23.

Sera ka­pi­tány bal­ról kö­ze­lí­tett a ha­sa­dék szá­ja felé, én meg jobb­ról. A szik­la­ha­sa­dék kör­nyé­ke az egy­re job­ban vi­lá­gí­tó hold­fény el­le­né­re is sö­tét­ség­be bur­ko­ló­zott, és tud­tam, hogy ha meg­győ­ző­dé­sem el­le­né­re még­is­csak rej­tőz­kö­dik oda­benn va­la­ki, igen­csak könnyű cél­pon­tot nyúj­tunk neki, míg ő maga lát­ha­tat­lan ma­rad.

Már csak vagy öt­ven lé­pés­nyi­re vol­tunk a ha­sa­dék­tól, ami­kor újult erő­vel tört rám az oxi­gén­hi­ány. Egy­sze­rű­en le­ros­kad­tam a hóra, négy­kéz­láb­ra eresz­ked­tem és li­heg­tem, mint egy hű­sö­lő ku­tya. Ta­lán még a nyel­ve­met is ki­nyúj­tot­tam, hogy mi­nél több le­ve­gőt kap­jak. Min­den­eset­re azt hi­szem, ha egy bur­leszk­film­ren­de­ző lát­ha­tott vol­na eb­ben a po­zi­tú­rá­ban, gon­dol­ko­dás nél­kül szer­ződ­tet. A vi­lág leg­hu­mor­ta­la­nabb kö­zön­sé­ge is hü­lyé­re rö­hög­te vol­na ma­gát raj­tam.

Át­pil­lan­tot­tam Se­rá­ra. A ka­pi­tány egy fá­nak dőlt, egy árva fe­nyő­nek, amely messze tár­sa­i­tól, a hegy­ol­dal és az erdő szé­le kö­zött ár­vál­ko­dott. És Sera ka­pi­tány úgy ló­gott az ága­in, mint egy fé­lig le­sza­kadt ka­rá­csony­fa­dísz.

Leg­alább tíz per­cig li­heg­tünk: én a hó­ban, Sera a fán. Az­tán mint­ha csak össze­be­szél­tünk vol­na, egy­szer­re áll­tunk fel, hogy foly­tas­suk utun­kat a bar­lang felé. Tal­pam alatt ro­po­gott a hó, és egy­re csak az a ké­nyel­met­len ér­zés mo­tosz­kált ben­nem, hogy sár­ga ano­rá­kom­ban a ha­vas hegy­ol­da­lon én va­gyok a vi­lág leg­jobb cél­pont­ja. Per­sze Se­rát le­szá­mít­va, aki lát­ha­tó­an sem­mi­re sem gon­dol­va tör­te­tett a ha­sa­dék felé.

Egy­szer­re csak meg­áll­tam, anél­kül hogy va­ló­já­ban meg tud­tam vol­na mon­da­ni az okát. Ke­zem gör­csö­sen mar­kol­ta a fegy­ver agyát, sze­mem a ha­sa­dék kör­nyé­két für­kész­te. Szám­ból kék pá­ra­fel­hők sza­ba­dul­tak a Kis-Salu völ­gyé­nek le­ve­gő­jé­be. Hir­te­len meg­pil­lan­tot­tam a na­rancs­sár­ga ano­rá­kot a ha­sa­dék be­já­ra­ta előtt.

A kö­vet­ke­ző má­sod­perc­ben már has­ra is ve­tet­tem ma­gam a hó­ban, és ol­dalt hen­ger­gőz­tem, hogy le­he­tő­leg mi­nél rosszabb cél­pon­tot nyújt­sak.

– Vi­gyáz­zon, Sera! – or­dí­tot­tam a ka­pi­tány felé. – Va­la­ki van a bar­lang­ban!

Sze­mem sar­ká­ból lát­tam, hogy a ká­bí­tó­szer­va­dász is has­ra vág­ja ma­gát, és el­tű­nik a por­hó­ban. Mö­göt­tem, a fák kö­zött mo­cor­gás tá­madt, és hal­lot­tam, hogy va­la­ki vagy va­la­kik meg­in­dul­nak fe­lém. Óva­to­san hát­ra­for­dí­tot­tam a fe­jem, és meg­döb­ben­ve lát­tam, hogy Eve Pick­ford kú­szik egye­ne­sen fe­lém.

Fel­emel­tem a ke­zem, és in­te­get­ni kezd­tem.

– Vissza! Azon­nal for­dul­jon vissza! Vissza!!!

Eve azon­ban nem hall­ga­tott rám. Egy­re csak kö­ze­le­dett, és ami­kor már majd­nem mel­lém ért, meg­vil­lant a ke­zé­ben va­la­mi.

Nagy ka­li­be­rű ka­to­nai pisz­toly volt.