2.

Lát­ni nem lát­tam sem­mit, de érez­tem, hogy az út lej­te­ni kezd ja­kom lába alatt, ha egy­ál­ta­lán út­nak le­he­tett ne­vez­ni azt a csú­szós va­la­mit, ami mel­lett szé­dü­le­tes mély­ség­ben kő­töm­bök fe­hér há­tán vil­lant meg a nap fé­nye, ha egy-egy pil­la­nat­ra ki­buk­kant a fel­hők mö­gül.

Meg­könnyeb­bül­ve kons­ta­tál­tam, hogy Bax­ter kis­asszony va­la­hol fel­szí­vó­dott mö­göt­tem. So­ká­ig nem él­vez­het­tem azon­ban a hó­vi­har­ral dí­szí­tett ma­gányt, mert a szür­ke hó­füg­göny mö­gül is­mét csak mel­lém csúsz­kált va­la­ki. Igye­kez­tem óva­to­san fél­re­hú­zód­ni, hogy ha le­zu­han a sza­ka­dék­ba, leg­alább en­gem ne ránt­son ma­gá­val. Nem Bax­ter kis­asszony volt, de hogy ki, nem tud­tam meg­ál­la­pí­ta­ni. Prém­mel bé­lelt ka­puc­ni­ját az or­rá­ra húz­ta; így az­tán nem so­kat lát­hat­tam az ar­cá­ból.

Egé­szen oda­kor­má­nyoz­ta mel­lém a há­ta­sát, hogy az ál­la­tok szin­te érin­tet­ték egy­mást. Fel­emel­te a fe­jét, de csak az ál­lát lát­tam és kes­keny, össze­szo­rí­tott szá­ját.

– Mr. Law­ren­ce-hez van sze­ren­csém? – kér­dez­te erős ne­pá­li ak­cen­tus­sal, és szét­nyí­ló aj­kai mo­solyt sej­tet­tek.

– Az va­gyok – mo­rog­tam, és erő­sen fi­gyel­tem, hogy a leg­el­ső gya­nús jel­re le­vet­hes­sem ma­gam a sza­ka­dék szé­lén im­boly­gó dög há­tá­ról.

– Ör­ven­dek – mo­rog­ta vagy in­kább böm­böl­te fe­lém, és hát­ra­lök­te a ka­puc­ni­ját. Vá­gott sze­mű, ke­le­ti arc mo­soly­gott rám. – Sera va­gyok. Sera ka­pi­tány a ne­pá­li rend­őr­ség­től.

– Hogy van? – kér­dez­tem ud­va­ri­a­san.

Mor­gott va­la­mit, mire a ka­puc­ni le­csú­szott az ál­lá­ra. Gyor­san vissza­rán­tot­ta, és fe­lém or­dí­tott:

– Hogy tet­szik az uta­zás?!

– Se­hogy. Va­la­ki itt az előbb azt mond­ta, hogy nem ússzuk meg élve… Mit szól hoz­zá, ka­pi­tány?

Lát­tam, hogy fel­ne­vet, de a hang­ja nem ért el a fü­le­mig. Erre még kö­ze­lebb ha­jolt hoz­zám, és szin­te a fü­lem­hez il­lesz­tet­te a szá­ját.

– Bax­ter kis­asszony ijesz­tet­te meg?

– Ő csak rá­tett egy la­pát­tal. Tud­ja, nem arra szü­let­tem, hogy ne­pá­li há­gó­kon mász­kál­jak.

A ka­pi­tány meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Azt hi­szem, té­ved. Nincs sem­mi oka az ag­go­da­lom­ra. Az utób­bi tíz év­ben leg­alább har­minc­szor kel­tem át a Salu-há­gón, és mond­ha­tom, hogy ez a mos­ta­ni a leg­kel­le­me­sebb.

Nem tud­tam, hogy csak meg akar-e nyug­tat­ni, vagy va­ló­ban így is gon­dol­ja.

– Itt min­dig ennyi­re dü­höng a szél?

Fur­csán mo­soly­gott fe­lém.

– Csak ha ide­ge­nek jön­nek…

– Ho­gyan?

