6.

Ami­kor meg­pil­lan­tot­tam őket, Eve Pick­ford már mo­soly­gott, és Mc­Cor­mack­nek ma­gya­rá­zott:

– Nem va­gyok hisz­té­ri­ás li­bus­ka, ne higgye. Csak ezek a he­gyek… Mint­ha agyon akar­nák nyom­ni az em­bert. Va­la­hány­szor kö­zöt­tük va­gyok, sír­ni tá­mad ked­vem. És… és… sok­kal ide­ge­sebb va­gyok, mint má­sutt.

– So­kat jár er­re­fe­lé… a Hi­ma­lá­já­ban? – kér­dez­te Mc­Cor­mack ud­va­ri­a­san.

– Elég gyak­ran. A ti­be­ti nyel­vet és a budd­hiz­must ta­nul­má­nyo­zom. És még­is… Azt hi­szem, soha nem fo­gom meg­szok­ni eze­ket az óri­á­si he­gye­ket.

Az utol­só mon­da­tok alatt ér­tem oda a tár­sa­ság­hoz. Bax­ter kis­asszony már­is ki­hasz­nál­ta az al­kal­mat, hogy be­lém kös­sön.

– Ma­gát is nyo­maszt­ják a he­gyek, Mr. Law­ren­ce? – kér­dez­te csú­fon­dá­ro­san.

– Sok­kal in­kább az olyan úti­tár­sak, mint ez az O’Hara.

Eve Pick­ford fe­lém for­dult, és meg­ráz­ta sző­ke sö­ré­nyét.

– Na­gyon kö­szö­nöm, Mr…

– L. L. Law­ren­ce.

– Ó igen. Eve Pick­ford va­gyok, ör­ven­dek. Rop­pant saj­ná­lom, hogy kel­le­met­len­sé­get okoz­tam ön­nek. De ez a fic­kó ala­po­san ki­bo­rí­tott.

– Hol­nap bo­csá­na­tot fog kér­ni.

El­uta­sí­tó­an in­tett a ke­zé­vel…

– Ugyan? Csak nem gon­dol­ja, hogy…

Eb­ben a pil­la­nat­ban iszo­nya­tos or­dí­tás ha­sí­tott a Salu völ­gyé­nek csend­jé­be. Va­la­mennyi­en meg­der­med­tünk a hang­tól, és egy pil­la­nat­ra néma csend tá­madt kö­rös-kö­rül.

– Úr­is­ten! – kap­ta szá­ja elé mind­két ke­zét Eve Pick­ford. – Mi volt ez?

– Va­la­ki ki­nyif­fant – mond­ta nyu­god­tan Bax­ter kis­asszony.

Mc­Cor­mack meg­me­re­ve­dett, és hosszú tes­tét elő­re­hajt­va hall­ga­tó­zott.

– A sát­rak fe­lől jött – mond­ta Bax­ter, és ő in­dult el el­ső­nek kö­zü­lünk. Ke­mé­nyen reccsen­tek lép­tei a fa­gyos ha­von. Meg­ra­gad­tam Mc­Cor­mack kar­ját.

– Ke­rül­jön arra! – mu­tat­tam a sá­tor­cso­port jobb ol­da­la felé –, és tart­sa ké­szen­lét­ben az ök­lét… A leg­ki­sebb gya­nús jel­re üs­sön oda!

Vész­jós­ló­an csil­lant meg a szem­üve­ge.

– Maga csak ne félt­sen en­gem! Mond­tam már, hogy ten­ge­rész vol­tam va­la­mi­kor…

Ma­gam is fu­tás­nak ered­tem, és bal fe­lől ke­rül­tem meg a tá­bort. Lát­tam, hogy a sát­rak­ban sor­ra gyul­lad­nak fel az elem­lám­pák, és fé­nyük iz­ga­tot­tan tán­col a sá­tor­fa­la­kon. Át­ug­rál­tam az utam­ba ke­rü­lő rög­zí­tő­kö­te­le­ket, és né­hány pil­la­nat múl­va szem­be ta­lál­tam ma­gam Mc­Cor­mack­kel.

– Sem­mi?! – ki­ál­tot­tam rá.

Meg­ráz­ta a fe­jét.

– Sem­mi – li­heg­te. – Csak a ser­pák to­lon­ga­nak a tü­zek kö­rül… Alig­ha­nem imád­koz­nak…

Be­le­ka­pasz­kod­tam az egyik sá­tor kö­te­lé­be.

– Ma­gát mire em­lé­kez­tet­te a hang?

Egye­ne­sen a sze­mem­be né­zett.

– Ami­re ma­gát. Pár évi harc­té­ri ta­pasz­ta­lat után alig­ha té­ved az em­ber ilyen dol­gok­ban… Nem gon­dol­ja?

Ép­pen vá­la­szol­ni akar­tam, ami­kor Bax­ter kis­asszony ki­ál­tá­sa hal­lat­szott a sát­rak kö­zül:

– Hé! Law­ren­ce! Mc­Cor­mack! Hol az ör­dög­ben van­nak?

– Már­is me­gyünk, Bax­ter kis­asszony!

– Vi­gye el az ör­dög ma­gu­kat! – hal­lot­tuk egy­re kö­ze­lebb­ről a do­ho­gá­sát. – Va­la­ki itt jobb­lét­re szen­de­rült, ma­guk meg sé­tál­gat­nak! – s az­zal elő­buk­kant a kö­ze­li sá­tor sar­ka mö­gül.

– Na, hála is­ten­nek! – s mint­ha iga­zi meg­könnyeb­bü­lés buj­kált vol­na a hang­já­ban. – Ta­lál­tak va­la­kit?

– Az ég­vi­lá­gon sen­kit.

– Le­het, hogy nem is… – kezd­te, de újabb ré­mült ki­ál­to­zás foj­tot­ta belé a szót.

– Hé! Az ör­dög­be is! Jöj­jön már ide va­la­ki! Mr. Ste­wart, éb­red­jen! Ki­nyír­ták a fic­kót!

Mc­Cor­mack­kel együtt már­is lo­hol­tunk a hang irá­nyá­ba. A har­ma­dik vagy ne­gye­dik sá­tor előtt egy sza­kál­las fér­fi állt a hó­ban, és iz­ga­tot­tan mu­to­ga­tott be­fe­lé.

– Ki­nyír­ták a szo­ba­tár­sa­mat!

– Ki­cso­dát?! – ki­ál­tot­tam rá fu­tás köz­ben.

– Azt a szesz­ka­zánt… O’Ha­rát! Egész nap pi­ált, mint egy gö­dény. Azt hit­tem, al­ko­hol­mér­ge­zés vé­gez vele, de nem! Va­la­ki be­se­gí­tett a whis­ky­nek!

A szét­rán­tott be­já­ra­ti pony­va mel­lett be­kuk­kan­tot­tam a sá­tor­ba. A fa­lak mel­lett két­ol­dalt egy-egy ágy állt. Az egyik­ben le­hú­zott cip­zá­rú, gyű­rött há­ló­zsák, mu­tat­va, hogy ép­pen most mász­tak ki be­lő­le. A má­sik ágy sár­ga mű­anyag pok­róc­cal volt le­ta­kar­va, és a pok­ró­con ott fe­küdt O’Hara… Mel­let­te a ha­von vér­tó­csa sö­tét­lett.

