51.

Thin­ka nem lát­szott túl­sá­go­san meg­le­pett­nek, ami­kor kö­zöl­tük vele, hogy gyil­kos­ság tör­tént. Rö­vid ide­ig hall­ga­tott, majd meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– A vi­lág­ban sem­mi sem tör­té­nik vé­let­le­nül. Nyil­ván en­nek is meg­van a maga oka. Bí­zom ben­ne, hogy a kö­vet­ke­ző új­já­szü­le­tés több örö­met hoz majd a szá­má­ra.

El­he­lyez­tük az ano­rá­kot a má­sik há­rom pony­vá­ba te­kert cso­mag mel­lé a föld­be vájt kam­rá­ba, amely a ko­los­tor hul­la­ter­me­ként funk­ci­o­nált. Thin­ka ke­zé­ben meg­csör­rent a la­kat­kulcs, ami­kor a kü­szöb­ről vissza­for­dult a gyá­szos ma­rad­vá­nyok felé.

– Az élet ha­mar vé­get ér. Akik nem nye­rik el a meg­vi­lá­go­so­dás ke­gyel­mét, úgy té­ve­lyeg­nek a vi­lág­ban, mint a szél­haj­tot­ta szá­raz kóró. Va­jon ki lesz a kö­vet­ke­ző?

Hi­deg bor­zon­gás fu­tott vé­gig raj­tam. Eb­ben a má­sod­perc­ben érez­tem át egész ször­nyű va­ló­sá­gá­ban az igen­csak re­á­lis­nak tűnő tényt, hogy nem­csak má­so­kat, ha­nem en­gem is ki­nyír­hat az is­me­ret­len gyil­kos.

Ha­csak előbb el nem ka­pom.