Né­hány má­sod­per­cig el­gon­dol­koz­va né­zett rám, nyil­ván azt mér­le­gel­te, va­jon meg­sér­tő­döm-e, ha ki­mond­ja, amit gon­dol. Vé­gül is a be­széd mel­lett dön­tött.

– Csak ha ide­ge­nek za­var­ják az is­te­nek nyu­gal­mát…

– Ide­ge­nek?

– Azok. Eu­ró­pai em­be­rek… Leg­alább­is így tart­ják az ide­va­ló­si­ak. Az is­te­nek nem tű­rik a be­to­la­ko­dó­kat. Elő­ször meg­pró­bál­ják vissza­ret­ten­te­ni őket.

– Ez­zel a vi­har­ral?

– Ez­zel. Van­nak, akik vissza is for­dul­nak, és meg sem áll­nak Kat­man­du­ig.

– Most, hogy mond­ja, iga­zá­ból ne­kem is eh­hez len­ne ked­vem.

– Ha­ma­ro­san le­eresz­ke­dünk a Nagy-Salu völ­gyé­be – mond­ta, és elő­re­mu­ta­tott a szür­ke­ség­be. – A ser­pák fel­ve­rik a sát­ra­kat… Né­hány nap múl­va pe­dig már Khang­pa ko­los­to­rá­ban éj­sza­kázunk. Ha az is­te­nek en­ge­dik.

Kel­le­met­len ér­zés fu­tott vé­gig raj­tam. Tud­ja cso­da, nem na­gyon sze­re­tem, ha egy rend­őr­ka­pi­tány mind­egy­re az is­te­nek­re hi­vat­ko­zik…

– Fi­gyel­jen csak, ka­pi­tány – or­dí­tot­tam rá –, az előbb azt mond­ta, hogy ez a vi­har az is­te­nek fi­gyel­mez­te­té­se! S ab­ból is csak az első. Azt akar­ja mon­da­ni, hogy lesz még több is be­lő­le?

El­ko­mo­rult az arca, és meg­ve­re­get­te a jak nya­kát.

– Nem na­gyon ér­tek a le­gen­dák­hoz, Mr. Law­ren­ce – mond­ta ki­té­rő­en. – Annyi két­ség­te­len, hogy az utób­bi idők­ben mint­ha ma­ka­csab­bul őriz­nék tit­ka­i­kat az is­te­nek.

– Ma­ka­csab­bul?

– Néz­ze csak – és újra fel­tol­ta fe­jé­re a ka­puc­ni­ját –, én rend­őr va­gyok, nem szer­ze­tes… Nem szok­tam tár­sa­log­ni az is­te­nek­kel. Bár két­ség­te­len tény… – és mint­ha za­var­ban len­ne, el­ha­rap­ta a mon­da­tot.

A szél újra be­le­erő­sí­tett, mint­ha va­ló­ban az is­te­nek pró­bál­ták vol­na ránk fúj­ni min­den mér­gü­ket. Éles jég­szi­lán­kok csa­pód­tak az ar­com­ba, s hosszú per­ce­kig fo­gal­mam sem volt, mer­re já­runk: nem raj­tam múlt, hogy nem a sza­ka­dék fe­ne­kén kö­töt­tem ki.

Ami­kor ki­nyi­tot­tam a sze­mem, már csak boly­hos fel­hő­fosz­lá­nyok ro­bog­tak az égen; a hó­esés úgy meg­szűnt, mint­ha egy óri­á­si folt­tal be­ta­pasz­tot­ták vol­na Tél­apó zsák­ján a lyu­kat.

Meg­for­dul­tam a nye­reg­ben, hát­ra­pil­lan­tot­tam. S a lát­vány, amely a sze­mem elé tá­rult, úgy be­lém foj­tot­ta a lé­leg­ze­tet, mint­ha csak va­la­ki meg­fog­ta vol­na a gi­gá­mat. A hó va­kí­tó­an ra­gyo­gott a fel­hők kö­zül egy­re job­ban ki­bon­ta­ko­zó nap su­ga­ra­i­ban, és az erő­sö­dő csil­lo­gás­ban hosszú kí­gyó­ként ja­kok sora ka­nyar­gott a kes­keny ös­vé­nyen le­fe­lé az ir­dat­lan hegy ol­da­lá­ban. Mö­göt­tük, iszo­nya­tos­nak tűnő tá­vol­ság­ban, szür­ke köd­go­moly­ként tom­bolt a hó­vi­har. Fe­let­tünk egé­szen az égig nyúj­tot­ta csú­csa­it a Kan­csen­dzön­ga. A le­ve­gő mint­ha meg­állt vol­na.