Mc­Cor­mack át­né­zett a vál­lam fe­lett, és na­gyot só­haj­tott.

– En­nek alig­ha­nem lőt­tek… Mi a cso­dá­val csi­nál­ták?

A ha­lott mel­lé lép­tem és le­gug­gol­tam. A vér a mel­lé­ből csö­pö­gött, a szí­ve tá­jé­ká­ról. S egy fur­csa, sár­ga­réz vagy bronz tőr­mar­ko­lat állt ki be­lő­le, csi­szolt vi­rá­gai fe­nye­ge­tő­en csil­lan­tak meg a lám­pa­fény­ben.

– Van kö­zöt­tünk or­vos? – for­dul­tam Mc­Cor­mack­hez.

A vö­rös­ha­jú fel­húz­ta a vál­lát.

– Annyit tu­dok én is, mint ön.

Ek­kor va­la­ki eré­lyes moz­du­lat­tal fél­re­tolt, s már tud­tam, hogy csak Bax­ter kis­asszony le­het.

– Na, ered­jen odébb, szép­fiú! – mond­ta el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon.

– Maga or­vos?

– Is – mond­ta a kis­asszony, mi­köz­ben le­gug­golt az ágy mel­lé.

– De hi­szen azt mond­ta, hogy geo­ló­gus!

Fel­pil­lan­tott rám, és szo­kat­lan in­ge­rült­sé­get lát­tam a sze­mé­ben.

– A dip­lo­má­mat nem óhajt­ja lát­ni? Nem hal­lott még olyat, hogy va­la­ki­nek több dip­lo­má­ja is le­het? Az a ször­nyű ma­gá­ban, hogy más szel­le­mi ké­pes­sé­ge­it mind­egy­re a sa­ját­já­hoz méri! Na, tűn­jön el in­nen!

Ha el nem is tűn­tem, min­den­eset­re hát­rébb hú­zód­tam.

Bax­ter el­húz­ta a te­nye­rét O’Hara tág­ra nyi­tott sze­me előtt, meg­fog­ta a csuk­ló­ját, majd bosszú­san vissza­lök­te a ta­ka­ró­ra.

– Meg­halt ez, mint a pinty! Jö­het a rend­őr­ség!

Utób­bi meg­jegy­zé­sét alig­ha­nem vicc­nek szán­ta, és maga le­pő­dött meg a leg­job­ban, ami­kor a száj­tá­tók kö­zött át­fu­ra­kod­va, Sera ka­pi­tány je­lent meg a sá­tor­ban.

– Ne nyúl­ja­nak sem­mi­hez! – ki­ál­tot­ta iz­ga­tott han­gon, és még ak­kor is húz­kod­ta fel­fe­lé ma­gán a cip­zá­ra­kat, ami­kor már a ha­lott mel­lett tér­de­pelt. – Rend­őr­ség!

Bax­ter kis­asszony el­tá­tot­ta a szá­ját.

– Ne mond­ja! Hon­nan a po­kol­ból?…

Sera vég­re fel­húz­ta az utol­só cip­zá­rat is.

– Kat­man­du­ból. A ne­pá­li rend­őr­ség ka­pi­tá­nya va­gyok. Én kí­sé­rem az ex­pe­dí­ci­ót… Hú­zód­ja­nak hát­rébb, ké­rem!

A ha­lott fölé ha­jolt, de nem érin­tet­te meg.

– Van önök kö­zött or­vos?

– El­ké­sett, ka­pi­tány – mond­ta Bax­ter kis­asszony. – Én már meg­néz­tem. Meg­halt. Le­szúr­ták, az­zal a kés­sel, ott az ol­da­lá­ban.

Sera ka­pi­tány mo­gor­ván bó­lin­tott.

– Lá­tom. Ön sze­rint mi­óta ha­lott?

– Pon­to­san öt per­ce.

– Ezt meg hon­nan tud­ja ilyen pon­to­san?

– On­nan, hogy meg­néz­tem az órá­mat.

– Az órá­ját? Mi­kor?

– Ami­kor meg­hal­lot­tam az or­dí­tást. Vagy job­ban mond­va meg­hal­lot­tuk… Ott áll­do­gál­tunk né­há­nyan a tá­bor szé­lén. Mr. Law­ren­ce, az­tán Mr. Mc­Cor­mack, Pick­ford kis­asszony és én. Maga nem hal­lot­ta?

Sera ka­pi­tány meg­ráz­ta a fe­jét.

– Sem­mit sem hal­lot­tam. Alud­tam, mint a tej. Arra éb­red­tem, hogy Mr. Ste­wart be­ki­ált az aj­tón, hogy va­la­ki­nek baja esett.

Bax­ter kis­asszony hát­ra­for­dult.

– Mr. Ste­wart? De hát hol van Mr. Ste­wart?

Moz­go­ló­dás tá­madt oda­kint, majd a ve­ze­tő be­bújt a sá­tor­ba.

– Hol len­nék? Itt va­gyok… Csak egy ki­csit kö­rül­néz­tem a tá­bor kö­rül.

– És? – kér­dez­te Sera fel­tá­ma­dó ér­dek­lő­dés­sel.

Ste­wart meg­ráz­ta a fe­jét.

– Úgy össze van ta­pos­va a hó, mint­ha jak­csor­dá­kat haj­tot­tak vol­na vé­gig raj­ta. Ar­ról nem is be­szél­ve, hogy az egyik ne­mez­csiz­má­nak olyan a tal­pa, mint a má­sik­nak. Ez­zel nem sok­ra me­gyünk.

A hul­la köz­ben ott fe­küdt előt­tünk az ágyon, és a fel­sza­kadt ano­rák roj­tos szé­lén las­san meg­al­vadt a vér.

Sera ka­pi­tány a feje búb­ját va­kar­ta, és ta­nács­ta­la­nul bá­mul­ta a ha­lot­tat.

– Csi­nál­jon már va­la­mit, ka­pi­tány! – för­medt rá Bax­ter. – Azt akar­ja, hogy itt áll­junk reg­ge­lig, és nézzük ezt a sze­ren­csét­lent?

Sera ab­ba­hagy­ta a va­ka­ró­zást, és za­var­tan ma­kog­ta:

– Per­sze, per­sze… Ta­lán az ujj­le­nyo­ma­tok…

Ek­kor vá­rat­lan do­log tör­tént. Bax­ter kis­asszony oda­lé­pett Se­rá­hoz, és ki­nyúj­tott mu­ta­tó­uj­já­val úgy has­ba bök­te, hogy a ka­pi­tány össze­gör­nyedt a fáj­da­lom­tól.

