3.

Ami­kor az utol­só jak is le­ért a há­gó­ról, va­kí­tó­an fel­ra­gyo­gott a nap­fény, és kény­te­len vol­tam fel­ten­ni a nap­szem­üve­ge­met. A vi­lá­gos­kék üveg kel­le­me­sebb tó­nust adott ugyan a vi­lág­nak, de egy­út­tal fel is erő­sí­tet­te a ra­gyo­gást. Sza­po­rán pis­log­va szok­tat­tam sze­me­met a kék fény­hez, ami­kor ja­kom el­bőg­te ma­gát; üd­vö­zöl­te kö­zel száz tár­sát, “akik” ek­kor már ké­nyel­me­sen áll­do­gál­tak a nap­sü­tés­ben.

Már-már azon vol­tam, hogy le­csusszan­jak a há­tá­ról, ami­kor va­la­ki a ne­ve­met ki­ál­tot­ta.

Lá­bam gyen­ge nyo­má­sá­val el­in­dí­tot­tam há­ta­so­mat; a ki­ál­to­zó fe­lém si­e­tett, és újra meg­len­get­te a ke­zét.

– Mr. Ste­wart ke­res­ni té­ged – szállt fe­lém a hang­ja.

Át­tör­tet­tem a mál­hás ál­la­tok kö­zött, és a haj­csá­rok so­ra­in túl el­ju­tot­tam a hír­mon­dó­hoz. A ser­pák szo­ká­sos öl­tö­ze­tét vi­sel­te: hím­zett gyap­jú­sap­kát, ne­mez­csiz­mát és vas­tag se­lyem­kaf­tánt.

– Mr. Ste­wart ke­res­ni té­ged – is­mé­tel­te iz­ga­tot­tan, és imá­ra kul­csolt két ke­zét a hom­lo­ka elé emel­te. – Eredj oda – és még min­dig össze­kul­csolt ke­zé­vel a hágó felé mu­ta­tott.

A jel­zett irány­ban, ta­lán száz­öt­ven-két­száz mé­ter­re a mál­hás ál­la­tok­tól egy fér­fi állt, és a ba­rát­sá­go­san kék­lő hegy­csúcs­ra bá­mult. Le­ug­rot­tam a jak­ról, meg­ve­re­get­tem a nya­kát, és rá­bíz­tam a ser­pá­ra. Az­tán meg­in­dul­tam Mr. Ste­wart felé.

Már a le­ug­rás­kor be­le­nyi­lallt a fáj­da­lom a tér­dem­be, s az­tán az első lé­pé­sek po­ko­li­an ne­he­zem­re es­tek. Úgy érez­tem ma­gam, mint­ha a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú leg­ször­nyűbb nap­jai tér­tek vol­na vissza, ami­kor Man­dzsú­ri­á­ban me­ne­kül­tem na­po­kig egy ap­rócs­ka mon­gol lo­von a ja­pá­nok elől. Ak­kor ha­so­ga­tott így a tér­dem, ami­kor a haj­lá­ri pi­a­con…

A fér­fi fe­lém né­zett, és ba­rát­sá­go­san fel­emel­te a ke­zét.

Vissza­in­tet­tem.

Né­hány lé­pést tett fe­lém elő­re­nyúj­tott kéz­zel, az­tán meg­ra­gad­ta az enyé­met, és ba­rát­sá­go­san rá­zo­gat­ni kezd­te.

– Üd­vöz­löm, Mr. Law­ren­ce. Üd­vöz­löm. Na­gyon örü­lök, hogy meg­is­mer­he­tem.

– Ré­szem­ről a sze­ren­cse – mo­rog­tam, és meg­pró­bál­tam szem­ügy­re ven­ni az ar­cát. Az óri­á­si, szin­te egész ké­pét el­ta­ka­ró nap­szem­üveg mi­att azon­ban csak ke­ve­set lát­hat­tam be­lő­le; hosszú, le­ko­nyu­ló ba­ju­sza volt az egyet­len, ami va­la­me­lyes jel­leg­ze­tes­sé­get köl­csön­zött neki.