Arra ocsúd­tam, hogy mel­let­tem va­la­ki meg­ve­re­ge­ti a há­ta­sa nya­kát.

– Ugye, cso­dá­la­tos lát­vány? – for­dult az­tán fe­lém mo­so­lyog­va Sera ka­pi­tány.

Szól­ni sem tud­tam, csak bó­lin­tot­tam.

– Nyolc­ezer és egy­né­hány száz mé­ter – mu­ta­tott fel a csúcs­ra. – Az egyik leg­szebb hegy­csúcs… és a leg­vér­szom­ja­sabb.

Aka­rat­la­nul is fel­ne­vet­tem.

– Vér­szom­jas? Hi­szen ez maga a szép­ség.

A ka­pi­tány is el­mo­so­lyo­dott.

– Néha az iga­zán szép a leg­ke­gyet­le­nebb. Gon­dol­jon rá, hogy Sir Cron­well is ilyen­nek lát­hat­ta.

Ez a meg­jegy­zés az­tán egy csa­pás­ra el­vet­te a jó­ked­ve­met.

– Tud­ja… er­re­fe­lé a he­gyek is­te­nek. Min­den csúcs­nak meg­van a maga is­te­ne, aki védi azo­kat, akik hisz­nek ben­ne, és meg­öli a be­to­la­ko­dó­kat… Leg­alább­is így ta­nít­ják a szer­ze­te­sek.

– Mit tud Sir Cron­well­ről? – sze­gez­tem neki a kér­dést. Meg­ráz­ta a fe­jét.

– Sem­mit. De azért va­gyok itt, hogy meg­tud­jam, mi tör­tént.

– Re­mé­lem, ho­zott ma­gá­val né­há­nyat a kol­lé­gái kö­zül. Nem hin­ném, hogy a Kan­csen­dzön­ga tün­tet­te el Sir Cron­well ex­pe­dí­ci­ó­ját.

Gyor­san el­for­dult, és össze­hú­zott szem­mel néz­te, amint a ja­kok sor­ban le­eresz­ked­nek a há­gón.

– Egye­dül va­gyok – mond­ta az­tán, anél­kül hogy rám né­zett vol­na. – Meg­ért­he­ti, hogy őfel­sé­ge még­sem épít­he­tett be egy cso­mó rend­őrt egy tu­do­má­nyos ex­pe­dí­ció tag­jai közé. Ezért is jöt­tem ma­gá­hoz, Mr. Law­ren­ce… Be­szé­lik, hogy an­nak ide­jén az an­gol el­há­rí­tás em­be­re­ként szol­gált.

Egy­sze­ri­ben el­ked­vet­le­ned­tem. Hát so­ha­sem sza­ba­dul­hat meg az em­ber a múlt­já­tól?

Sze­me sar­ká­ból ész­re­ve­het­te, hogy el­bo­rul az ar­com, mert gyor­san hoz­zá­tet­te:

– Ne ért­sen fél­re. Nem kí­vá­nok sem­mit ön­től… Ami en­gem il­let, meg va­gyok győ­ződ­ve, hogy Sir Cron­wellt és ex­pe­dí­ci­ó­ját vé­let­len bal­eset érte. Ta­lán la­vi­na… De…

– De?

– Hát igen… Ha ne­ta­lán még­is szük­ség len­ne rá… szá­mít­hat­nék a se­gít­sé­gé­re?

Kény­te­len vol­tam bó­lin­ta­ni.

– Ter­mé­sze­te­sen, ka­pi­tány.

Úgy tűnt, hogy nagy kő esett le a szí­vé­ről.

– Kö­szö­nöm, Mr. Law­ren­ce.

– Nincs mit, ka­pi­tány.