– Ide fi­gyel­jen, Sera – mond­ta Bax­ter, és gyö­nyö­rű ar­cán fe­nye­ge­tő ár­nyék te­rült szét –, ha maga rend­őr, ak­kor én meg­eszem a tol­las ka­la­po­mat, pe­dig még csak egyet­len­egy­szer vet­tem fel, ami­kor az üdv­had­se­reg tiszt­jé­vé avat­tak a Tra­fal­gar té­ren… Vagy ha még­is, hát ak­kor meg­van a vé­le­mé­nyem a ne­pá­li rend­őr­ség­ről…

Hogy mi a vé­le­mé­nye Bax­ter kis­asszony­nak a ne­pá­li rend­őr­ség­ről, azt nem tud­tuk meg, mert Sera las­san­ként ki­egye­ne­se­dett, s mi­köz­ben még min­dig fáj­dal­ma­san nyög­dé­cselt, meg­pró­bált til­ta­koz­ni:

– De higgyék el… Én iga­zán rend­őr­tiszt va­gyok. Csak­hogy…

– Csak­hogy? – kér­dez­te fe­nye­ge­tő­en Bax­ter, és mu­ta­tó­uj­já­val is­mét elő­re­bö­kött.

Sera ré­mül­ten fi­gyel­te Bax­ter uj­ját, és el­ha­ló han­gon nyög­te:

– Csak­hogy a ká­bí­tó­sze­rosz­tály­ról.

– Ká­bí­tó­sze­rosz­tály­ról?

– On­nan – bó­lin­tott Sera – Ópi­um, ha­sis, ko­ka­in.

– És mi a fész­kes fe­né­nek ren­del­ték ki ma­gát az ex­pe­dí­ció mel­lé, mi? Hogy a mi zse­bünk­ben ke­res­sen ma­ri­hu­á­nát?

– Nem, de­hogy! – til­ta­ko­zott né­mi­képp ma­gá­hoz tér­ve Sera. – De kép­zel­jék csak bele ma­gu­kat a ne­pá­li rend­őr­ség hely­ze­té­be…

– Meg­pró­bál­juk – bó­lin­tott Bax­ter.

– Tud­ják, hány ex­pe­dí­ció in­dul éven­te a he­gyek­be? Sok. Na­gyon sok. A hegy­má­szók­ról nem is be­szél­ve. S a rend­őr­ség­nek majd mind­egyik mel­lé kell kül­de­nie va­la­kit, hogy gon­dos­kod­jék a biz­ton­sá­guk­ról. Ne­hogy va­la­ki­nek baja es­sék… Tele va­gyunk unat­ko­zó mil­li­o­mo­sok­kal, szép­fi­úk­kal, film­sztá­rok­kal. Va­la­mennyi­nek az a csil­la­pít­ha­tat­lan vá­gya, hogy hold­fény­ben lát­has­sa a Kan­csen­dzön­gát, az An­na­purát vagy va­la­me­lyik má­sik hegy­csú­csot, és va­la­mi­lyen meg­gon­do­lat­lan­ság­gal mind­járt koc­ká­ra is te­hes­se az éle­tét. Hát ezért va­gyok itt… Meg­ért­he­tik, hogy rend­őr­sé­günk nem tud min­den ex­pe­dí­ció mel­lé szak­kép­zett kri­mi­na­lis­tát adni… És kü­lön­ben is… Ki az ör­dög gon­dol­ta vol­na, hogy egy bé­kés tu­do­má­nyos ex­pe­dí­ci­ó­ban kést szúr­nak va­la­ki­nek a bor­dái közé?

Pár pil­la­na­tig csend ural­ko­dott a sá­tor­ban. Tény­leg, ki gon­dol­ta vol­na?

Újra csak Bax­ter kis­asszony tért elő­ször ma­gá­hoz.

– Te­hát mire szá­mít­ha­tunk, Sera ka­pi­tány?

– Ami tő­lem te­lik, kis­asszony, min­dent meg fo­gok ten­ni… Saj­nos, a kri­mi­na­lisz­ti­ka nem erős ol­da­lam.

– Ezek sze­rint nincs más dol­gunk, mint alud­ni men­ni és vár­ni, hogy ki or­dít fel kö­zü­lünk leg­kö­ze­lebb?

Sze­mem sar­ká­ból lát­tam, hogy Eve Pick­ford össze­ráz­kó­dik, és a sá­tor fa­lá­hoz hú­zó­dik.

A pil­la­nat­nyi csend­ben az ed­dig né­mán áll­do­gá­ló Ste­wart egy­szer csak ma­gá­hoz tért, és oda­csör­te­tett az ágy mel­lé.

– Hé! Nem ad­dig van az! – s je­len­tő­ség­tel­je­sen fe­lém pis­lan­tott. – Az az ér­zé­sem, hogy rend­kí­vü­li hely­zet­be ke­rül­tünk.

– Hát rend­kí­vü­li­nek ép­pen elég rend­kí­vü­li – mo­rog­ta Mc­Cor­mack.

– Eb­ben az eset­ben – foly­tat­ta Ste­wart – Mr. Thomp­son uta­sí­tá­sai sze­rint kell el­jár­nunk.

Bax­ter hal­kan füttyen­tett.

– No­csak, az öreg, lát­ha­tat­lan Mr. Thomp­son mi min­den­re nem gon­dolt! És mit kell ten­nünk, Mr. Ste­wart? Mond­ja gyor­san, mert égek a vágy­tól, hogy…

Ste­wart azon­ban ko­mo­ran köz­be­vá­gott:

– Már meg­bo­csás­son, azt hi­szem, elég ko­moly a hely­zet ah­hoz, hogy meg­kí­mél­jen a szel­le­mes­sé­ge­i­től. Ami pe­dig Mr. Thomp­son uta­sí­tá­sa­it il­le­ti, hát… hm… az az ábra, hogy rend­kí­vü­li hely­zet ese­tén az ex­pe­dí­ció ve­ze­té­sét… Mr. Law­ren­ce ve­szi át. Én csak a gaz­da­sá­gi ügye­kért fe­le­lek.

Bax­ter kis­asszony­nak az orra he­gyé­re csú­szott a szem­üve­ge. Az­tán fe­lém bö­kött fé­lel­me­tes mu­ta­tó­uj­já­val.

– Ez? – mond­ta olyan sér­tő hang­súllyal, hogy leg­szí­ve­seb­ben ké­pen tö­röl­tem vol­na. – Hát ak­kor raj­ta, Sher­lock Hol­mes­om… Most, hogy elő­lé­pett mes­ter­de­tek­tív­vé…

Oda­men­tem a ha­lott mel­lé, majd a sá­tor­nyí­lás felé in­tet­tem.

– Men­je­nek pi­hen­ni, ké­rem. Hol­nap nagy út áll előt­tünk. Ha rám hall­gat­nak, min­den­eset­re be­fű­zik a sá­tor­nyí­lá­su­kat.

Némi ta­nács­ta­lan to­po­gás után tá­vo­lo­dó lép­tek zaja je­lez­te, hogy a kí­ván­csis­ko­dók meg­fo­gad­ták a ta­ná­cso­mat. Ami­kor lát­tam, hogy Bax­ter kis­asszony is tá­voz­ni ké­szül, utá­na­szól­tam:

– Bax­ter kis­asszony! Ránk tud­na még szán­ni né­hány per­cet?

Olyan mo­sollyal for­dult fe­lém, mint aki ro­hadt sár­ga­dinnyé­be ha­ra­pott.

– Ha ma­gát lát­ha­tom, szép­fiú, akár na­po­kat is.

