93.

Ami­kor Eve Pick­ford, Bax­ter kis­asszony és Frank King kí­sé­re­té­ben ki­sé­tál­tam az ud­var­ra, szin­te hát­ra­hő­köl­tem a meg­le­pe­tés­től. A zász­lók­kal dí­szí­tett, tisz­tá­ra sö­pört ud­var­ban alig is­mer­tem fel teg­nap esti ka­lan­dom szín­te­rét. Kora haj­nal­tól dol­goz­hat­tak a szer­ze­te­sek, míg elő­ké­szí­tet­ték az ün­nep­ség­re.

Az ud­var kel­lős kö­ze­pén, nagy­já­ból a köz­pon­ti ima­te­rem be­já­ra­tá­val szem­ben négy vé­kony fa­láb­ra mint­egy más­fél-két mé­ter ma­gas­ság­ban szí­nes pony­vát fe­szí­tet­tek. A pony­va te­te­je eny­hén fel­pú­po­so­dott, ahogy a szel­lő alá-alá­ka­pott. A pony­va alatt, kö­zé­pen szí­nes se­lyem­ken­dők­kel le­ta­kart asz­tal­ka ál­lott, az asz­ta­lon pe­dig egy pi­ra­mis ala­kú va­la­mi, amely­be nyíl­vessző­ket szúr­tak. A nyíl­vesszők vé­gén ima­fel­ira­tok­tól tar­kál­ló sza­la­gok lo­bog­tak.

Az épü­let és a ki­fe­szí­tett pony­va kö­zött, az ima­te­rem­nek hát­tal desz­ká­ból ácsolt emel­vény állt, s ahogy vissza­gon­dol­tam az éj­sza­ká­ra, eszem­be öt­lött, hogy ál­mom­ban va­la­hol messze, Ke­let-Eu­ró­pá­ban fát vág­tam egy haj­dan volt és már-már el­fe­lej­tett régi kert­ben. Nyil­ván a messzi­ről hang­zó ko­pá­cso­lás és fű­ré­sze­lés fu­ra­ko­dott be ál­ma­im­ba.

Az emel­vé­nyen pa­dok áll­tak, a pad­so­rok előtt né­hány ké­nyel­mes ka­ros­szék.

Ami­kor az ud­var­ba lép­tem, a töb­bi­ek már a pa­do­kon ül­tek, és nem mond­hat­nám, hogy va­la­mi vi­dám ké­pet vág­tak. Mc­Cor­mack ko­mo­ran bá­mult maga elé, és csak ak­kor eny­hült meg a te­kin­te­te, ami­kor meg­pil­lan­tott. Fe­lém in­tett, és én vissza­in­tet­tem.

Az emel­vény lá­bá­nál két mo­soly­gó láma fo­ga­dott ben­nün­ket: ud­va­ri­a­san meg­fog­ták a höl­gyek kar­ját, és a he­lyük­re ve­zet­ték őket. A pa­do­kon sár­ga, kék és pi­ros szí­nű, ké­nyel­mes ván­ko­sok tet­ték el­vi­sel­he­tő­vé a desz­kák ke­mény­sé­gét.

Mint jó ve­ze­tő­höz il­lik, utol­já­ra ma­rad­tam, s ami­kor el akar­tam fog­lal­ni az egyik he­lyet, egy láma leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sem­re uta­mat áll­ta. Mon­dott va­la­mit, és mo­soly­gott hoz­zá.

Za­var­tan bá­mul­tam az ar­cá­ba, és lop­va kö­rül­néz­tem. A töb­bi­ek en­gem fi­gyel­tek, és lát­tam, hogy Bax­ter nyug­ta­la­nul fel­ágas­ko­dik.

– Mi a prob­lé­ma? – pró­bál­koz­tam meg az an­gol­lal.

A szer­ze­tes sze­lí­den mo­soly­gott, meg­fog­ta a kö­nyö­köm, és eré­lye­sen ma­gá­val hú­zott a ka­ros­szé­ke­kig. Rá­mu­ta­tott az egyik­re, majd in­tett, hogy fog­lal­jak he­lyet.

Né­hány szem­pil­lan­tás­nyi idő­re meg­tor­pan­tam, és vé­gig­fu­tott agya­mon a gon­do­lat, hogy til­ta­koz­nom kel­le­ne. Min­den­kép­pen a töb­bi­ek mel­lett kell ma­rad­nom… Az­tán na­gyot só­haj­tot­tam, és le­ros­kad­tam a szék­re. Egye­lő­re úgy­is ők van­nak felül. És ha egy­ál­ta­lán le le­het győz­ni őket, csak­is úgy, ha el­al­ta­tom gya­nak­vá­su­kat.

Bár leg­szí­ve­seb­ben hát­ra­for­dul­tam vol­na a töb­bi­ek felé, úgy tet­tem, mint­ha min­den fi­gyel­me­met le­köt­né a pony­va­te­tő alat­ti ál­do­za­ti pi­ra­mis. Lát­ha­tó­an ár­pa­liszt­ből gyúrt tész­tá­ból ké­szült, csak azt nem tud­tam, hogy az ün­nep­ség vé­gén meg­eszik-e a szer­ze­te­sek.

Egy­szer­re csak tom­pa bú­gás hal­lat­szott, amely­ben azon­nal fel­is­mer­tem a kagy­ló­kürt rég hal­lott hang­ját. Há­rom­szor szó­lalt meg a kürt, majd egy­szer­re ki­nyí­lot­tak a szom­szé­dos ud­va­rok­ba – és va­ló­szí­nű­leg a ke­rí­té­sen kí­vül­re ve­ze­tő – ka­puk; szer­ze­te­sek és fa­lu­si la­ko­sok özön­löt­ték el a te­ret. Szí­nes fej­fe­dők, szé­les ka­ri­má­jú ka­la­pok, csap­ko­dó se­lyem­ken­dők ka­val­kád­ja hul­lám­zott az ud­va­ron.