– Bo­csás­son meg, ké­rem, hogy csak így ide­hí­vat­tam. De amíg nem ál­lít­ják fel a sát­ra­kat, nincs hol be­szél­get­nünk. Azért is el­né­zést ké­rek, hogy teg­nap este nem ke­res­tem fel önt, de tud­ja – és le­mon­dó­an le­gyin­tett –, az utol­só pil­la­nat­ban is annyi bosszú­sá­ga van az em­ber­nek. Nem akar­tam ter­hel­ni vele. Min­den­eset­re örü­lök, hogy el­fo­gad­ta Mr. Thomp­son aján­la­tát.

– Most már én is… Igaz, egy fél­órá­val ez­előtt még a po­kol­ba kí­ván­tam a gaz­dá­ját.

– Na igen – mond­ta gond­ter­hel­ten. – Nem úgy in­dult, mint egy kéj­uta­zás. De re­mél­jük, jól vég­ző­dik a do­log. Mr. Thomp­son nagy súlyt he­lyez rá, hogy min­den­ki tu­dá­sa és te­het­sé­ge leg­ja­vát nyújt­sa. És hogy mi­nél szebb ered­mé­nyek­kel tér­jünk vissza… Re­mé­lem, nem oko­zott kel­le­met­len­sé­get ön­nek, hogy meg kel­lett sza­kí­ta­nia a sza­bad­sá­gát.

– Hát tud­ja, ha va­la­ki egy hét­tel ez­előtt azt mond­ja ne­kem, hogy ma Ne­pál­ban a Salu-há­gón fo­gok vi­as­kod­ni az is­te­nek­kel, azt hit­tem vol­na, hogy az őrül­tek­há­zá­ból szö­kött meg… Kép­zel­je csak el, fe­let­tem a kék ég, kö­rös-kö­rül pál­ma­fák, fü­lem­ben a ten­ger zú­gá­sa. Es­tén­ként pe­dig bar­na lá­nyok, egy szál fű­szok­nyá­ban…

Nagy ív­ben el­ha­jí­tot­ta a ci­ga­ret­tá­ját.

– Épp így jár­tam én is… Cos­ta Bra­ván nya­ral­tam. Az­tán hir­te­len kap­tam egy táv­ira­tot Mr. Thomp­son­tól, hogy azon­nal utaz­zak Ne­pál­ba, és ve­gyem át az ex­pe­dí­ció ve­ze­té­sét. Érti? Csak így egy­sze­rű­en.

– Hm.

– Mit te­het­tem vol­na? Fel­hív­tam azt a bi­zo­nyos mad­ri­di ban­kot, ahol a tá­vi­rat­ban fog­lal­tak sze­rint ér­dek­lőd­nöm kel­lett. S ami­kor meg­hal­lot­tam, hogy mi­lyen össze­get kí­nál Mr. Thomp­son az ex­pe­dí­ció ve­ze­té­sé­ért, vissza­men­tem a szál­lo­dá­ba, és össze­cso­ma­gol­tam.

– Aha. És Kat­man­du­ban ki szer­vez­te az ex­pe­dí­ci­ót?

– Va­la­mi uta­zá­si iro­da. A mál­hák kö­zött van­nak a pa­pí­rok… Leg­alább­is az elő­ké­szí­tő mun­ká­la­to­kat ők vé­gez­ték.

Le­vet­te a nap­szem­üve­gét, és meg­nyo­mo­gat­ta szem­go­lyó­it. Vég­re szem­ügy­re ve­het­tem az ar­cát. Jobb sze­me sar­ká­tól egé­szen az álla bal ol­da­lá­ig hosszú, fe­hé­res seb­hely hú­zó­dott, amely még mar­kán­sab­bá tet­te kü­lön­ben is cson­tos, szi­kár ar­cát. A szá­ja szeg­le­te mel­lett le­ko­nyu­ló fe­ke­te ba­jusz sa­já­tos ke­le­ti jel­le­get köl­csön­zött neki.

– És Mr. Thomp­son? – kér­dez­tem, mi­köz­ben na­gyo­kat lé­le­gez­tem a friss al­ko­nya­ti le­ve­gő­ből.

Meg­rán­tot­ta a vál­lát.

– Ha min­den igaz, né­hány nap múl­va ta­lál­koz­nunk kel­le­ne a ko­los­tor­ban… Kü­lön­ben fo­gal­mam sincs, ho­gyan jut­hat oda. Ta­lán he­li­kop­ter­rel.

– Nem ta­nács­koz­ta meg vele?

Meg­üt­köz­ve bá­mult rám.

– Én?