– Rend­ben van. És önö­ket is meg­ké­rem, Miss Pick­ford és Mr. Mc­Cor­mack, hogy ma­rad­ja­nak még né­hány per­cig… Rend­ben?

Va­la­mennyi­en bó­lin­tot­tak.

– Oké, Mr. Pad­ding­ton?

A szót­la­nul álló nagy­da­rab fér­fi ed­dig le sem vet­te a sze­mét a ha­lott O’Ha­rá­ról. Most szin­te ijed­ten for­dult fe­lém.

– Pa­ran­csol, Mr. Law­ren­ce?

– Tud­na va­la­mi kö­ze­leb­bit mon­da­ni er­ről a saj­ná­la­tos eset­ről?

Pad­ding­ton fel­húz­ta a szem­öl­dö­két.

– A gyil­kos­ság­ról? Hát, nem va­la­mi so­kat. Már alud­tam, ami­kor ki­nyír­ták… Hála is­ten­nek.

– Te­hát az or­dí­tás­ra éb­redt?

– Pon­to­san. Na­gyon mé­lyen alud­tam, előbb azt hit­tem, hogy ál­mo­dom, de az­tán egy­szer­re fel­ri­ad­tam. Hal­lot­tam, hogy va­la­ki vé­gig­zu­han a má­sik ágyon. Elő­ször nem is gon­dol­tam sem­mi rossz­ra. Hi­szen tud­tam, hogy ez a szesz­ka­zán egész nap nyel­te a whis­kyt… Azt hit­tem, hogy egy­sze­rű­en csak me­rev ré­szeg.

– Az­tán?

– Az­tán? Ami­kor rázu­hant az ágy­ra, fel­kat­tin­tot­tam a lám­pám. Meg akar­tam néz­ni, hogy mi­lyen ál­la­pot­ban van. Ha nem bú­jik bele a há­ló­zsák­ba, reg­gel­re úgy kell ki­ol­vasz­ta­ni a jég­ből.

– És mit lá­tott?

– Azt, hogy vége. Lát­tam a tőr mar­ko­la­tát a mel­lé­ben… S a ki­öm­lő vért is, ahogy vé­gig­folyt az ano­rák­ján. A lám­pa fé­nyé­ben a kés csil­lo­gott a leg­job­ban, azon­nal ész­re kel­lett ven­nem.

– Az­tán ter­mé­sze­te­sen rög­tön ki­ál­tott.

– Úgy van. Nem akar­tam sem­mi­hez nyúl­ni, ha­nem azon­nal Mr. Ste­war­tot szó­lí­tot­tam. Hi­szen ő az ex­pe­dí­ció fe­le­lős ve­ze­tő­je. Akár bal­eset tör­tént, akár más, az ő dol­ga…

– Nem lá­tott be­lép­ni va­la­kit a sá­tor­ba? Vagy me­ne­kül­ni? Akár csak egy ár­nyé­kot is?

Pad­ding­ton meg­ráz­ta a fe­jét.

– Sen­kit. Ami­kor le­fe­küd­tem, egye­dül vol­tam a sá­tor­ban. Szin­te azon­nal el­alud­tam, alig­hogy le­tet­tem a fe­jem. És csak az or­dí­tás­ra éb­red­tem fel.

– Kö­szö­nöm, Mr. Pad­ding­ton – mond­tam, és ve­ze­tőnk felé for­dul­tam. – Mr. Ste­wart…

– Igen.

– Meg tud­ná mu­tat­ni, ké­rem, az ex­pe­dí­ció részt­ve­vő­i­nek a lis­tá­ját? Mint tud­ja, ké­sőbb ér­kez­tem, mint a töb­bi­ek, és vég­ered­mény­ben azt sem tu­dom, hogy kik az úti­tár­sa­im.

– Ter­mé­sze­te­sen. Ott a lis­ta a sát­ram­ban. Csak egy pil­la­nat – s már el is tűnt.

Bax­ter kis­asszony rám vil­lan­tot­ta a szem­üve­gét.

– Hát ak­kor most? Mi­hez kezd, szép­fiú?

Fi­gyel­mez­te­tő­en össze­rán­col­tam a szem­öl­dö­kö­met, és Pad­ding­ton­hoz for­dul­tam.

– Mr. Pad­ding­ton, meg­ten­né azt a szí­ves­sé­get, hogy a mai éj­sza­ká­ra át­köl­tö­zik a sát­ram­ba? Mr. Ste­wart majd meg­mu­tat­ja a he­lyét, és át­hoz­za az én cso­ma­go­mat.

Pad­ding­ton öröm­mel ka­pott az aján­la­ton.

– Ter­mé­sze­te­sen. Egy ha­lot­tal, ugye… Bár ter­mé­szet­tu­dós va­gyok, de még­is­csak… – Za­var­tan ránk vi­gyor­gott, ma­gá­hoz ölel­te há­ló­zsák­ját, s ki­hát­rált a sá­tor­ból. – Hát ak­kor, jó éj­sza­kát!

Le­ül­tem Pad­ding­ton ágyá­ra, és in­tet­tem a töb­bi­ek­nek is, hogy fog­lal­ja­nak he­lyet.

– Azért tar­tot­tam vissza ma­gu­kat, mert… akár­hogy is vesszük, tu­laj­don­kép­pen csak mi mond­hat­juk el ma­gunk­ról, hogy min­den gya­nú fe­lett ál­lunk…

Bax­ter kis­asszony el­fin­to­rí­tot­ta az or­rát.

– Mi igen. De ma­gá­nak, fi­a­tal­em­ber, azért van­nak apró lyu­kak az ali­bi­jén, nem gon­dol­ja?

– Hogy érti ezt, kis­asszony?

– Úgy, hogy maga hur­col­ta el az ál­do­za­tot is­me­ret­len hely­re. Ami en­gem il­let, ak­kor lát­tam utol­já­ra élve ezt az O’Ha­rát, ami­kor a maga há­tá­ról fe­lém in­te­ge­tett a lá­ba­i­val. Gon­do­lom, a töb­bi­ek is.

Eve Pick­ford le­haj­tot­ta a fe­jét, Mc­Cor­mack meg me­re­ven bá­mult maga elé.

Kény­te­len vol­tam ali­bis­dit ját­sza­ni.

– Hát ide fi­gyel­jen – mond­tam ke­mény han­gon. – Az igaz, hogy ma­gam­mal vit­tem O’Ha­rát, de csak azért, hogy meg­sza­ba­dít­sam ma­gu­kat tőle.

– Ami az­tán túl­sá­go­san is jól si­ke­rült, nem­de­bár?

– Erre nem szá­mí­tot­tam. Kü­lön­ben is, ami­kor O’Hara fel­or­dí­tott, én már ott vol­tam ma­guk mel­lett. Nem így volt?

– De – bó­lin­tott Bax­ter.

– Szó­val ad­dig az tör­tént, hogy O’Ha­rá­val a vál­la­mon el­in­dul­tam a sát­rak felé. Pró­bál­tam ki­ta­lál­ni, me­lyik le­het az övé, s ak­kor egy­szer­re csak előt­tem ter­mett egy ser­pa.

– Egy te­her­hor­dó?