És zaj, mér­he­tet­len zaj.

Ami­kor a tö­meg be­özön­lött, fel­lé­le­gez­tem. Ha be­en­ged­ték őket, alig­ha ké­szül­het­nek na­gyobb disz­nó­ság­ra. Vagy ar­ról van szó, hogy mi­előtt le­szá­mol­nak ve­lünk, ki akar­ják él­vez­ni a győ­zel­mü­ket?

A tö­meg las­sacs­kán el­he­lyez­ke­dett. El­csen­de­sed­ve áll­ták kö­rül a pony­va­te­tőt, ami­kor újra fel­hang­zott a kürt­szó.

A har­ma­dik búgó jel­re ki­nyílt a Kar­ma Dam­csö lak­osz­tá­lyá­ba ve­ze­tő ajtó, s dí­szes vi­se­let­be öl­tö­zött lá­mák vo­nul­tak ki raj­ta. Tí­zen-ti­zen­öt­en le­het­tek, ke­zük­ben kü­lön­fé­le ze­ne­szer­szá­mo­kat tar­tot­tak, ame­lyek kö­zött egy­for­mán vol­tak fú­vó­sok, ütő­sök és hú­ro­sok is. Meg­áll­tak az emel­vény sar­ká­nál, és már­is ját­sza­ni kezd­tek. Las­sú, fur­csa ze­nét ját­szot­tak, sok­szor is­mé­tel­get­ve ugyan­azo­kat a dal­lam­so­ro­kat. A kö­zön­ség most már egé­szen el­csen­de­se­dett, és pissze­nés nél­kül, áhí­tat­tal hall­gat­ta a mu­zsi­kát.

Hogy a má­sik há­rom láma mi­kor jött le Kar­ma Dam­csö lak­osz­tá­lyá­nak lép­cső­jén, nem tud­nám meg­mon­da­ni. Min­den fi­gyel­me­met le­kö­töt­te a ze­né­szek pro­duk­ci­ó­ja, kü­lö­nö­sen azé, aki a hosszú, al­pe­si kürt­höz ha­son­ló óri­á­si trom­bi­tát fúj­ta. Az­tán ész­re­vet­tem a má­sik fú­vós hang­szert, a sí­pot is, amely a rí­tus sze­rint csak ti­zen­négy éven alu­li és csak erő­sza­kos ha­lál­lal meg­halt lá­nyok láb­szár­csont­já­ból ké­szül­he­tett. Mel­let­te hal­kan pu­fo­gott a ko­po­nyá­ból ké­szült dob: a da­ma­ru.

Arra ri­ad­tam fel, hogy a há­rom szer­ze­tes le­csüccsen a mel­let­tem levő ka­ros­szé­kek­re. Rám mo­so­lyog­tak, és es­küd­ni mer­tem vol­na, hogy gú­nyos és fö­lé­nyes volt a mo­so­lyuk. Ki­vé­ve Kar­ma Dam­csö tit­ká­rá­ét, aki­nek fe­ke­te sze­mé­ben most is fe­ne­ket­len ré­mü­let csil­lo­gott.

Job­bom­ra az a fi­a­tal szer­ze­tes ke­rült, aki ér­ke­zé­sünk­kor Kar­ma Dam­csö­nek adta ki ma­gát.

Le­ült mel­lém, mo­soly­gott, és a ka­rom­ra tet­te a ke­zét.

– Hogy tet­szik?

– Iga­zán le­nyű­gö­ző… De mint­ha azt hal­lot­tam vol­na, hogy a ko­los­tor fő­lá­má­já­nak, az Élő Is­ten­nek kel­le­ne a fő­he­lyen ül­nie.

Ha le­het, még szé­le­sebb lett a mo­so­lya.

– Ó, ter­mé­sze­te­sen. Csak hát Őszent­sé­ge gyen­gél­ke­dik. En­gem bí­zott meg, hogy kép­vi­sel­jem ide­lenn. Ugye meg­ér­ti?

Hogy az ör­dög­be ne ér­tet­tem vol­na…

– És a test­vé­rek? – Nem nyug­ta­lan­kod­nak őszent­sé­ge, az Élő Is­ten mi­att?

Újra a ka­rom­ra tet­te a ke­zét.

– Mi­lyen együtt­ér­ző! Őszent­sé­ge oda­fent­ről, az ab­lak­ból nézi a tán­cot. S rö­vid idő­re min­den­ki meg­győ­ződ­het róla, hogy őszent­sé­ge fi­gye­lem­mel kí­sé­ri ün­ne­pün­ket… Ahogy a tán­co­sok fel­tűn­nek, őszent­sé­ge is ott lesz az ab­lak­ban!

A ze­né­szek újult erő­vel kezd­tek rá, fel­sírt a he­ge­dű­sze­rű hú­ros hang­szer, s a ko­po­nya­dob gyors puf­fa­ná­sai ré­gen sem­mi­be ve­szett gép­pisz­toly­so­ro­za­tok hang­ját idéz­ték az em­lé­ke­ze­tem­be.

A né­ző­kö­zön­ség so­rai kö­zött halk mo­raj fu­tott vé­gig, ami­kor a har­ma­dik ima­te­rem aj­ta­já­nál fel­tűn­tek a tán­co­sok: lá­gyan rin­gat­ták ma­gu­kat a zene üte­mé­re, és igye­kez­tek gyor­san el­fog­lal­ni ki­je­lölt he­lyü­ket.

Elő­re­dől­tem, és meg­pró­bál­tam ki­ta­lál­ni, me­lyik tán­cot ad­hat­ják elő. A tán­co­sok ru­há­ja azon­ban el­tért at­tól, amit Mon­gó­lia-szer­te vi­sel­nek a szer­ze­te­sek csam-tán­cok al­kal­má­val.

