot, majd az or­rom alá tar­tot­ta.

– Tes­sék!

El­vet­tem tőle, és hát­ra­lép­tem.

– Mi a fene ez?

– Csak ol­vas­sa, ha nem hisz ne­kem.

Szét­haj­to­gat­tam a fi­nom, me­rí­tett pa­pír­la­pot, ame­lyen há­rom, pi­ros tin­tá­val írt sor volt lát­ha­tó. Egyet­len futó pil­lan­tás­sal vé­gig­ol­vas­tam az írást, az­tán fel­néz­tem, és nem mond­hat­nám, hogy va­la­mely gö­rög bölcs­re em­lé­kez­te­tő ér­tel­mes ké­pet vág­tam.

– Mi az ör­dög akar ez len­ni?

El­vet­te a pa­pírt, és vissza­tet­te a zse­bé­be.

– Ma reg­gel kap­tam, in­du­lás előtt… Kü­lön­ben kül­dönc hoz­ta. Mire ki­kér­dez­het­tem vol­na, úgy el­tűnt, mint­ha a föld nyel­te vol­na el.

Né­hány pil­la­nat­ba telt, míg meg­emész­tet­tem a le­vél­ke tar­tal­mát. A há­rom sor­ban ugyan­is az állt, hogy Mr. Thomp­son Mr. L. L. Law­ren­ce-t ne­ve­zi ki sze­mé­lyes meg­bí­zott­já­nak az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je mel­lé. S a ve­ze­tő min­den este kö­te­les je­len­tést ten­ni a meg­bí­zott­nak a meg­tett út­ról, va­la­mint a ter­ve­zett más­na­pi sza­kasz­ról. Alá­írás: P. Thomp­son.

Meg­pró­bál­tam tisz­tá­ba ten­ni a dol­got.

– Néz­ze, Mr. Ste­wart, fo­gal­mam sincs, hogy mi­ért ne­ve­zett ki en­gem Mr. Thomp­son a meg­bí­zott­já­nak. Soha nem lát­tam, és még csak nem is hal­lot­tam róla… Min­den­eset­re fur­csá­nak tar­tom a dol­got. Egy­ál­ta­lán, mi­ért nem jött ve­lünk?

Ste­wart csak a vál­lát vo­no­gat­ta.

Ek­kor hir­te­len eszem­be ju­tott va­la­mi.

– Mr. Ste­wart…

– Igen?

– Mond­ja, van va­la­mi el­kép­ze­lé­se ar­ról, hogy mi­ért ép­pen önt vá­lasz­tot­ta Thomp­son az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­jé­ül?

Ste­wart szét­tár­ta mind­két kar­ját.

– Hát… tu­laj­don­kép­pen nem na­gyon. Ha­csak azért nem, mert he­gyi ve­ze­tő va­gyok az Al­pok­ban… Az utób­bi tíz év­ben ugyan­is Auszt­ri­á­ban él­tem. A hegy­má­szás­hoz min­den­eset­re ér­tek.

– Azért az Al­pok más, mint a Hi­ma­lá­ja.

Futó mo­soly su­hant vé­gig az ar­cán.

– Per­sze. De azért ez a vi­dék sem egé­szen is­me­ret­len ne­kem. A vi­lág­há­bo­rú alatt har­col­tam a Tá­vol-Ke­let majd min­den hegy­vi­dé­kén. Ak­kor­tájt elég so­kat cik­kez­tek ró­lam. Ste­wart őr­nagy, a he­gyek hőse meg ilyes­mik… A ja­pá­nok egye­ne­sen azt hit­ték, hogy nem fog a go­lyó.

Ek­kor a há­tunk mö­gül han­gos ki­ál­to­zás hang­zott fel, s mind­ket­ten ar­ra­fe­lé for­dul­tunk. Az al­ko­nya­ti fény­ben für­dő völgy­ben már áll­tak a na­rancs­sár­ga sát­rak, és a ser­pák ép­pen a ja­kok kö­rül fog­la­la­tos­kod­tak. A mál­ha­cso­ma­gok­ból sár­ga szí­nű, da­rált kö­les­hez ha­son­ló va­la­mit szór­tak az ál­la­tok elé, amit azok mé­la­bús rág­csá­lás­sal kezd­tek enni.

– Áll­nak a sát­rak – mond­ta Ste­wart, és a völgy felé in­tett. – Fél­óra múl­va meg kell tar­ta­nom az első el­iga­zí­tást… vagy hogy is mond­ják ezt ci­vil nyel­ven?

– Ta­lán ér­te­kez­let­nek – mond­tam ked­vet­le­nül.

– Hát ak­kor… fel az ér­te­kez­let­re! – mond­ta ve­ze­tőnk, és el­in­dul­tunk a töb­bi­ek felé.

Sindzse szeme
cover_page.xhtml
part0000.xhtml
part0001.xhtml
part0002.xhtml
part0003.xhtml
part0004.xhtml
part0005.xhtml
part0006.xhtml
part0007.xhtml
part0008.xhtml
part0009.xhtml
part0010.xhtml
part0011.xhtml
part0012.xhtml
part0013.xhtml
part0014.xhtml
part0015.xhtml
part0016.xhtml
part0017.xhtml
part0018.xhtml
part0019.xhtml
part0020.xhtml
part0021.xhtml
part0022.xhtml
part0023.xhtml
part0024.xhtml
part0025.xhtml
part0026.xhtml
part0027.xhtml
part0028.xhtml
part0029.xhtml
part0030.xhtml
part0031.xhtml
part0032.xhtml
part0033.xhtml
part0034.xhtml
part0035.xhtml
part0036.xhtml
part0037.xhtml
part0038.xhtml
part0039.xhtml
part0040.xhtml
part0041.xhtml
part0042.xhtml
part0043.xhtml
part0044.xhtml
part0045.xhtml
part0046.xhtml
part0047.xhtml
part0048.xhtml
part0049.xhtml
part0050.xhtml
part0051.xhtml
part0052.xhtml
part0053.xhtml
part0054.xhtml
part0055.xhtml
part0056.xhtml
part0057.xhtml
part0058.xhtml
part0059.xhtml
part0060.xhtml
part0061.xhtml
part0062.xhtml
part0063.xhtml
part0064.xhtml
part0065.xhtml
part0066.xhtml
part0067.xhtml
part0068.xhtml
part0069.xhtml
part0070.xhtml
part0071.xhtml
part0072.xhtml
part0073.xhtml
part0074.xhtml
part0075.xhtml
part0076.xhtml
part0077.xhtml
part0078.xhtml
part0079.xhtml
part0080.xhtml
part0081.xhtml
part0082.xhtml
part0083.xhtml
part0084.xhtml
part0085.xhtml
part0086.xhtml
part0087.xhtml
part0088.xhtml
part0089.xhtml
part0090.xhtml
part0091.xhtml
part0092.xhtml
part0093.xhtml
part0094.xhtml
part0095.xhtml
part0096.xhtml
part0097.xhtml
part0098.xhtml
part0099.xhtml
part0100.xhtml
part0101.xhtml