89.

Két­sé­gem sem volt afe­lől, hogy a kar­dot tar­tó fér­fi meg­hal­lot­ta a lép­te­met, és ha most vissza­for­dul­nék is, ad­dig vár­na rám, amíg meg nem vir­rad. Ne­kem vi­szont fel­tét­le­nül be kel­lett jut­nom az épü­let­be.

Né­hány má­sod­per­cig hely­ben jár­tam, hogy hall­ja a lép­te­im za­ját a ro­po­gó ha­von, s köz­ben lá­za­san pró­bál­tam ki­ta­lál­ni, hogy mi­té­vő le­gyek.

Min­den­eset­re elő­húz­tam a re­vol­ve­re­met, és rá­fog­tam arra a hely­re, ahol az ár­nyék sze­rint len­nie kel­lett. S még az a gon­do­lat is vé­gig­fu­tott az agya­mon, hogy mi len­ne, ha én lő­nék el­ső­nek.

Köz­vet­le­nül a bár­sony­füg­göny mel­lett vol­tam már, és szin­te hal­lot­tam a fér­fi lé­leg­ze­tét, ami­kor va­la­mi arra kény­sze­rí­tett, hogy hát­ra­for­dul­jak. Sze­mem még egy­szer vé­gig­fu­tott a hold­fé­nyes ud­va­ron, és is­mét az ud­var ol­dal­fa­lá­ra té­vedt. Az ár­nyék ott ma­ga­so­dott szin­te fö­löt­tem, s ke­zé­ben rez­ze­net­le­nül pi­hent a kard.

Az­tán egy­szer­re csak meg­moz­dult a kép, és hul­lám­za­ni kez­dett. A sö­tét fol­tok el­mo­sód­tak, és ide-oda tán­col­tak. A gyer­tya fé­nye vad lo­bo­gás­ba kez­dett, és az is­me­ret­len ár­nyé­ka is hul­lám­za­ni kez­dett a fa­lon.

A ve­tí­tett kép szét­esé­sé­ből rá­jöt­tem, hogy va­la­hol az épü­let­ben ajtó vagy ab­lak nyíl­ha­tott, és a fel­tá­ma­dó lég­moz­gás majd­nem el­ol­tot­ta a gyer­tyát. A láng im­bo­lyog­ni kez­dett, és az im­boly­gás szét­szór­ta az ár­nyé­ko­kat.

Az­tán egy­szer­re csak meg­szűnt a hu­zat, és a láng is­mét ki­egye­ne­se­dett. Újra fel­tűnt a fér­fi ár­nyé­ka is, ke­zé­ben a kard­dal.

Csak­hogy most már nem volt egye­dül. A ki­raj­zo­ló­dó ár­nyék egy má­so­dik fér­fi alak­ját is mu­tat­ta, aki az el­ső­vel szem­ben állt, ta­lán a má­sik füg­göny mö­gött. S az el­ső­höz ha­son­ló­an őt is az ud­var fa­lá­ra ve­tí­tet­te a gyer­tya fé­nye.

A má­so­dik fér­fi las­san fel­emel­te a ke­zét, és fe­ke­te árny su­hant el a gyer­tya láng­ja előtt.

Az első fér­fi ré­mül­ten fel­ki­ál­tott, és még ma­ga­sabb­ra emel­te a kar­dot, hogy le­sújt­son vele.

A má­so­dik azon­ban meg­előz­te. Gyors moz­du­la­tot tett: va­la­mi rö­vid, hosszú­kás tárgy je­lent meg a ke­zé­ben, ame­lyet az első fér­fi nya­ká­ba vá­gott.

Bugy­bo­ré­ko­ló hang hal­lat­szott, az első fér­fi a nya­ká­hoz ka­pott, és el­ej­tet­te a kar­dot. Ne­pá­li nyel­ven ki­ál­tott va­la­mit, majd an­go­lul is meg­is­mé­tel­te:

– Se­gít­ség! Gyil­kos!

Ami­lyen gyor­san csak tud­tam, fu­tot­tam a be­já­rat felé. Ke­resz­tül­ug­rot­tam a kü­szö­böt, és szin­te be­le­zu­han­tam egy ha­tal­mas ütés­be, amely egye­ne­sen a dé­mon­ölők kar­ja­i­ba lö­kött.