A mel­let­tem ülő láma hoz­zám ha­jolt.

– Lá­tott már csam-tán­cot?

Úgy dön­töt­tem, hogy nem ját­szom ki a lap­ja­i­mat. Meg­ráz­tam a fe­jem, és rá­mo­so­lyog­tam.

– Csak hal­lot­tam róla.

Vissza­mo­soly­gott, és lát­szott raj­ta, hogy egy sza­va­mat sem hi­szi.

– Ha meg­en­ge­di, el­mon­dom, mit áb­rá­zol­nak az elő­adan­dó je­le­ne­tek.

– Ép­pen kér­ni sze­ret­tem vol­na.

– Hal­lott Pad­ma­szamb­há­vá­ról, ugye­bár?

– Na­gyon ke­ve­set.

– Gon­dol­tam. Eu­ró­pá­ban nem na­gyon fi­gyel­nek a ke­le­ti szel­le­mi áram­la­tok­ra. Pe­dig rosszul te­szik, na­gyon rosszul.

Mint­ha őszin­te pa­nasz csen­gett vol­na a hang­já­ban.

– Tud­ja, mi, ti­be­ti­ek so­ká­ig nem is­mer­tük Budd­ha val­lá­sát.

Meg­lep­ve pil­lan­tot­tam rá.

– Maga ti­be­ti?

– Fé­lig-med­dig. Aki itt, a Hi­ma­lá­ja he­gyei kö­zött él, va­la­mi­kor mind ti­be­ti volt. Csak hát őse­ink gon­dol­tak egyet, el­hagy­ták a Szent Föl­det, és ide­köl­töz­tek a ne­pá­li ural­ko­dók vé­dő­szár­nyai alá. De azért mi ti­be­ti­nek vall­juk ma­gun­kat. Nem is­me­ri a nyel­vün­ket?

– Nem.

– A ser­pá­két sem?

Ne­met in­tet­tem.

– Kár. Pe­dig a nyel­vünk is ti­be­ti. Sem­mi köze a ne­pá­li­hoz. De a val­lás­ról volt szó… Szó­val mi, ti­be­ti­ek so­ká­ig nem is­mer­tük Budd­ha val­lá­sát. A ma­guk idő­szá­mí­tá­sa sze­rint egé­szen a VII. szá­za­dig.

Meg­lep­ve kap­tam fel a fe­jem.

– Hon­nan is­me­ri maga ilyen jól az eu­ró­pai idő­szá­mí­tást?

Majd­hogy­nem fel­ka­ca­gott.

– Ó, ma­guk eu­ró­pa­i­ak! Mert szer­ze­tes­ru­há­ban va­gyok, fel­tét­le­nül os­to­bá­nak is kell len­nem? Lát­ja, ma­guk csak ön­ma­guk­ból in­dul­nak ki! Pe­dig az önök kul­tú­rá­ja gye­rek­ci­pő­ben jár a mi­énk­hez ké­pest. De hol is hagy­tuk abba?

– A ti­be­ti budd­hiz­mus­nál…

– Per­sze. Egy­szó­val a VII. szá­zad­ban élt egy nagy ti­be­ti ki­rály…

– Szrog­cansz­gam­po.

– Hon­nan tud­ja?

– Va­la­mit ko­nyí­tok Ti­bet tör­té­ne­té­hez.

– Maga vic­cel ve­lem!

Most én tet­tem a ke­zem a kar­já­ra.

– A vi­lá­gért sem. Tény­leg nem is­me­rem ezt a tán­cot…

– Gon­dol­hat­tam vol­na. Tu­dom, hogy maga so­ká­ig élt Ke­le­ten… Bi­zo­nyá­ra tud­ja, hogy az első, In­di­á­ból ér­ke­zett hit­té­rí­tő Pad­ma­szamb­há­va volt. In­kább va­rázs­ló, mint Budd­ha ta­ná­nak hir­de­tő­je. Per­sze azért el­vi­tat­ha­tat­lan a je­len­tő­sé­ge. Ő ala­pí­tot­ta az első budd­his­ta ko­los­to­ro­kat Ti­bet­ben. Hal­lott Pad­ma­szamb­há­va küz­del­me­i­ről?

– Őszin­tén szól­va na­gyon ke­ve­set – mond­tam az igaz­ság­nak meg­fe­le­lő­en.

– Tud­ja, ami­kor a mes­ter Ti­bet­be ér­ke­zett, sok ne­héz­ség­gel kel­lett meg­küz­de­nie. A Szent Föl­dön ak­kor a bon-val­lás ural­ko­dott. Ne­he­zen tud­nám meg­ma­gya­ráz­ni ön­nek, hogy ez mi volt. Ta­lán egy más­fé­le hit, amely­nek na­gyon ke­vés nyo­ma ma­radt. Ta­lán egy tő­ről fa­kadt a per­zsák val­lá­sá­val, vagy a ma­guk hó­dí­tó­ja, Nagy Sán­dor hoz­ta ma­gá­val Ma­ce­dó­ni­á­ból…

Szó, ami szó, nem volt mű­ve­let­len em­ber.

– Pad­ma­szamb­há­vá­nak meg kel­lett küz­de­nie a régi val­lás­sal, ha el akar­ta ter­jesz­te­ni Budd­ha hi­tét. S kí­mé­let­len harc kez­dő­dött Pad­ma­szamb­há­va hí­vei és a bon pap­jai kö­zött. Mon­da­nom sem kell, hogy a küz­de­lem nem ma­radt meg az elvi vita sík­ján. A mes­ter kö­ve­tői, hogy úgy mond­jam, fi­zi­kai erő­sza­kot al­kal­maz­tak, és vi­szont… Ami ugye­bár nem egé­szen fér össze a budd­hiz­mus­sal, de hát szük­ség tör­vényt bont, ahogy önök Nyu­ga­ton mon­da­nák.

