3.
Amikor az utolsó jak is leért a hágóról, vakítóan felragyogott a napfény, és kénytelen voltam feltenni a napszemüvegemet. A világoskék üveg kellemesebb tónust adott ugyan a világnak, de egyúttal fel is erősítette a ragyogást. Szaporán pislogva szoktattam szememet a kék fényhez, amikor jakom elbőgte magát; üdvözölte közel száz társát, “akik” ekkor már kényelmesen álldogáltak a napsütésben.
Már-már azon voltam, hogy lecsusszanjak a hátáról, amikor valaki a nevemet kiáltotta.
Lábam gyenge nyomásával elindítottam hátasomat; a kiáltozó felém sietett, és újra meglengette a kezét.
– Mr. Stewart keresni téged – szállt felém a hangja.
Áttörtettem a málhás állatok között, és a hajcsárok sorain túl eljutottam a hírmondóhoz. A serpák szokásos öltözetét viselte: hímzett gyapjúsapkát, nemezcsizmát és vastag selyemkaftánt.
– Mr. Stewart keresni téged – ismételte izgatottan, és imára kulcsolt két kezét a homloka elé emelte. – Eredj oda – és még mindig összekulcsolt kezével a hágó felé mutatott.
A jelzett irányban, talán százötven-kétszáz méterre a málhás állatoktól egy férfi állt, és a barátságosan kéklő hegycsúcsra bámult. Leugrottam a jakról, megveregettem a nyakát, és rábíztam a serpára. Aztán megindultam Mr. Stewart felé.
Már a leugráskor belenyilallt a fájdalom a térdembe, s aztán az első lépések pokolian nehezemre estek. Úgy éreztem magam, mintha a második világháború legszörnyűbb napjai tértek volna vissza, amikor Mandzsúriában menekültem napokig egy aprócska mongol lovon a japánok elől. Akkor hasogatott így a térdem, amikor a hajlári piacon…
A férfi felém nézett, és barátságosan felemelte a kezét.
Visszaintettem.
Néhány lépést tett felém előrenyújtott kézzel, aztán megragadta az enyémet, és barátságosan rázogatni kezdte.
– Üdvözlöm, Mr. Lawrence. Üdvözlöm. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
– Részemről a szerencse – morogtam, és megpróbáltam szemügyre venni az arcát. Az óriási, szinte egész képét eltakaró napszemüveg miatt azonban csak keveset láthattam belőle; hosszú, lekonyuló bajusza volt az egyetlen, ami valamelyes jellegzetességet kölcsönzött neki.
– Bocsásson meg, kérem, hogy csak így idehívattam. De amíg nem állítják fel a sátrakat, nincs hol beszélgetnünk. Azért is elnézést kérek, hogy tegnap este nem kerestem fel önt, de tudja – és lemondóan legyintett –, az utolsó pillanatban is annyi bosszúsága van az embernek. Nem akartam terhelni vele. Mindenesetre örülök, hogy elfogadta Mr. Thompson ajánlatát.
– Most már én is… Igaz, egy félórával ezelőtt még a pokolba kívántam a gazdáját.
– Na igen – mondta gondterhelten. – Nem úgy indult, mint egy kéjutazás. De reméljük, jól végződik a dolog. Mr. Thompson nagy súlyt helyez rá, hogy mindenki tudása és tehetsége legjavát nyújtsa. És hogy minél szebb eredményekkel térjünk vissza… Remélem, nem okozott kellemetlenséget önnek, hogy meg kellett szakítania a szabadságát.
– Hát tudja, ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ma Nepálban a Salu-hágón fogok viaskodni az istenekkel, azt hittem volna, hogy az őrültekházából szökött meg… Képzelje csak el, felettem a kék ég, körös-körül pálmafák, fülemben a tenger zúgása. Esténként pedig barna lányok, egy szál fűszoknyában…
Nagy ívben elhajította a cigarettáját.
– Épp így jártam én is… Costa Braván nyaraltam. Aztán hirtelen kaptam egy táviratot Mr. Thompsontól, hogy azonnal utazzak Nepálba, és vegyem át az expedíció vezetését. Érti? Csak így egyszerűen.
– Hm.
– Mit tehettem volna? Felhívtam azt a bizonyos madridi bankot, ahol a táviratban foglaltak szerint érdeklődnöm kellett. S amikor meghallottam, hogy milyen összeget kínál Mr. Thompson az expedíció vezetéséért, visszamentem a szállodába, és összecsomagoltam.
– Aha. És Katmanduban ki szervezte az expedíciót?
– Valami utazási iroda. A málhák között vannak a papírok… Legalábbis az előkészítő munkálatokat ők végezték.
Levette a napszemüvegét, és megnyomogatta szemgolyóit. Végre szemügyre vehettem az arcát. Jobb szeme sarkától egészen az álla bal oldaláig hosszú, fehéres sebhely húzódott, amely még markánsabbá tette különben is csontos, szikár arcát. A szája szeglete mellett lekonyuló fekete bajusz sajátos keleti jelleget kölcsönzött neki.
– És Mr. Thompson? – kérdeztem, miközben nagyokat lélegeztem a friss alkonyati levegőből.
Megrántotta a vállát.
– Ha minden igaz, néhány nap múlva találkoznunk kellene a kolostorban… Különben fogalmam sincs, hogyan juthat oda. Talán helikopterrel.
– Nem tanácskozta meg vele?
Megütközve bámult rám.
– Én?
– Hát maga a megbízottja, nem? Az expedíció vezetője.
