57.

– Kö­vet­kez­né­nek a tu­dó­sok…

– Név sze­rint?

– Akik élve ma­rad­tak: Brun­ning, Coo­per, Ab­ram­son, Rol­lo, Pad­ding­ton és King.

– Mi­ért ne le­he­tett vol­na kö­zü­lük bár­ki is?

– Mi­ért lett vol­na?

– Kezd­jük ko­mo­lyan – ja­va­sol­tam. – Té­te­lezzük fel, hogy kö­zü­lük va­la­ki kö­vet­te el a gyil­kos­sá­go­kat. Oké?

– Oké!

– A kér­dés te­hát az, hogy mi­ért. Mi le­he­tett az in­dí­té­ka?

– Ez va­ló­ban nagy kér­dés.

– Ha ön­től kér­dez­nék, mi­lyen in­dí­té­kot tud­na fel­hoz­ni?

Meg­von­ta a vál­lát.

– Nem is­me­rem őket. Le­het­tek sze­mé­lyes in­dí­té­kok is.

– Pél­dá­ul?

– Pél­dá­ul? A fene sem tud­ja… Ta­lán fél­té­keny­ség. Ez az! Szak­mai fél­té­keny­ség. Tu­dó­sok ese­té­ben ez­zel min­dig szá­mol­nunk kell.

– Vi­lá­gos. Ak­kor nézzük csak sor­já­ban. O’Hara geo­fi­zi­kus volt, s mint ilyen, egyet­len a cso­port­ban. Mi a fe­né­ért öl­ték vol­na meg más szak­ma kép­vi­se­lői?

– Fo­gal­mam sincs.

– Vagy nézzük Kurt Zim­mer­mannt. Bo­ta­ni­kus volt a sze­ren­csét­len. Van ugyan köz­tünk egy má­sik bo­ta­ni­kus is, Marc Brun­ning, aki ki­nyír­hat­ta vol­na… De kér­dem én, ha a fél­té­keny­ség az in­dí­ték, mi­ért ölte meg a töb­bi­e­ket is? Egy nép­rajz­ku­ta­tót, egy ős­lény­ku­ta­tót, a geo­fi­zi­kus­ról nem is be­szél­ve?

– So­sem hal­lott még a tö­ké­le­tes gyil­kos­ság­ról?

– Mi­ről?

– A tö­ké­le­tes gyil­kos­ság­ról.

– Nem fej­te­né ki bő­veb­ben?

– De­hogy­nem. Mond­juk, A meg akar­ja ölni B-t. Csak­hogy sej­ti, ha meg­öli, min­den­ki rá fog gya­na­kod­ni… Mond­juk azért, mert fel­té­te­le­zik a szak­mai fél­té­keny­sé­get. Érti?

– Ed­dig cso­da vi­lá­gos.

– Na­már­most. A így gon­dol­ko­dik: ha meg­ölöm B-t, rá­jön­nek, hogy én vol­tam. Ezért olyan szi­tu­á­ci­ót kell te­rem­te­nem, amely el­mos­sa az in­dí­té­kot. Be­le­ke­ve­rem te­hát B-t C, D, E és F tár­sa­sá­gá­ba.

– Hm.

– Mi­kor ez meg­tör­té­nik, meg­ölöm mond­juk F-et. Gya­na­kod­nak ugyan rám, de nem te­het­nek sem­mit, mert az ége­gy­ad­ta vi­lá­gon nincs sem­mi­fé­le in­dí­té­kom. Ez­u­tán meg­ölöm D-t, ami­vel meg­is­mét­lő­dik az előb­bi hely­zet: in­dí­té­kom most sincs, te­hát nem le­he­tek gyil­kos. Ek­kor gyor­san meg­ölöm B-t, akit ere­de­ti­leg is ki akar­tam nyír­ni.

– Bra­vó!

– Erre már len­ne in­dí­té­kom, csak­hogy ek­kor már nem vizs­gál­hat­ják kü­lön ezt az ügyet: óha­tat­la­nul össze­ke­ve­re­dett a töb­bi­e­ké­vel. Érti?