– Hm.

– A harc Pad­ma­szamb­há­va hí­ve­i­nek és a budd­hiz­mus­nak a győ­zel­mé­vel vég­ző­dött. Hogy ho­gyan, azt már ne­héz len­ne meg­mon­da­ni. Nyil­ván si­ke­rült a ma­guk ol­da­lá­ra ál­lí­ta­ni a la­kos­ság na­gyob­bik ré­szét vagy leg­alább­is a ha­tal­ma­so­kat. Őszin­tén szól­va, azt hi­szem, hogy a ti­be­ti elő­ke­lők fan­tá­zi­át lát­tak az új egy­ház­ban. So­kan gyor­san meg is tér­tek, és be­lő­lük let­tek az első ko­los­to­rok apát­jai. Ön ezt bi­zo­nyá­ra job­ban tud­ja ná­lam, de azt hi­szem, min­de­nütt a vi­lá­gon így tör­tént, ahol csak egy új val­lás meg­ve­tet­te a lá­bát a tör­té­ne­lem fo­lya­mán, nem?

– Alig­ha­nem.

– Hát… tu­laj­don­kép­pen er­ről szól a tánc. Pad­ma­szamb­há­va győ­zel­mé­ről a bon-pa­pok fe­lett.

Itt tar­tott, ami­kor a har­ma­dik ima­te­rem aj­ta­ján át ál­arc nél­kü­li, csu­pán lógó ba­juszt ra­gasz­tott és szé­les ka­ri­má­jú, fe­ke­te ka­la­pot meg hosszú, fe­ke­te ta­lárt vi­se­lő újabb tán­co­sok árasz­tot­ták el a te­ret. Kö­rül­áll­ták az ár­pa­liszt­ből ké­szült pi­ra­mist, és las­sú tánc­ba kezd­tek. Fel­ső­tes­tü­ket me­re­ven tar­tot­ták, úgy ke­ring­tek-fo­rog­tak a ten­ge­lyük kö­rül.

– Ezek a bon-pa­pok – sut­tog­ta a láma. – Ál­lí­tó­lag ilyen ka­la­pot hord­tak. Régi kó­de­xek­ben ma­radt fenn a raj­za… és ta­lán az em­be­rek em­lé­ke­ze­té­ben is.

Szo­mo­rú­an csen­gett a hang­ja.

Meg­le­pet­ve néz­tem rá.

– Hé! Maga saj­nál­ja eze­ket a bon-pa­po­kat!

Nem is tit­kol­ta, hogy ele­ve­né­re ta­pin­tot­tam.

– Va­ló­ban. Hi­szen ők is a múlt egy da­rab­ja. A mi múl­tun­ké… Rö­vi­de­sen nem lesz Ti­bet, és nem lesz­nek ti­be­ti­ek sem. Így mú­lik el a vi­lág di­cső­sé­ge…

A har­ma­dik ima­te­rem be­já­ra­tá­tól most dí­szes ru­há­ba öl­tö­zött, ál­ar­cos ala­kok in­dul­tak el. Le­het­tek vagy ti­zen­öt­en; meg­kö­ze­lí­tő­en annyi­an, mint a ka­la­po­sok. Se­lyem­kaf­tán­juk dí­sze­sen csil­lo­gott, szí­nes övük szin­te re­pül­ni lát­szott a le­ve­gő­ben. Ke­zük­ben kés vil­lo­gott: még­hoz­zá mind­egyi­ké­ben egy-egy pur­bu.

Nyug­ta­la­nul kap­tam hát­ra a fe­je­met, és a töb­bi­ek­re néz­tem. Va­la­mennyi­en meg­igéz­ve bá­mul­ták a tán­co­so­kat, egye­dül Bax­ter kis­asszony le­sett lop­va fe­lém. Eny­hén fel­emel­ke­dett, és két uj­já­val a győ­ze­lem je­lét mu­tat­ta. Csak azt nem tud­tam, hogy ki­nek druk­kol: Pad­ma­szamb­há­vá­nak vagy a bon pap­ja­i­nak.

Eköz­ben va­la­me­lyik hang­szer hát­bor­zon­ga­tó­an fel­ri­kol­tott, alig­ha­nem a láb­szár­csont­ból ké­szült síp. Az ima­te­rem aj­ta­já­ban fé­lel­me­tes ál­ar­cú fér­fi buk­kant fel, s ha le­het, még dí­sze­sebb ru­hát vi­selt, mint Pad­ma­szamb­há­va szer­ze­te­sei.

– Ő Pad­ma­szamb­há­va maga? – kér­dez­tem a lá­mát.

Ta­ga­dó­an meg­ráz­ta a fe­jét.

– A nagy ki­rály, Szrong­cansz­gam­po. Ő hív­ta be Pad­ma­szamb­há­vát az or­szág­ba. Most gyö­nyör­kö­dik a küz­de­lem­ben.

Szrong­cansz­gam­po va­ló­ban úgy tett, mint­ha gyö­nyör­köd­ne. Las­san tán­colt, óri­á­si csiz­mák­ba búj­ta­tott lá­ba­i­val fur­csa lé­pé­se­ket tett, majd néha-néha fel­emel­te a ke­zét, mint­ha a küz­dő­ket biz­tat­ná. Ő maga azon­ban kí­vül ma­radt a tán­con, mint­ha néző len­ne; csak tisz­tes tá­vol­ság­ból buz­dí­tot­ta az egy­más­ra fe­ne­ke­dő­ket.