Nem ve­szí­tet­tem el az esz­mé­le­tem, bár az ál­lam úgy saj­gott, mint­ha tég­la­fal­ba ver­tem vol­na. Esés köz­ben ma­gam­mal so­dor­tam a dé­mon­ölők előtt lo­bo­gó gyer­tyát, tel­jes sö­tét­be bo­rít­va a kör­nyé­ket. Az ál­do­za­ti éte­lek alá he­lye­zett se­lyem­csí­kok a lá­bam­ra te­ke­red­tek, és csak úgy ro­pog­tak a tal­pam alatt a bú­za­sze­mek. Lát­tam, amint va­la­ki ki­ug­rik az aj­tón, és vé­gig­fut a hold­fé­nyes ud­va­ron. Sár­ga kaf­tán­já­nak szár­nyai szin­te úsz­tak utá­na a le­ve­gő­ben. Óri­á­si, kun­ko­ri csiz­má­i­ban ne­héz­ke­sen buk­dá­csolt a je­ges ha­von, és úgy lát­szott, mint­ha min­den pil­la­nat­ban fel akar­na buk­ni. Csú­szott jobb­ra, csú­szott bal­ra, de vé­gül is el­tűnt a má­so­dik ud­var­ba ve­ze­tő ka­pu­nyí­lás­ban.

Oda­fenn ek­kor kez­dő­dött a moz­go­ló­dás. Előbb el­foj­tott ki­ál­tá­sok, majd láb­do­bo­gás je­lez­te, hogy ha csak né­há­nyan is, de fel­éb­red­tek. Va­la­ki fel­emel­te a fo­lyo­só sar­ká­ban ár­vál­ko­dó pet­ró­le­um­lám­pát, és a lép­cső­fel­já­ró felé fu­tott vele. S a lám­pa fé­nyé­ben fel­tűnt Pi­et­ro Rol­lo ijedt arca.

– Úr­is­ten! Mi tör­té­nik már megint?!

Ek­kor­ra már vég­ér­vé­nye­sen ma­gam­hoz tér­tem. Le­fej­tet­tem láb­sz­áram­ról a se­lyem­sza­la­go­kat, és ki­mász­tam a leg­szi­go­rúbb képű dé­mon gyil­kos öle­lé­sé­ből, aki­nek kar­jai kö­zött per­cek óta úgy fe­küd­tem, mint­ha én is a szo­bor­cso­port­hoz tar­toz­nék.

Idő­köz­ben sor­ra fel­buk­kan­tak az oda­fen­ti­ek: Mc­Cor­mack, Eve Pick­ford, Bax­ter, Pad­ding­ton, Ste­wart és a töb­bi­ek.

Pi­et­ro Rol­lo még fel­jebb emel­te a lám­pát, és a fény meg­vi­lá­gí­tot­ta a föl­dön fek­vő fér­fit.

– Úr­is­ten! – ki­ál­tot­ta is­mét az olasz. – Ez ki­cso­da?

Mi­előtt vá­la­szol­tam vol­na, Eve Pick­ford sik­kan­tot­ta el ma­gát:

– Sera! Sera ka­pi­tány!

Meg­ráz­tam a fe­jem, és meg­ta­po­gat­tam az ál­lam. Uj­jam ra­ga­csos pem­pő­be mé­lyedt, és olyan erős fáj­dal­mat érez­tem, hogy fel­szisszen­tem. Bax­ter oda­jött hoz­zám, és gyen­gé­den meg­si­mí­tot­ta a fe­jem.

– Fáj, szép­fiú?

Ste­wart ek­kor már a fek­vő Sera mel­lett tér­delt, és fel­sza­kít­va a vil­lám­zá­rat, a mel­lé­re szo­rí­tot­ta a fü­lét. Hall­ga­tó­dzott egy da­ra­big, az­tán meg­könnyeb­bül­ve fel­só­haj­tott:

– Él! Ta­lán meg­ússza…

Ki­sza­kí­tot­tam ma­gam Bax­ter si­mo­ga­tá­sá­ból, és én is Sera mel­lé tér­del­tem.

– Vi­gyáz­zon, Ke­vin… A nya­ká­ban…

– Az is­te­nit! – szisszent fel Ste­wart. – Még jó, hogy szólt! Néz­ze­nek csak ide! – s el­ször­nyed­ve mu­ta­tott a Sera nya­ká­ból ki­ál­ló kés­re.

Ami ter­mé­sze­te­sen egy pur­bu volt.