Enyhe mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Igen, az vagyok. Mindazonáltal ugyanolyan alkalmazott, mint ön.
Furcsa gyanú kezdett motoszkálni bennem.
– Mondja… Mr. Stewart. Mikor találkozott maga utoljára vele?
– Én? Kivel?
– Hát ezzel a maga Mr. Thompsonjával.
Gyermeki csodálkozás ült ki az arcára.
– Én? Soha a büdös életbe… Még csak nem is láttam. Hát nem az előbb meséltem el önnek, hogy táviratilag kaptam az ajánlatot a Costa Braván?
Éreztem, hogy az alkonyati levegővel együtt valami más is bebújik az anorákom alá, és megborzongatja a hátgerincemet.
– És elfogadta? Anélkül hogy tisztában lett volna vele, ki az illető? Aki az ajánlatot teszi?
Zavartan megrázta a fejét.
– Na és ön? De hiszen ön is ugyanezt tette!
– Csakhogy engem nem vezetőnek neveztek ki, vagy kértek fel – az ördögbe is, mindegy, hogy melyik szót használjuk –, hanem egyszerű bogarásznak. Mégiscsak van valami különbség!
Elgondolkozva simogatta a bajuszát.
– Lehet, hogy elhamarkodtam a dolgot – morogta. – De maga sem nagyon gyanakodott volna a helyemben. A táviratban szerepelt egy névsor is… A résztvevők névsora. Csupa egyetemi tanár. Válogatott társaság, ha szabad így kifejezni magam. Mi az ördögre gyanakodtam volna? És különben is… Valamennyien itt vannak, a vihart megúsztuk, egyszóval remekül mennek a dolgok. Nem?
– Tulajdonképpen igen – mondtam bizonytalanul. – És majd csak előkerül ez a titokzatos Mr. Thompson is. De beszélni akart velem, Mr. Stewart…
– Csak a napi jelentést szeretném leadni, illetve a holnapi útvonaltervet megbeszélni.
A meghökkenéstől szinte belém szorult a levegő.
– Velem?
– Hát ki a fenével?! – emelkedett meg a hangja. – Maga Mr. Thompson teljhatalmú megbízottja, vagy ki az ördög?
Ha nem lettem volna annyira meglepve, harsány kacajra fakadok a méltóságteljesen hallgató Kancsendzönga völgyében.
– Én? Honnan veszi ezt a marhaságot?
Idegesen anorákja zsebe felé kapott, és remegő ujjakkal kihúzott belőle egy összehajtott papírlapot, majd az orrom alá tartotta.
– Tessék!
Elvettem tőle, és hátraléptem.
– Mi a fene ez?
– Csak olvassa, ha nem hisz nekem.
Széthajtogattam a finom, merített papírlapot, amelyen három, piros tintával írt sor volt látható. Egyetlen futó pillantással végigolvastam az írást, aztán felnéztem, és nem mondhatnám, hogy valamely görög bölcsre emlékeztető értelmes képet vágtam.
– Mi az ördög akar ez lenni?
Elvette a papírt, és visszatette a zsebébe.
– Ma reggel kaptam, indulás előtt… Különben küldönc hozta. Mire kikérdezhettem volna, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Néhány pillanatba telt, míg megemésztettem a levélke tartalmát. A három sorban ugyanis az állt, hogy Mr. Thompson Mr. L. L. Lawrence-t nevezi ki személyes megbízottjának az expedíció vezetője mellé. S a vezető minden este köteles jelentést tenni a megbízottnak a megtett útról, valamint a tervezett másnapi szakaszról. Aláírás: P. Thompson.
Megpróbáltam tisztába tenni a dolgot.
– Nézze, Mr. Stewart, fogalmam sincs, hogy miért nevezett ki engem Mr. Thompson a megbízottjának. Soha nem láttam, és még csak nem is hallottam róla… Mindenesetre furcsának tartom a dolgot. Egyáltalán, miért nem jött velünk?
Stewart csak a vállát vonogatta.
Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
– Mr. Stewart…
– Igen?
– Mondja, van valami elképzelése arról, hogy miért éppen önt választotta Thompson az expedíció vezetőjéül?
Stewart széttárta mindkét karját.
– Hát… tulajdonképpen nem nagyon. Hacsak azért nem, mert hegyi vezető vagyok az Alpokban… Az utóbbi tíz évben ugyanis Ausztriában éltem. A hegymászáshoz mindenesetre értek.
– Azért az Alpok más, mint a Himalája.
Futó mosoly suhant végig az arcán.
– Persze. De azért ez a vidék sem egészen ismeretlen nekem. A világháború alatt harcoltam a Távol-Kelet majd minden hegyvidékén. Akkortájt elég sokat cikkeztek rólam. Stewart őrnagy, a hegyek hőse meg ilyesmik… A japánok egyenesen azt hitték, hogy nem fog a golyó.
Ekkor a hátunk mögül hangos kiáltozás hangzott fel, s mindketten arrafelé fordultunk. Az alkonyati fényben fürdő völgyben már álltak a narancssárga sátrak, és a serpák éppen a jakok körül foglalatoskodtak. A málhacsomagokból sárga színű, darált köleshez hasonló valamit szórtak az állatok elé, amit azok mélabús rágcsálással kezdtek enni.
– Állnak a sátrak – mondta Stewart, és a völgy felé intett. – Félóra múlva meg kell tartanom az első eligazítást… vagy hogy is mondják ezt civil nyelven?
– Talán értekezletnek – mondtam kedvetlenül.
– Hát akkor… fel az értekezletre! – mondta vezetőnk, és elindultunk a többiek felé.