A kür­tök ha­tal­mas erő­vel búg­ni kezd­tek, s meg­je­lent az aj­tó­ban a mes­ter, Pad­ma­szamb­há­va is. Ol­da­lán jobb­ról-bal­ról egy-egy hű­sé­ges kí­sé­rő­je tán­colt, ke­zük­ben az el­ma­rad­ha­tat­lan ál­do­zó­kés­sel.

– Tud­ja, hogy an­nak ide­jén be­mu­tat­tak még em­ber­ál­do­za­tot is? – kér­dez­te a láma.

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Pe­dig úgy mond­ják. A ko­los­to­rok­ban ti­tok­za­tos szer­tar­tá­sok foly­tak, sőt még a dé­mo­nok­hoz is imád­koz­tak. És ki­ir­tot­ták a tan el­len­sé­ge­it… A budd­hiz­mus ak­ko­ri­ban még nem volt a pa­ci­fiz­mus val­lá­sa!

Ek­kor már va­la­mennyi részt­ve­vő ott tán­colt a pi­ra­mis kö­rül. A leg­bel­ső kör­ben a bon-pa­pok fe­ke­te pa­lást­juk­ban, szé­les ka­ri­má­jú, fe­ke­te ka­lap­pal a fe­jü­kön; őket Pad­ma­szamb­há­va szer­ze­te­sei vet­ték kö­rül ra­gyo­gó öl­tö­zé­kük­ben, vé­gül a leg­kül­ső kör­ben maga a mes­ter tán­colt köz­vet­len kí­sé­rő­i­vel. A tánc sa­já­tos­sá­ga az volt, hogy min­den cso­port kör­be­tán­colt a pi­ra­mis mint kö­zép­pont kö­rül.

Né­hány pil­la­nat ere­jé­ig vé­gig­fu­tott agya­mon a gon­do­lat, hogy ta­lán régi, csil­la­go­kat után­zó tánc­ból ala­kul­ha­tott ki a csam. Hi­szen a pi­ra­mis akár a nap is le­he­tett vol­na, a kö­rü­löt­te kör­pá­lyá­kon ke­rin­gő szer­ze­te­sek pe­dig a boly­gók. S ahogy a boly­gók sem hagy­hat­ják el a pá­lyá­ju­kat, a szer­ze­te­sek cso­port­ja­i­nak is szem­mel lát­ha­tó­an ti­los volt pá­lyát vál­toz­tat­ni­uk. Kar­nyúj­tás­nyi tá­vol­ság­ban ke­ring­tek egy­más­tól, de nem volt sza­bad egy­más nyo­má­ba ered­ni­ük.

Nagy­já­ból fél­órá­ja tart­ha­tott már a tánc, és őszin­tén szól­va, sok iz­gal­mas do­log nem tör­tént. Pad­ma­szamb­há­va szer­ze­te­sei fe­nye­ge­tő arc­ki­fe­je­zés­sel ráz­ták ké­se­i­ket a bon-pa­pok felé, akik egy­re las­sab­ban és egy­re fá­rad­tab­ban tán­col­tak. Fe­jük meg-meg­csuk­lott, és en­ge­del­me­sen meg­haj­lott az ül­dö­ző Pad­ma­szamb­há­va-hí­vők előtt. A pan­to­mim­ból vi­lá­go­san ki­tűnt, hogy az új val­lás ha­ma­ro­san to­tá­lis győ­zel­met arat a régi fe­lett.

Ek­kor azon­ban vá­rat­lan do­log tör­tént. S ép­pen a do­log vá­rat­lan­sá­ga mi­att csak ak­kor fi­gyel­tem fel, hogy va­la­mi rend­kí­vü­li tör­té­nik, ami­kor már jócs­kán elő­re­ha­lad­tak az ese­mé­nyek.

Ami fel­kel­tet­te az ér­dek­lő­dé­se­met, az az volt, hogy az egyik bon-pap vá­rat­la­nul fel­bu­kott. Min­den kü­lö­nö­sebb át­me­net nél­kül el­te­rült a föl­dön.

Szá­na­koz­va néz­tem a sze­ren­csét­lent, de kü­lö­nö­seb­ben nem ka­var­ta fel a lel­kem az ese­mény, hi­szen szám­ta­lan­szor lát­tam oda­át, a Hi­ma­lá­ján túl, hogy a ko­los­to­ri tán­co­sok össze­es­nek az iz­ga­lom­tól és a ki­me­rült­ség­től. Rit­kán for­dult elő, hogy va­la­ki be­le­halt vol­na a csam­ba. Per­sze ha­csak nem volt szív­ba­jos vagy epi­lep­szi­ás.

A bon-pap azon­ban nem ma­radt fek­ve, ha­nem gyor­san fel­tá­pász­ko­dott, és tán­colt to­vább. Most hogy fi­gyel­tem őt, azt is ész­re­vet­tem, hogy más­ként tán­col, mint a töb­bi­ek. Jó­val las­súbb volt for­gá­sa­i­nak a rit­mu­sa, és mind­egy­re jobb­ra-bal­ra kap­kod­ta a fe­jét. Hosszú ba­ju­sza az ál­lá­ig ért, s messzi­ről is lát­tam, hogy szin­te öm­lik a ve­rej­ték a hom­lo­ká­ra a ka­lap­ja alól.

Ol­dal­ra pil­lan­tot­tam, és ész­re­vet­tem, hogy a mel­let­tem ülő szer­ze­tes is a bon-pa­pot fi­gye­li. Szá­ját össze­szo­rí­tot­ta, és me­re­ven bá­mul­ta a sze­ren­csét­lent.

Még nem tud­tam, hogy mi a baj, de érez­tem, hogy va­la­mi nincs rend­jén a bon-pap kö­rül. Fő­leg ami­kor újra el­esett.

