42.

Tíz perc múl­va a ser­pák fel­ál­lí­tot­ták a tá­bo­ri ágya­kat, és ala­po­san meg kel­lett küz­de­nem ma­gam­mal ne­hogy csa­pot-pa­pot fe­led­ve el­te­rül­jek a ma­ga­mén. Előbb azon­ban va­la­mi­nek a vé­gé­re akar­tam jár­ni. Mc­Cor­mack volt a szom­szé­dom. Át­ko­pog­tam hoz­zá a fa­lon.

– Maga az, Les­lie? – jött a vá­lasz.

– Át­jön­ne egy pil­la­nat­ra hoz­zám?

– Ezer öröm­mel – s a kö­vet­ke­ző szem­pil­lan­tás­ban már nyílt is az ajtó.

– Akar fü­röd­ni?

– Naná – mond­ta.

– Ak­kor alig­ha­nem az lesz a leg­oko­sabb, ha ma­gunk in­téz­ke­dünk. Le­jön­ne ve­lem a ser­pák­hoz?

– Ter­mé­sze­te­sen.

Le­ban­du­kol­tunk a lép­csőn, el a dé­mon­ri­asz­tók szob­rai előtt, majd az épü­le­tet meg­ke­rül­ve be­vo­nul­tunk a há­tul­só ud­var­ba. A ser­pák a hóra ver­ték fel a sát­ra­i­kat, és a na­rancs­sár­ga gom­bák kö­zött nyílt tü­ze­ken óri­á­si üs­tök­ben forrt a víz.

Né­hány perc­nyi ma­gya­ráz­ko­dás után si­ke­rült sze­rez­nünk egy fa­dé­zsát, egy fa­ká­dat és egy hosszú ru­dat, ami­vel a dé­zsát ci­pel­het­tük. Jó fél­óra múl­va pe­dig olyan tisz­tán ül­tünk a szo­bám­ban, hogy szin­te ide­gen­nek érez­tem ma­gam a sa­ját bő­röm­ben.

Mc­Cor­mack nem eről­tet­te túl­sá­go­san a be­szél­ge­tést. Ült szót­la­nul az ágyam szé­lén, és ér­dek­lőd­ve néz­te, amint a ser­pák el­szál­lít­ják a für­dő ma­rad­vá­nya­it.

– Le­fek­szik? – kér­dez­te vé­gül, ami­kor a ser­pák el­hagy­ták a szo­bát.

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Sze­ret­nék fel­men­ni egy domb te­te­jé­re.

Rám né­zett, de nem szólt sem­mit.

– És maga?

– Ha nincs el­le­né­re, el­kí­sér­ném.

Bó­lin­tot­tam és örül­tem, hogy nem kér­de­zett sem­mit. Kel­le­me­sebb úti­tár­sat, mint Mc­Cor­mack, el sem kép­zel­het­tem vol­na ma­gam­nak.