– Azt hi­szem, igen.

– Ak­kor már a rend­őr­ség vagy akár­ki nem úgy te­szi fel a kér­dést, hogy volt-e in­dí­té­ka A-nak meg­öl­ni B-t, ha­nem úgy, hogy volt-e in­dí­té­ka meg­öl­ni F-et, D-t és B-t. Így együtt a hár­mat. Erre vi­szont nincs in­dí­té­kom. In­dí­ték hí­ján pe­dig nem va­gyok gya­nú­sít­ha­tó. S már­is elő­ál­lott a tö­ké­le­tes bűn­tény.

Rá­gyúj­tott egy ci­ga­ret­tá­ra, és szép, ke­rek füst­ka­ri­ká­kat fújt a fe­ke­tés­bar­na fa­mennye­zet felé.

– Öt­let­nek nem rossz – mond­ta vé­gül –, csak­hogy mi­előtt még el­in­dul­tunk vol­na, utá­na­néz­tem né­hány do­log­nak.

Kis­sé meg­le­pett, amit mon­dott.

– Ön sej­tett va­la­mit, hogy ma­gán­nyo­mo­zást vég­zett?

Fá­radt mo­soly fu­tott át az ar­cán.

– Fe­nét nyo­moz­tam. Csak ne fe­led­je, hogy új­ság­író va­gyok. Ty­ron ba­rá­tom szto­ri­ja mel­lett más­ra is fel akar­tam ké­szül­ni. El­vég­re elő­ször já­rok a Hi­ma­lá­já­ban, és… nos, arra gon­dol­tam, hogy ri­port­so­ro­za­tot írok a tu­dó­sok­ról, amint ne­héz kö­rül­mé­nyek kö­zött ál­do­za­tos mun­ká­val vég­zik ku­ta­tá­sa­i­kat. “Az em­ber le­győ­zi a Hi­ma­lá­ját!” “A tu­do­mány meg­szál­lott­jai és a fen­sé­ges csú­csok!” – va­la­mi ilyes­mi­re gon­dol­tam.

– Ér­tem.

– Kat­man­du­ban volt időm te­le­fo­nál­gat­ni. Meg­kap­tam az uta­zók lis­tá­ját, mire sor­ra fel­hí­vo­gat­tam a ha­ver­ja­i­mat a kü­lön­bö­ző szer­kesz­tő­sé­gek­ben. A tu­do­má­nyos ro­va­tok­tól, sőt… nos, a bűn­ügyi­ek­től is…

– És mit ál­la­pí­tott meg? – kér­dez­tem mo­hón.

Úgy tett, mint­ha ész­re sem vet­te vol­na az ér­dek­lő­dé­se­met, csak fúj­ta a füs­töt to­vább, sok­kal las­sab­ban, mint il­lett vol­na.

– Ezt is, azt is. Elő­ször, hogy sen­ki nem volt még bün­tet­ve…

– Meg­áll az ész! Hogy ju­tott egy­ál­ta­lán eszé­be, hogy tu­dó­sok után a bűn­ügyi ro­va­tok­nál ér­dek­lőd­jék?

De­rű­sen mo­soly­gott.

– Merő ru­tin­ból. A bűn­ügyi­ek min­den­be be­le­ütik az or­ru­kat… Olyas­mi­re is ki­ter­jed­het a fi­gyel­mük, ami a tu­do­má­nyo­so­két el­ke­rül­né. Csak azért.

– Oké. Te­hát?

– Sem­mi bűn­ügy. A tu­do­má­nyos ro­va­tok­tól azon­ban kap­tam egy pak­sa­mé­tá­ra való anya­got.

– Ér­de­kes?

Fel­von­ta a vál­lát.

– Ahogy vesszük. Annyi min­den­eset­re ki­de­rül, hogy az ex­pe­dí­ci­ó­ban részt vevő tu­dó­sok rend­kí­vül he­te­ro­gén szín­vo­na­lat kép­vi­sel­nek.

– Ez meg mi az ör­dög?