– Hát maga a meg­bí­zott­ja, nem? Az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je.

Eny­he mo­soly je­lent meg a szá­ja sar­ká­ban.

– Igen, az va­gyok. Mind­azon­ál­tal ugyan­olyan al­kal­ma­zott, mint ön.

Fur­csa gya­nú kez­dett mo­tosz­kál­ni ben­nem.

– Mond­ja… Mr. Ste­wart. Mi­kor ta­lál­ko­zott maga utol­já­ra vele?

– Én? Ki­vel?

– Hát ez­zel a maga Mr. Thomp­son­já­val.

Gyer­me­ki cso­dál­ko­zás ült ki az ar­cá­ra.

– Én? Soha a bü­dös élet­be… Még csak nem is lát­tam. Hát nem az előbb me­sél­tem el ön­nek, hogy táv­ira­ti­lag kap­tam az aján­la­tot a Cos­ta Bra­ván?

Érez­tem, hogy az al­ko­nya­ti le­ve­gő­vel együtt va­la­mi más is be­bú­jik az ano­rá­kom alá, és meg­bor­zon­gat­ja a hát­ge­rin­ce­met.

– És el­fo­gad­ta? Anél­kül hogy tisz­tá­ban lett vol­na vele, ki az il­le­tő? Aki az aján­la­tot te­szi?

Za­var­tan meg­ráz­ta a fe­jét.

– Na és ön? De hi­szen ön is ugyan­ezt tet­te!

– Csak­hogy en­gem nem ve­ze­tő­nek ne­vez­tek ki, vagy kér­tek fel – az ör­dög­be is, mind­egy, hogy me­lyik szót hasz­nál­juk –, ha­nem egy­sze­rű bo­ga­rász­nak. Még­is­csak van va­la­mi kü­lönb­ség!

El­gon­dol­koz­va si­mo­gat­ta a ba­ju­szát.

– Le­het, hogy el­ha­mar­kod­tam a dol­got – mo­rog­ta. – De maga sem na­gyon gya­na­ko­dott vol­na a he­lyem­ben. A tá­vi­rat­ban sze­re­pelt egy név­sor is… A részt­ve­vők név­so­ra. Csu­pa egye­te­mi ta­nár. Vá­lo­ga­tott tár­sa­ság, ha sza­bad így ki­fe­jez­ni ma­gam. Mi az ör­dög­re gya­na­kod­tam vol­na? És kü­lön­ben is… Va­la­mennyi­en itt van­nak, a vi­hart meg­úsz­tuk, egy­szó­val re­me­kül men­nek a dol­gok. Nem?

– Tu­laj­don­kép­pen igen – mond­tam bi­zony­ta­la­nul. – És majd csak elő­ke­rül ez a ti­tok­za­tos Mr. Thomp­son is. De be­szél­ni akart ve­lem, Mr. Ste­wart…

– Csak a napi je­len­tést sze­ret­ném le­ad­ni, il­let­ve a hol­na­pi út­vo­nal­ter­vet meg­be­szél­ni.

A meg­hök­ke­nés­től szin­te be­lém szo­rult a le­ve­gő.

– Ve­lem?

– Hát ki a fe­né­vel?! – emel­ke­dett meg a hang­ja. – Maga Mr. Thomp­son telj­ha­tal­mú meg­bí­zott­ja, vagy ki az ör­dög?

Ha nem let­tem vol­na annyi­ra meg­lep­ve, har­sány ka­caj­ra fa­ka­dok a mél­tó­ság­tel­je­sen hall­ga­tó Kan­csen­dzön­ga völ­gyé­ben.

– Én? Hon­nan ve­szi ezt a mar­ha­sá­got?

Ide­ge­sen ano­rák­ja zse­be felé ka­pott, és re­me­gő uj­jak­kal ki­hú­zott be­lő­le egy össze­haj­tott pa­pír­la­pot, majd az or­rom alá tar­tot­ta.

– Tes­sék!

El­vet­tem tőle, és hát­ra­lép­tem.

– Mi a fene ez?

– Csak ol­vas­sa, ha nem hisz ne­kem.

Szét­haj­to­gat­tam a fi­nom, me­rí­tett pa­pír­la­pot, ame­lyen há­rom, pi­ros tin­tá­val írt sor volt lát­ha­tó. Egyet­len futó pil­lan­tás­sal vé­gig­ol­vas­tam az írást, az­tán fel­néz­tem, és nem mond­hat­nám, hogy va­la­mely gö­rög bölcs­re em­lé­kez­te­tő ér­tel­mes ké­pet vág­tam.