– Igen. Azt mond­ta, hogy szí­ve­sen a sát­rá­ba vi­szi és le­fek­te­ti O’Ha­rát… Én ter­mé­sze­te­sen oda­ad­tam neki.

– Ter­mé­sze­te­sen, hm…

– Mi van ezen cso­dál­koz­ni­va­ló? Egy­ál­ta­lán nem kö­te­les­sé­gem, hogy hul­la­ré­szeg úti­tár­sa­i­mat a sát­ruk­ba fu­va­roz­zam.

Sen­ki sem szólt sem­mit, csak bá­mul­tak né­mán ma­guk elé.

– Mi­után a ser­pa el­vit­te O’Ha­rát – foly­tat­tam –, vissza­tér­tem ma­guk­hoz. A töb­bit már tud­ják.

– Ki volt az a ser­pa?

– Hogy­hogy ki volt?

– Azt kér­dez­tem, hogy me­lyi­kük volt. Er­ről per­sze fo­gal­ma sincs, mi, szép­fiú? – kér­dez­te gú­nyo­san Bax­ter kis­asszony.

– De­hogy nincs – mond­tam meg­könnyeb­bül­ve. – Meg is kér­dez­tem, hogy hív­ják.

– Ak­kor mi sem egy­sze­rűbb – emel­te fel a fe­jét Mc­Cor­mack. – Meg­ke­res­sük azt a ser­pát, és szé­pen ki­szed­jük be­lő­le az igaz­sá­got.

– Hogy hív­ják, ki vele! – húz­ta ki ma­gát Bax­ter, és olyan moz­du­la­tot tett, mint­ha azon­nal az is­me­ret­len ser­pa után akar­ná vet­ni ma­gát.

Érez­tem, hogy hir­te­len me­leg vér­hul­lám önti el az ar­co­mat, és el­pi­ru­lok a sö­tét­ben.

– El­fe­lej­tet­tem – nyög­tem ki két­ség­be­es­ve.

Eve Pick­ford fel­nyö­gött, és es­küd­ni mer­tem vol­na, hogy ha csak mil­li­mé­te­rek­kel is, de tá­vo­labb hú­zó­dott tő­lem.

Mc­Cor­mack­nek is ér­tet­len­ség csil­lo­gott a sze­mé­ben.

– El­fe­lej­tet­te?

– El… Mi­ért, ma­guk­nak annyi­ra fon­tos lett vol­na, hogy meg­je­gyez­zék egy egy­sze­rű te­her­hor­dó ne­vét? Kü­lön­ben is mind­egyi­ket majd­nem ugyan­úgy hív­ják… Csu­pa bu-ra meg ha­son­ló­ra vég­ző­dik a ne­vük. Egy­for­mák, mint kül­ső­re. Jó, hogy azt nem mond­ják, is­mer­jem fel az ar­cá­ról.

– Nem is olyan os­to­ba öt­let! – bó­lin­tott Bax­ter kis­asszony.

– Csak a sze­mét lát­tam – mond­tam za­var­tan.

– Csak a sze­mét?

– A vil­lo­gó sze­mét.

– Csu­da fé­lel­me­tes… – mond­ta Bax­ter. – Al­ka­lom­ad­tán majd össze­bor­zon­gok. Te­hát adva van egy is­me­ret­len, sen­ki ál­tal nem lá­tott gya­nús te­her­hor­dó, aki­nek egyet­len is­mer­te­tő­je­le, hogy hold­fény­ben a ha­von csil­log a sze­me. Bra­vó, Mr. Law­ren­ce!

Ép­pen ki­nyi­tot­tam a szá­mat, hogy ke­mé­nyen vissza­vág­jak, ami­kor ki­nyílt a pony­va­aj­tó, és kel­let­len kép­pel meg­je­lent Ste­wart. Ke­zé­ben pa­pírt tar­tott. A ha­lott­ra pil­lan­tott, majd gyor­san el­for­dí­tot­ta a fe­jét.

– Itt a lis­ta, Mr. Law­ren­ce… A sá­tor­be­osz­tás mo­men­tán nincs fel­tün­tet­ve, de ha óhajt­ja…

In­tet­tem, hogy nem óhaj­tom, az­tán fél­han­go­san fel­ol­vas­tam a név­sort:

Kurt Zim­mer­mann – bo­ta­ni­ka,

Marc Brun­ning – bo­ta­ni­ka,

Wil­li­am Wil­son – ős­lény­tan,

Guy Co­hen – et­no­ló­gia,

Rich Adam­son – et­no­grá­fia,

Pi­et­ro Rol­lo – nyel­vé­szet,

Su­san­ne Bax­ter – geo­ló­gia,

Pe­ter O’Hara – geo­fi­zi­ka,

Les­lie Law­ren­ce – ro­var­tan,

John Mc­Cor­mack – or­ni­to­ló­gia,

Eve Pick­ford – nyel­vé­szet, mű­vé­szet­tör­té­net,

Frank King – ant­ro­po­ló­gia,

Marc Pad­ding­ton – me­te­o­ro­ló­gia.

– Ti­zen­né­gyen vol­tunk, ti­zen­hár­man ma­rad­tunk – dör­mög­te Bax­ter kis­asszony.

– Ezen­kí­vül ter­mé­sze­te­sen tag­ja az ex­pe­dí­ci­ó­nak Mr. Ste­wart és Sera ka­pi­tány.

– És a ser­pák?

– A te­her­hor­dók hu­szon­egyen van­nak…

– Ez össze­sen har­minc­hét.

– Csak har­minc­hat – mond­ta Bax­ter, és a hul­lá­ra mu­ta­tott. – Őt alig­ha­nem ki­húz­hat­ják a név­sor­ból.

Is­mét rö­vid csend eresz­ke­dett a sá­tor­ra. Vé­gig­jár­tat­tam te­kin­te­tem az ar­co­kon, hát­ha le­ol­vas­ha­tom, ki mire gon­dol. Vé­gül újra csak Ste­wart­hoz for­dul­tam.

– Sera ka­pi­tány alud­ni ment?

Ste­wart ta­nács­ta­la­nul fel­húz­ta a vál­lát.

– Ide­hív­ná, Mr. Ste­wart?

Ek­kor vá­rat­la­nul a mind­vé­gig né­mán hall­ga­tó Eve Pick­ford szó­lalt meg. Sza­va­i­ból kö­ze­le­dő hisz­té­ri­ás ki­tö­rés sze­le ér­ző­dött.

– De hát mi­nek, az is­te­nért?! Mit akar et­től a sze­ren­csét­len ká­bí­tó­szer-rend­őr­től? Gyújt­sunk tü­zet, vagy mit tu­dom én… És hol­nap haj­nal­ban azon­nal in­dul­junk vissza, ami­lyen gyor­san csak le­het. Nem a mi fel­ada­tunk a nyo­mo­zás… És… én… vissza aka­rok men­ni Kat­man­du­ba! Ele­gem van az egész­ből!

Bax­ter ma­gá­hoz húz­ta, és nyug­ta­tó­lag át­ölel­te a vál­lát. Hal­kan sug­do­sott va­la­mit a fü­lé­be, majd is­mét fe­lém for­dult.