Ez­út­tal azon­ban már min­dent fi­gye­lem­mel kí­sér­tem. Lát­tam, hogy a mel­let­te tán­co­ló vil­lám­gyor­san oda­ug­rik hoz­zá, vál­lá­val ne­ki­fe­szül, és a föld­re ta­szít­ja. A má­sik ol­da­lán álló ka­la­pos pe­dig fö­lé­je haj­lik, mint­ha fel akar­ná se­gí­te­ni, köz­ben pe­dig oda­rúg egy-ket­tőt a bor­dái közé. Szé­pen ko­reo­gra­fál­va, tánc­lé­pés­ben.

Mint­ha kény­szer haj­tott vol­na, meg­for­dul­tam, fel­néz­tem Kar­ma Dam­csö ab­la­ká­ra, és majd­nem fel­ki­ál­tot­tam a meg­le­pe­tés­től. Az ab­lak­ban egy öreg­em­ber állt, aki akár Kar­ma Dam­csö is le­he­tett vol­na. Sár­ga lá­ma­sap­ka volt a fe­jén, ke­zé­vel az ab­la­kot sze­gé­lye­ző bár­sony­füg­göny­be ka­pasz­ko­dott. Vé­kony met­szé­sű sze­me a tán­co­lók­ra me­redt, és ajka kö­rül go­nosz mo­soly ját­szott. Le­het, hogy túl­zás­nak tű­nik, de az volt a be­nyo­má­som, hogy vér­szom­jas mo­soly. Olyan em­be­ré, aki nem is­me­ri a ke­gyel­met.

Egy­szer­re csak meg­reb­bent az arca, és el­kap­ta te­kin­te­tét a tán­co­lók­ról. Az­tán las­san, mint­ha csak el­len­áll­ha­tat­lan von­zás­nak en­ge­del­mes­ked­ne, to­va­ván­do­rolt a te­kin­te­te, s raj­tam ál­la­po­dott meg. S ami­kor össze­akadt a sze­münk, biz­tos vol­tam ben­ne, hogy va­la­hol lát­tuk már egy­mást, ha szem­től szem­be nem is, fény­ké­pen biz­to­san. És ab­ban is biz­tos vol­tam, hogy nem ba­rá­tok vol­tunk, ha­nem el­len­sé­gek.

Mint­ha pár­bajt vív­nánk, oly me­red­ten néz­tük egy­mást. Az öreg­em­ber egy da­ra­big hi­de­gen te­kin­tett le rám, az­tán mo­soly je­lent meg az ar­cán, a győz­tes mo­so­lya. Meg­reb­bent a te­kin­te­te, majd las­san be­húz­ta a füg­gö­nyö­ket. A kí­sér­te­ti­es arc el­tűnt a sze­mem elől.

Ami­kor vissza­for­dul­tam, a bon-pap is­mét a föl­dön fe­küdt, és mel­let­te tán­co­ló tár­sa újra be­le­rú­gott. A né­zők lát­ha­tó­an mit sem vet­tek ész­re a néma és kü­lö­nös küz­de­lem­ből, ame­lyet a há­rom tán­cos foly­ta­tott egy­más­sal. Néha-néha iz­ga­tot­tan fel­ki­ál­tot­tak, ami­kor a ze­ne­szer­szá­mok hang­ja ma­gas­ra csa­pott.

Újra hát­ra­for­dul­tam, és Mc­Cor­mac­ké­val ta­lál­ko­zott te­kin­te­tem. Kér­dőn né­zett rám, és fel­húz­ta a szem­öl­dö­két. Ér­té­sem­re adta, hogy ő is min­dent lát, és ve­lem együtt nem tud­ja mire vél­ni a dol­got.

Vég­re ész­re­vet­tem, hogy az ül­dö­zött bon-pap nem­csak hogy las­súbb a töb­bi­ek­nél, ha­nem min­den moz­du­lat­nál ké­sik is egy üte­met, és hir­te­len vil­lám­csa­pás­ként ha­sí­tott be­lém a fel­is­me­rés: alig­ha is­me­ri a tán­cot, és azért lát­szik fur­csán las­sú­nak a moz­gá­sa, mi­vel a töb­bi­e­ket igyek­szik utá­noz­ni. Ezek sze­rint te­hát il­le­ték­te­len fu­ra­ko­dott a tán­co­sok közé!

A mel­let­tem he­lyet fog­la­ló szer­ze­tes csak ült össze­szo­rí­tott száj­jal, te­kin­te­tét a me­ne­kü­lő tán­cos­ra sze­gez­ve. Ek­kor meg­ér­tet­tem, hogy alig­ha­nem meg­pe­csé­te­lő­dött a sor­sa a sze­ren­csét­len­nek.

A tánc rit­mu­sa lát­ha­tó­an fel­gyor­sult, je­lez­ve, hogy a pan­to­mim a vé­gé­hez kö­ze­le­dik. Pad­ma­szamb­há­va fel­emel­te a ke­zét, és a bon-pa­pok­ra mu­ta­tott. A ka­la­po­sok ar­cuk elé kap­ták a te­nye­rü­ket, mint­ha nem tud­nák el­vi­sel­ni a hit­té­rí­tő lát­vá­nyát, az­tán le­haj­tot­ták a fe­jü­ket, és vár­ták, hogy be­tel­je­sed­jék a sor­suk.

Kis­sé fel­emel­ked­tem, hogy job­ban lás­sak. A szem­ben levő tö­meg­ben halk mo­raj kélt, s az első so­rok kö­ze­lebb nyo­mul­tak a tán­co­sok­hoz, hogy ők is job­ban lát­has­sák a vég­ki­fej­le­tet. A khang­pa­i­ak nem res­tell­ték a kö­nyö­kü­ket hasz­nál­ni, sőt egy-egy po­fon is el­csat­tant a jobb he­lye­kért ví­vott küz­de­lem­ben.