– Mi az ör­dög akar ez len­ni?

El­vet­te a pa­pírt, és vissza­tet­te a zse­bé­be.

– Ma reg­gel kap­tam, in­du­lás előtt… Kü­lön­ben kül­dönc hoz­ta. Mire ki­kér­dez­het­tem vol­na, úgy el­tűnt, mint­ha a föld nyel­te vol­na el.

Né­hány pil­la­nat­ba telt, míg meg­emész­tet­tem a le­vél­ke tar­tal­mát. A há­rom sor­ban ugyan­is az állt, hogy Mr. Thomp­son Mr. L. L. Law­ren­ce-t ne­ve­zi ki sze­mé­lyes meg­bí­zott­já­nak az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­je mel­lé. S a ve­ze­tő min­den este kö­te­les je­len­tést ten­ni a meg­bí­zott­nak a meg­tett út­ról, va­la­mint a ter­ve­zett más­na­pi sza­kasz­ról. Alá­írás: P. Thomp­son.

Meg­pró­bál­tam tisz­tá­ba ten­ni a dol­got.

– Néz­ze, Mr. Ste­wart, fo­gal­mam sincs, hogy mi­ért ne­ve­zett ki en­gem Mr. Thomp­son a meg­bí­zott­já­nak. Soha nem lát­tam, és még csak nem is hal­lot­tam róla… Min­den­eset­re fur­csá­nak tar­tom a dol­got. Egy­ál­ta­lán, mi­ért nem jött ve­lünk?

Ste­wart csak a vál­lát vo­no­gat­ta.

Ek­kor hir­te­len eszem­be ju­tott va­la­mi.

– Mr. Ste­wart…

– Igen?

– Mond­ja, van va­la­mi el­kép­ze­lé­se ar­ról, hogy mi­ért ép­pen önt vá­lasz­tot­ta Thomp­son az ex­pe­dí­ció ve­ze­tő­jé­ül?

Ste­wart szét­tár­ta mind­két kar­ját.

– Hát… tu­laj­don­kép­pen nem na­gyon. Ha­csak azért nem, mert he­gyi ve­ze­tő va­gyok az Al­pok­ban… Az utób­bi tíz év­ben ugyan­is Auszt­ri­á­ban él­tem. A hegy­má­szás­hoz min­den­eset­re ér­tek.

– Azért az Al­pok más, mint a Hi­ma­lá­ja.

Futó mo­soly su­hant vé­gig az ar­cán.

– Per­sze. De azért ez a vi­dék sem egé­szen is­me­ret­len ne­kem. A vi­lág­há­bo­rú alatt har­col­tam a Tá­vol-Ke­let majd min­den hegy­vi­dé­kén. Ak­kor­tájt elég so­kat cik­kez­tek ró­lam. Ste­wart őr­nagy, a he­gyek hőse meg ilyes­mik… A ja­pá­nok egye­ne­sen azt hit­ték, hogy nem fog a go­lyó.

Ek­kor a há­tunk mö­gül han­gos ki­ál­to­zás hang­zott fel, s mind­ket­ten ar­ra­fe­lé for­dul­tunk. Az al­ko­nya­ti fény­ben für­dő völgy­ben már áll­tak a na­rancs­sár­ga sát­rak, és a ser­pák ép­pen a ja­kok kö­rül fog­la­la­tos­kod­tak. A mál­ha­cso­ma­gok­ból sár­ga szí­nű, da­rált kö­les­hez ha­son­ló va­la­mit szór­tak az ál­la­tok elé, amit azok mé­la­bús rág­csá­lás­sal kezd­tek enni.

– Áll­nak a sát­rak – mond­ta Ste­wart, és a völgy felé in­tett. – Fél­óra múl­va meg kell tar­ta­nom az első el­iga­zí­tást… vagy hogy is mond­ják ezt ci­vil nyel­ven?

– Ta­lán ér­te­kez­let­nek – mond­tam ked­vet­le­nül.

– Hát ak­kor… fel az ér­te­kez­let­re! – mond­ta ve­ze­tőnk, és el­in­dul­tunk a töb­bi­ek felé.