– Tény­leg, mi a fe­nét akar maga Se­rá­tól?

Igye­kez­tem hig­gad­tan össze­fog­lal­ni a té­nye­ket.

– Fi­gyel­je­nek ide. Re­mé­lem, tisz­tá­ban van­nak a hely­zet­tel… Gyil­kos­ság tör­tént, és ezért, akár­mi­kor és akár­hol is, de mind­annyi­unk­nak fe­lel­nünk kell. Itt van a holt­test, és itt a kés… Én nem dönt­he­tek, hogy mi le­gyen ve­lük. A kés egyéb­ként is bűn­jel, és mint bi­zo­nyí­té­kot a ha­tó­ság elé kell tár­nunk. Itt pe­dig egye­dül Sera ka­pi­tány kép­vi­se­li a ha­tó­sá­got, akár­mennyi­re ká­bí­tó­szer-rend­őr is. Ér­tik? Se­rá­nak kell meg­mon­da­nia, hogy mi le­gyen ve­lük…

– Alig­ha­nem iga­za van – si­e­tett a se­gít­sé­gem­re Mc­Cor­mack. Bax­ter kis­asszony el­gon­dol­ko­dott, az­tán rö­vid töp­ren­gés után bó­lin­tott.

– Oké. Jöj­jön hát a ká­bí­tó­szer-rend­őr.

Ste­wart el­ment Se­rá­ért, mi pe­dig hol a föl­det, hol a holt­tes­tet bá­mul­tuk. Nem szól­tunk egy­más­hoz egyet­len szót sem. Ste­wart kis­vár­tat­va meg­je­lent a ka­pi­tány tár­sa­sá­gá­ban.

– A sát­rak kö­zött mász­kál­tam egész idő alatt – mond­ta Sera. – És pró­bál­tam fel­de­rí­te­ni va­la­mit. De… – s ez­zel szín­pa­di­a­san szét­tár­ta a kar­ját.

– Ide fi­gyel­jen, Sera ka­pi­tány – szó­lal­tam meg. – Ön itt az egyet­len em­ber, aki a ne­pá­li ha­tó­sá­go­kat kép­vi­se­li. Va­la­mit ten­nünk kell a holt­test­tel. És én nem ja­va­sol­nám, hogy el­te­mes­sük.

– Ha­nem?

– Vé­le­mé­nyem sze­rint ma­gunk­kal kel­le­ne vin­nünk, leg­alább Khang­pa ko­los­to­rá­ba…

Sera tág­ra nyílt sze­mek­kel bá­mult rám.

– Maga meg­őrült?

Vá­rat­lan ki­tö­ré­se egé­szen meg­le­pett.

– Mi­ért? Ön ta­lán…

– Maga to­vább akar men­ni? A tör­tén­tek után?! Csak nem kép­ze­li, hogy foly­tat­hat­ják az út­ju­kat… Ne­kem mint a ne­pá­li rend­őr­ség kép­vi­se­lő­jé­nek jo­gom­ban áll le­ál­lí­ta­ni az ex­pe­dí­ci­ót. És ezen­nel meg is te­szem! Le van ál­lít­va!

Ha nem fek­szik ott a sze­ren­csét­len O’Hara hul­lá­ja, el­rö­hög­tem vol­na ma­gam a ha­tó­ság vá­rat­la­nul fel­tá­madt ön­ér­ze­té­nek lát­tán. Bax­ter sze­me is gya­nú­san csil­lo­gott, lát­tam, hogy Mc­Cor­mack is na­gyot nyel.

– Mi le­gyen te­hát a hul­lá­val, Sera ka­pi­tány?

– Hát… ta­lán eb­ben a hi­deg­ben…

– Sze­rez­zen egy pony­vát, Ste­wart. Maga pe­dig, ka­pi­tány, ve­gye ki az ál­do­zat­ból a kést!

Sera ön­ér­ze­te egy­sze­ri­ben sem­mi­vé lett.

– Én?

– Ön a ha­tó­ság egye­dü­li kép­vi­se­lő­je. Jo­gá­ban áll le­ál­lí­ta­ni az ex­pe­dí­ci­ót is. Csak nem akar­ja azt mon­da­ni, hogy fél ki­húz­ni egy kést egy hul­lá­ból?

A ka­pi­tány O’Ha­rá­hoz lé­pett, majd le­eresz­tet­te a ke­zét, és azt sut­tog­ta:

– Az a hely­zet, hogy… a ká­bí­tó­szer­rész­leg­nél ugyan­is…

Vé­gül Bax­ter kis­asszony unta meg a dol­got. Fél­re­tol­ta Se­rát, zseb­ken­dőt vett elő, s abba te­ker­ve, ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal ki­húz­ta a kést a seb­ből.

– Itt van, fog­ja! De a zseb­ken­dő­vel együtt, jó­em­ber, mert el­ma­sza­tol­ja az ujj­le­nyo­ma­to­kat. Ha egy­ál­ta­lán van­nak raj­ta!

Sera ép­pen át­vet­te a kést, ami­kor Eve Pick­ford fel­ki­ál­tott:

– Pur­bu!

Egy­szer­re va­la­mennyi­en fe­lé­je for­dul­tunk.

– Mi­cso­da? – szi­ma­tolt a le­ve­gő­be Bax­ter kis­asszony.

– Pur­bu… Ál­do­zó­kés.

– Ez?

– Igen, két­ség­kí­vül ál­do­zó­kés.

Sera úgy né­zett a te­nye­ré­ben tar­tott kés­re, mint­ha kí­gyó te­ke­reg­ne az uj­jai kö­zött, ké­szen arra, hogy a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban be­le­mar­jon.

– Je­lent ez va­la­mit?

– Nem tu­dom – sut­tog­ta Eve Pick­ford. – Ta­lán igen…

– Mire hasz­nál­ják az ilyen ál­do­zó­kést? – kér­dez­tem.

– Ere­de­ti­leg a régi, budd­hiz­mus előt­ti ti­be­ti hi­e­de­lem­vi­lág, a bon kul­ti­kus esz­kö­ze­ként em­ber­ál­do­za­tok­nál hasz­nál­ták. Ez­zel öl­ték meg az ál­do­za­tul ki­sze­mel­te­ket az is­ten­szob­rok előtt. A budd­hiz­mus az­tán meg­szün­tet­te az em­ber­ál­do­za­tot, a kés azon­ban be­vo­nult a lá­mák má­gi­kus esz­kö­zei közé. Azt ta­nít­ják, hogy a pur­bu ki­irt­ja a hi­tet­len­sé­get, per­sze in­kább csak má­gi­kus és át­vitt ér­te­lem­ben. A budd­his­ták nem öl­nek… Hi­szen a leg­na­gyobb bűn el­ven­ni más­nak az éle­tét. S aki gyil­kol, kö­vet­ke­ző új­já­szü­le­té­sé­ben el­nye­ri mél­tó bün­te­té­sét.

Szem­ügy­re vet­tem a kést a ka­pi­tány ke­zé­ben. Meg­le­he­tő­sen élet­len­nek tűnt, s a ron­cso­lás O’Hara ano­rák­ján is ezt tá­masz­tot­ta alá. Nem min­den­na­pi erő­vel s hoz­zá­ér­tés­sel szúr­hat­ták en­nek a sze­ren­csét­len­nek a bor­dái közé.