– Le­het, hogy rosszul fe­jez­tem ki ma­gam. Azt akar­tam mon­da­ni, hogy van­nak köz­tük egé­szen ki­vá­ló­ak is, mint mond­juk Frank King vagy a sze­ren­csét­len Zim­mer­mann. An­nak mond­ha­tó ter­mé­sze­te­sen Pad­ding­ton is, aki a No­bel-díj vá­ro­má­nyo­sa. A töb­bi azon­ban csak ap­rócs­ka pont a tu­do­má­nyos élet­ben.

– Mi­ért ér­de­kes ez?

– Hogy mi­ért? Sze­rin­tem azért, mert ez is bi­zo­nyít va­la­mit.

– És­pe­dig?

– Néz­ze csak a Cron­well-ex­pe­dí­ci­ót. A vi­lág leg­ki­vá­lóbb szak­em­be­rei vesz­nek részt ben­ne. De ez a mi­énk? Ez egé­szen más­faj­ta. Mint­ha an­nak, aki össze­ál­lí­tot­ta, egy­ál­ta­lán nem az lett vol­na a cél­ja, hogy tu­do­má­nyos ku­ta­tás­ra hasz­nál­ja őket, ha­nem va­la­mi más­ra… Érti?

– Nagy­já­ból.

– Utá­na­néz­tem pá­ci­en­se­ink anya­gi hely­ze­té­nek… Nos, egy-két ki­vé­tel­től el­te­kint­ve va­la­mennyi­en ne­héz anya­gi kö­rül­mé­nyek közé ke­rül­tek az utób­bi idő­ben…

– Ér­de­kes. De mit bi­zo­nyít ez?

– Hogy ez volt a fő in­dí­tó­ok, ami­ért pont őket vá­lasz­tot­ta ki a mi ti­tok­za­tos Thomp­so­nunk. Neki olyan tu­dó­sok kel­let­tek, akik biz­to­san vál­lal­ják a fel­ada­tot. Nem volt ide­je arra, hogy ezer tu­dós­nál pró­bál­koz­zék, és ki­vár­ja, amíg ti­zen­öt-hú­szan el­fo­gad­ják az aján­la­tát. Neki biz­tos em­be­rek kel­let­tek és azon­nal­ra.

– Hm. De mi­ért?

– Mert nem ér­de­kel­te sem­mi más, csak az, hogy az ex­pe­dí­ció el­in­dul­jon, és hogy tu­dó­sok­kal in­dul­jon el. Hogy az em­be­rei ki­fé­lék-mi­fé­lék, és hogy mit tud­nak, ab­szo­lú­te nem ér­de­kel­te.

– Rop­pant ér­de­kes, amit mond.

– To­vább­me­gyek. Ami­kor min­den­ki­ről meg­kap­tam az ada­to­kat, ki­de­rült, hogy sen­ki sem ta­lál­ko­zott ko­ráb­ban sen­ki­vel. Leg­alább­is nyil­vá­no­san nem. Mint­ha csak szánt­szán­dék­kal vá­lo­gat­ták vol­na így őket.

– És ez nem le­het­sé­ges?

– Le­het­sé­ges, de őszin­tén szól­va nem lá­tom ér­tel­mét a fel­té­te­le­zés­nek. Én in­kább a vé­let­len mel­lett sza­vaz­nék.

– Te­hát?

– Mi­után ko­ráb­ban nem is­mer­ték egy­mást, össze­om­lik a tö­ké­le­tes bűn­tény el­mé­le­te. Azon kí­vül el tud­ja maga kép­zel­ni, hogy vi­szony­lag név­te­len, kis ka­li­be­rű tu­dó­sok, akik még csak nem is lát­ták ed­dig egy­mást, úgy­ne­ve­zett fél­té­keny­ség­ből gyil­kol­ja­nak?

– Hát, ne­he­zen.

– És így? Lát­ta, ho­gyan vág­ták le Wil­son fe­jét. Egyet­len nyisszan­tás­sal… És hol van az a szer­szám?

Tény­leg, egé­szen va­ló­szí­nűt­len­nek tűnt az egész.