A bon-pap ek­kor már újra a föl­dön volt. Két­ség­be­eset­ten ka­pá­ló­zott a tán­co­ló lá­bak alatt, és újra – ki tud­ja, már há­nyad­szor – igye­ke­zett fel­tá­pász­kod­ni. A mel­let­te tán­co­lók azon­ban köz­re­fog­ták, és rug­dos­ták, ahogy csak tud­ták.

Köz­ben Pad­ma­szamb­há­va el­rik­kan­tot­ta ma­gát, és a ke­zé­be szo­rí­tott ál­do­zó­kést fel­tar­tot­ta a le­ve­gő­be. Va­la­mennyi híve ke­zé­ben ma­gas­ra len­dült a kés, és lát­ha­tó volt, hogy a leg­kül­ső kör­ben tán­co­ló budd­his­ta szer­ze­te­sek a ka­la­pos bon-pa­pok le­mé­szár­lá­sá­ra ké­szü­lőd­nek. Per­sze csak amennyi­re a csam-tánc meg­kí­ván­ta.

A zene, ha le­het, még a ko­ráb­bi­nál is erő­sebb lett, és a Pad­ma­szamb­há­va-hí­vők ke­zé­ben fé­lel­me­sen csil­log­tak a ma­gas­ra emelt ké­sek. Ek­kor a mu­zsi­ka hir­te­len meg­sza­kadt, s ha­lá­los csend töl­töt­te be a ko­los­tor­ud­vart. A né­ző­kö­zön­ség, amely ko­ráb­ban nyug­ta­la­nul lök­dö­ső­dött, és ököl­har­cot ví­vott, hogy job­ban lás­son, most mint­ha jég­gé fa­gyott vol­na. A budd­hiz­mus és a bon küz­del­me a vé­gé­hez kö­ze­le­dett.

A néma csend­be hir­te­len éles ri­kol­tás ha­sí­tott bele. Ta­lán Pad­ma­szamb­há­va, a va­rázs­ló­mes­ter, ta­lán va­la­me­lyik szol­gá­ló­ja ad­ha­tott je­let az ál­ta­lá­nos mé­szár­lás­ra. A budd­his­ta hí­vők le­súj­tot­tak a pur­bu­val, a bon-pa­pok pe­dig össze­gör­nyed­tek, és szin­te egé­szen a föl­dig ha­jol­tak, mint­ha va­ló­ban a tes­tü­ket érte vol­na a kés­pen­ge.

Ter­mé­sze­te­sen iga­zi szú­rás­ról szó sem le­he­tett. Pad­ma­szamb­há­va hí­vei nem hagy­hat­ták el a he­lyü­ket, azaz a kül­ső kört. In­nen pe­dig hi­á­ba is nyúj­tot­ták ki a ke­zü­ket, nem ér­het­ték el a bel­ső kör­ben tán­co­ló bon-pa­po­kat. A ta­lá­lat te­hát csak jel­ké­pes volt.

A kür­tök fel­har­san­tak, és im­már Pad­ma­szamb­há­va és a budd­hiz­mus győ­zel­mét hir­det­ték Ti­bet ősi val­lá­sa fö­lött. A kö­zön­ség han­gos ki­ál­to­zás­ban tört ki, né­há­nyan eu­ró­pai mód­ra össze­ütö­get­ték a te­nye­rü­ket.

Meg­könnyeb­bül­ve for­dul­tam hát­ra, és Mc­Cor­mac­ket ke­res­te a sze­mem. A skót fe­lém in­tett, az­tán vá­rat­la­nul le­fa­gyott aj­ká­ról a mo­soly. A tán­co­sok­ra né­zett, majd fel­emel­te a ke­zét, és ki­ál­tott is va­la­mit, de hogy mit, azt nem ér­tet­tem a nagy hang­za­var­ban.

A tán­co­sok rend­je ek­kor már nagy­já­ból fel­bom­lott: Pad­ma­szamb­há­va hí­vei kö­zül né­há­nyan el­hagy­ták he­lyü­ket, és el­ke­ve­red­tek a bon-pa­pok­kal. A zene még min­dig szólt, és a tán­co­sok­nak mint­egy a fele, mint­ha álom­ban ten­né, lép­ke­dett jobb­ra-bal­ra.

Az ül­dö­zött bon-pap újra a föl­dön he­vert, a má­sik ket­tő pe­dig a gyom­rán és a mel­lén tér­delt. A töb­bi­ek kö­rü­löt­tük ug­rán­doz­tak, és a tánc eksz­tá­zi­sá­ban va­ló­szí­nű­leg ész­re sem vet­ték, hogy mi tör­té­nik köz­vet­le­nül a kö­ze­lük­ben.

A mel­let­tem ülő szer­ze­tes nyu­god­tan a sze­mem­be né­zett, és mint­ha mon­da­ni akart vol­na va­la­mit. Szá­ja szé­le meg­rán­dult, de hang­ja nem ju­tott el a fü­le­mig.

Mire vissza­tért a te­kin­te­tem a tán­co­lók­ra, a bon-pap sor­sa be­tel­je­se­dett. Mi­előtt még bár­mit is te­het­tem vol­na, a Pad­ma­szamb­há­va-hí­vők kö­zül ki­ug­rott az egyik szer­ze­tes, és pur­bu­já­val a bon-pa­pok mel­lé lé­pett. Fel­emel­te a ke­zé­ben tar­tott kést, és a föl­dön he­ve­rő bon-hívő mel­le fölé ha­jolt.

A föld­re szo­rí­tott sze­ren­csét­len szem­mel lát­ha­tó­an küz­dött az éle­té­ért, de te­he­tet­len volt a túl­erő­vel szem­ben. Ön­kén­te­le­nül is zse­bem felé ta­po­ga­tóz­tam, hogy elő­ránt­sam a pisz­to­lyom, de még min­dig té­to­váz­tam. Mint­ha lel­kem mé­lyén azt súg­ta vol­na va­la­mi, hogy csak já­ték az egész.