El­ér­ke­zett­nek lát­tam az időt, hogy el­árul­jam fel­fe­de­zé­se­met, ame­lyet ép­pen csak az imént tet­tem.

– Hogy is hív­ják ezt az izét? – for­dul­tam Eve Pick­ford felé.

– Pur­bu­nak.

– Ak­kor meg­van – mond­tam, és meg­könnyeb­bül­ten fel­só­haj­tot­tam. Va­la­mennyi­en fe­lém for­dul­tak.

– Mi van meg? – kér­dez­te Bax­ter.

– A ser­pa neve, amit az előbb el­fe­lej­tet­tem, il­let­ve nem ju­tott az eszem­be…

– Tény­leg? – húz­ta el a szá­ját. – És hogy hív­ják az em­bert?

Az ál­do­zó­kés felé in­tet­tem.

– Ahogy a kést: Pur­bu­nak. Most már vi­lá­go­san em­lék­szem. Pur­but mon­dott, ami­kor meg­kér­dez­tem tőle, hogy hív­ják. Csak ak­kor még nem tud­tam, mit je­lent.

Rö­vid ide­ig újra csend eresz­ke­dett kö­zénk. Az olaj­kály­ha hal­kan kat­tog­ni kez­dett, és Ste­wart a kan­ná­hoz ment, hogy utá­na­önt­sön.

– Van ilyen nevű em­be­re? – kér­dez­te Bax­ter Ste­war­tot.

A he­gyi ve­ze­tő meg­ráz­ta a fe­jét.

– Az imént néz­tem át a pa­pí­ro­kat… Pur­bu nevű nin­csen. Ám­bár…

– Ám­bár?

– Néz­ze, Mr. Law­ren­ce, a fene sem tud ki­oko­sod­ni ezek­nek a ne­vén. Az egyik­nek csak egy van, a má­sik­nak meg há­rom-négy is. Ha va­ló­ban meg akar győ­ződ­ni róla, van-e kö­zöt­tük Pur­bu, men­jünk ki a tá­bor­tűz­höz. A ser­pák ott ül­nek és be­szél­get­nek. Nem al­szik egy sem. Azt hi­szem, őket még job­ban meg­döb­ben­tet­ték az ese­mé­nyek, mint ben­nün­ket.

– Rend­ben van – mond­tam, és össze­húz­tam ma­ga­mon a cip­zárt. – Me­gyek és meg­ke­re­sem az em­be­re­met. Ki tart ve­lem?

Némi bi­zony­ta­lan­ság után vé­gül mind­annyi­an el­in­dul­tak utá­nam, csak Sera és Ste­wart ma­radt hát­ra, hogy be­cso­ma­gol­ja egy pony­vá­ba O’Hara hul­lá­ját.

A hold óri­á­si tá­nyér­ja már a he­gyek ko­ro­ná­ja felé hú­zott, és va­la­hon­nan a tá­vol­ból far­kas­üvöl­tés hal­lat­szott. Csiz­mánk alatt ro­po­gott a fa­gyos hó; ar­cun­kat né­hány lé­pés után mar­ni kezd­te a Salu völ­gyé­nek hi­de­ge. Fe­let­tünk, az ég ma­ga­sá­ban ott emel­ke­dett a Kan­csen­dzön­ga csú­csa, mö­göt­te pe­dig, az ir­dat­lan messze­ség el­le­né­re kö­ze­li­nek tűn­ve, a Ce­ring­ma.

A sát­rak al­kot­ta tér kö­ze­pén lo­bog­va égett a fá­ból és szá­rí­tott jaktrá­gyá­ból ra­kott tá­bor­tűz, s kö­rü­löt­te ott gunnyasz­tot­tak a ser­pa te­her­hor­dók. Va­la­me­lyi­kük hal­kan be­szélt, a töb­bi­ek fi­gyel­me­sen hall­gat­ták.

Jöt­tünk­re fel­néz­tek, az­tán egyi­kük, bi­zo­nyá­ra a leg­öre­gebb fel­állt, és vá­ra­ko­zó te­kin­te­tét ránk füg­gesz­tet­te. A tűz hal­kan ro­po­gott, s a lán­gok sár­ga fénnyel vi­lá­gí­tot­ták meg a ha­vat.

– Be­szél an­go­lul? – szó­lí­tot­tam meg az öre­get, akit ta­lán csak azért gon­dol­tam an­nak, mert ano­rák­ja ka­puc­ni­ja alól hosszú, de­res ba­jusz ló­gott ki.

– Igen, uram – bó­lin­tott.

A tűz kö­rül ülők kö­zül ek­kor fel­állt az egyik, el­tűnt a sö­tét­ben, majd né­hány pil­la­nat múl­va jó­ko­ra ha­lom jaktrá­gyá­val tért vissza. Óva­to­san meg­rak­ta a tü­zet, s a sű­rűn go­moly­gó füst pil­la­na­to­kon be­lül el­árasz­tot­ta a kör­nyé­ket.

– Egy Pur­bu nevű ser­pát ke­re­sek – mond­tam, és igye­kez­tem a sze­mé­be néz­ni. Ez min­den­eset­re ne­héz fel­adat­nak lát­szott mind­ad­dig, míg a tűz is­mét fel nem lob­bant.

– Pur­bu nevű ser­pát? – is­mé­tel­te az öreg.

– Pur­but.

Rö­vid ide­ig hall­ga­tott, az­tán meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ilyen nevű ser­pa nincs, uram. Sem itt, sem má­sutt.

– Hogy­hogy nincs?

Az öreg meg­kö­szö­rül­te a tor­kát; úgy lát­szik, az ő edzett lég­csö­vét is mar­ni kezd­te a jaktrá­gya füst­je.

– Pur­bu nevű ser­pa nin­csen – is­mé­tel­te az öreg. – Leg­alább­is én még so­ha­sem hal­lot­tam róla. Még soha.

Bax­ter kis­asszony meg­kö­szö­rül­te mö­göt­tem a tor­kát, amit egy­aránt ve­het­tem gúny­nak és a go­moly­gó füst ha­tá­sá­nak.

– Az előbb ta­lál­koz­tam egy ser­pá­val – pró­bál­koz­tam tü­rel­me­sen. – Ott, a sát­rak mel­lett. És ő azt mond­ta, hogy Pur­bu­nak hív­ják.

Az öreg fel­húz­ta a vál­lát, az­tán a tűz felé for­dult. Mon­dott né­hány szót a lán­gok mel­lett ülők­nek, akik még min­dig le­hor­gasz­tot­ták fe­jü­ket, mint­ha O’Ha­rát gyá­szol­nák. Az öreg kér­dé­sé­re las­san fe­lé­je for­dul­tak, és vá­la­szol­tak va­la­mit. A sza­vak je­len­té­sét nem is­mer­tem, de nem volt ne­héz ki­ta­lál­nom az ér­tel­mü­ket.

Az öreg vissza­for­dult fe­lém, és a tűz kö­rül ülők­re mu­ta­tott.