A szer­ze­tes­ru­hás anél­kül, hogy le­eresz­tet­te vol­na a ké­sét, fé­lig fel­emel­ke­dett, és va­la­ho­vá a ma­gas­ba né­zett, a fe­jem fölé.

Vil­lám­gyor­san meg­for­dul­tam, és fel­pil­lan­tot­tam az ab­la­kok­ra. Az öreg­em­ber az üveg mö­gött állt, ott, ahol né­hány perc­cel ez­előtt sér­tő­döt­ten maga elé húz­ta a bár­sony­füg­gönyt. Csak­hogy az a füg­göny most nem volt se­hol, és Kar­ma Dam­csö szo­bá­já­nak la­kó­ja elé­ge­dett mo­sollyal szem­lél­te a tör­tén­te­ket.

Az­tán az ab­lak­ban álló öreg­em­ber fel­emel­te a ke­zét, és én olyas­mit lát­tam, amit ko­ráb­ban leg­fel­jebb tör­té­nel­mi fil­mek­ben. Az ag­gas­tyán le­fe­lé for­dí­tot­ta jobb­já­nak hü­velyk­uj­ját, ép­pen úgy, mint a cé­zá­rok a ró­mai aré­nák­ban, ami­kor a le­győ­zött gla­di­á­to­rok ha­lá­lát kí­ván­ták.

A le­fe­lé tar­tott hü­velyk­ujj lát­vá­nya újra meg­pen­de­rí­tett a pa­don. Csak­hogy ek­kor már késő volt. A szer­ze­tes gyor­san bic­cen­tett, az­tán a ke­zé­ben tar­tott kés le­zu­hant a föl­dön he­ve­rő bon-pap mel­lé­re, aki meg­vo­nag­lott, lá­ba­i­val ka­pál­va a fa­gyos ha­vat, egé­szen ad­dig, amíg egy­re las­súb­bak nem let­tek a moz­du­la­tai, s vé­gül nem moz­dult töb­bé.

Fel­ug­rot­tam, és meg­ra­gad­tam a mel­let­tem ülő szer­ze­tes gal­lér­ját.

– Mi volt ez? Lát­ta, hogy mi tör­tént?

Őszin­te cso­dál­ko­zás­sal né­zett a sze­mem­be.

– Mi tör­tént vol­na? Az iga­zi hit győ­zött a po­gá­nyok fe­lett!

Eköz­ben fent­ről, a há­tam mö­göt­ti pad­so­rok kö­zül zaj hal­lat­szott, és biz­tos vol­tam ben­ne, hogy Mc­Cor­mack tör­tet le­fe­lé.

– Em­ber! Oda­lenn meg­öl­tek va­la­kit!

A szer­ze­tes bó­lin­tott.

– Ter­mé­sze­te­sen. Va­la­mennyit meg­öl­ték. Csak­hogy nem most, ha­nem jó né­hány év­szá­zad­dal ez­előtt!

A né­ző­kö­zön­ség so­ra­i­ban is­mét za­jon­gás tá­madt. Va­la­ki ész­re­ve­het­te a föl­dön fek­vő bon-pa­pot, mert egy­re töb­ben ki­ál­toz­tak és gesz­ti­ku­lál­tak a tán­co­lók felé mu­to­gat­va.

Hát­ra­for­dul­tam, és fel­néz­tem az ab­lak­ra, de a bár­sony­füg­göny már újra a he­lyén ló­gott.

A mu­zsi­ká­sok ab­ba­hagy­ták a ze­né­lést, és iz­ga­tot­tan ki­a­bál­tak egy­más­nak. Hang­sze­re­i­ket az ölük­be ej­tet­ték, vagy ma­guk mel­lé tá­masz­tot­ták a hóra. Sze­mük ré­mül­ten for­gott az ün­ne­pi fej­fe­dő alatt.

A tö­meg egy­re han­go­sab­ban ki­a­bált, és a föl­dön fek­vő bon-pap felé mu­to­ga­tott, aki re­mény­te­le­nül és szá­nal­ma­san ma­gá­ra ma­radt. Tes­te mel­lett egy­re na­gyobb lett a gő­zöl­gő vö­rös tó­csa, és már sen­ki­nek sem le­he­tett két­sé­ge afe­lől, hogy baj tör­tént.

Az én szer­ze­te­sem is fel­fog­ta vég­re, hogy va­la­mi nincs rend­jén. Las­san fel­tá­pász­ko­dott, me­re­ven a föl­dön he­ve­rő pap­ra né­zett, és össze­ütöt­te a te­nye­rét. A ka­la­po­sok kö­zül né­há­nyan ki­vál­tak a töb­bi­ek kö­zül, és oda­jöt­tek hoz­zánk. A szer­ze­tes né­hány lé­pést tett elő­re, fe­lé­jük szi­sze­gett va­la­mit, ami­ből egyet­len szót sem ér­tet­tem. A ka­la­po­sok bic­cen­tet­tek, és fur­csán dü­lön­gél­ve moz­du­lat­la­nul he­ve­rő tár­suk felé fu­tot­tak.

A né­ző­kö­zön­ség so­ra­i­ban ek­kor ki­tört a pá­nik. Előbb csak egy asszony si­kol­tot­ta el ma­gát, majd han­gos zo­ko­gás hal­lat­szott, ame­lyet újabb si­ko­lyok és újabb zo­ko­gá­sok kö­vet­tek. Az­tán, mint­ha csak adott jel­re ten­nék, a né­zők fut­va me­ne­kül­ni kezd­tek.

Né­hány pil­la­nat múl­va csak a ko­los­tor la­kói és mi ma­rad­tunk az ud­va­ron.

Nem szá­mít­va per­sze a ha­lot­tat.