– Meg­kér­dez­tem tő­lük, uram. Egyi­ket sem hív­ják Pur­bu­nak.

Már ép­pen újra szó­ra akar­tam nyit­ni a szá­mat, ami­kor fi­gyel­mez­te­tő szo­rí­tást érez­tem a ka­ro­mon.

Sze­mem sar­ká­ból lát­tam, hogy Mc­Cor­mack az, és kéri, hagy­jam, hadd be­szél­jen ő is az öreg­gel.

– Ez az úr – mu­ta­tott rám Mc­Cor­mack – nem sok­kal ez­előtt ta­lál­ko­zott egy ser­pá­val a sát­rak mel­lett, ami­kor egy ré­szeg em­bert tá­mo­ga­tott. A ser­pa se­gí­tett neki be­vin­ni a sát­rá­ba azt az em­bert. Mr. Law­ren­ce meg akar­ja ju­tal­maz­ni, mert a se­gít­sé­gé­re si­e­tett. Ér­ti­tek? Le­het, hogy nem is Pur­bu­nak hív­ták, csak Mr. Law­ren­ce ér­tet­te úgy. Ki volt kö­zü­le­tek az, aki se­gí­tett Mr. Law­ren­ce-nek?

Az öreg hű­sé­ge­sen tol­má­csol­ta Mc­Cor­mack sza­va­it, min­den ered­mény nél­kül. A ser­pák szót­la­nul bá­mul­ták a lán­go­kat, de egy sem je­lent­ke­zett.

– Nem hi­ány­zik kö­zü­le­tek sen­ki? – ka­pasz­kod­tam az utol­só szal­ma­szál­ba.

Az öreg meg­ráz­ta a fe­jét.

– Sen­ki. Itt va­gyunk va­la­mennyi­en.

Dü­hö­sen meg­for­dul­tam, hogy vissza­men­jek a sá­tor­ba, ami­kor az öreg óva­to­san meg­érin­tet­te a ka­ro­mat.

– Uram…

Újult re­ménnyel for­dul­tam hát­ra.

– Tes­sék.

Az öreg a töb­bi­ek­re né­zett, mint­ha bá­to­rí­tást vár­na tő­lük, az­tán hal­kan azt mond­ta:

– Te vagy a fő­nök, uram. Ne­ked mon­dom te­hát. Mi nem me­gyünk to­vább, uram. Mi hol­nap vissza­for­du­lunk. És vissza­ad­juk az elő­le­get is, uram…

Hir­te­len vad ha­rag tá­madt ben­nem. Leg­szí­ve­seb­ben meg­ütöt­tem vol­na az öre­get, pe­dig ő iga­zán nem te­he­tett sem­mi­ről.

– Meg­ijed­te­tek?! – or­dí­tot­tam rá. – Ina­tok­ba szállt a bá­tor­ság?

A ba­ju­szos bó­lin­tott, és sze­lí­den he­lye­selt:

– Meg­ijed­tünk, uram. Ezen az ex­pe­dí­ci­ón átok ül. Mint ahogy a Cron­well-ex­pe­dí­ci­ón is.

– Mit be­szélsz?

– Mr. Cron­wel el­tűnt, uram. És mi nem aka­runk a sor­sá­ra jut­ni.

– Os­to­ba­ság! – fa­kad­tam ki.

– Mi nem me­gyünk to­vább, uram – mo­tyog­ta az öreg tü­rel­me­sen. – Azt a misz­tert meg­öl­ték, aki ré­szeg volt és or­dí­to­zott. És te Pur­but ke­re­sed. Mi nem me­gyünk to­vább, uram.

Bax­ter, Pick­ford és Mc­Cor­mack lé­leg­zet­vissza­fojt­va áll­tak mö­göt­tem.

– Még­is­csak tudsz va­la­mit ar­ról a Pur­bu­ról?

Az öreg össze­rez­zent fé­lel­mé­ben.

– A Pur­bu egy kés, uram. Kés, amely meg­öli a hi­tet­len­sé­get, és vé­gez a szrin­pók­kal is.

– Kik azok a szrin­pók?

– Dé­mo­nok – hal­lot­tam a tar­kóm mö­gött Eve Pick­ford sut­to­gá­sát. – Így hív­ják ti­be­ti nyel­ven a dé­mo­no­kat.

– El­mond­ha­tok egy tör­té­ne­tet, uram? – szó­lalt meg az öreg.

A hal­kan sug­do­só ser­pák egy csa­pás­ra el­hall­gat­tak. Töb­ben is ér­te­nek te­hát an­go­lul, ál­la­pí­tot­tam meg, de mi­ért is ne ér­te­né­nek.

– Va­la­ha na­gyon ré­gen meg­halt a ki­rály a Hi­ma­lá­já­ban. Új ki­rály lé­pett a trón­ra, és el­űz­te a régi ki­rály­nét. Sze­gény öz­vegy ki­rály­né­nak ván­do­rol­nia kel­lett, nincs­te­len ser­pák kuny­hó­i­ban élt, és a sze­gény ser­pák sajt­ját ette. Egy­szer, ami­kor a ki­rály­né ván­dor­lá­sa köz­ben egy he­gyi legelő­re ért, olyan fá­radt­sá­got ér­zett, hogy nem tu­dott to­vább­men­ni. Le­fe­küdt hát a le­ge­lő zöld fü­vé­re, és álom­ra haj­tot­ta a fe­jét. S mit ál­mo­dott, uram? Azt, hogy egy hó­fe­hér ru­há­ba öl­tö­zött ifjú je­lent meg előt­te, mel­lé­fe­küdt, fel­haj­tot­ta a ru­há­ját, és a ma­gá­é­vá tet­te.

Az öz­vegy ké­sőbb fel­ri­adt, és csak annyit lá­tott, hogy a fe­hér ru­hás ifjú egy­re tá­vo­lo­dik tőle, és úgy szök­ken fel a ma­gas hegy­ol­da­lon, mint a leg­könnyebb és leg­ügye­sebb kő­szá­li kecs­ke.

Ami­kor az öz­vegy a vágy­tól és az el­vá­lás fáj­dal­má­tól el­tel­ve utá­na­kiál­tott, az ifjú vissza­for­dult és meg­ál­dot­ta:

“Szülj fiat, és ala­pítsd meg a ti­be­ti ki­rá­lyok di­nasz­ti­á­ját!”

– Ki volt az a fe­hér ru­hás ifjú? – elő­zött meg a kér­dés­sel Mc­Cor­mack.

Az öreg le­haj­tot­ta a fe­jét, majd újra fel­emel­te.

– A ki­rály­né is ezt kér­dez­te tőle. Ek­kor az ifjú a hegy csú­csá­ra mu­ta­tott, amely ott ma­ga­so­dott fe­let­tük. “Én a Kan­csen­dzön­ga va­gyok” – mond­ta. És va­ló­ban ő is volt. A Kan­csen­dzön­ga is­te­ne. S az­tán meg­mond­ta a má­sik ne­vét is a ki­rály­né­nak…

Az öreg el­hall­ga­tott, mint­ha vég­le­ge­sen be akar­ná fe­jez­ni el­be­szé­lé­sét. Szin­te aka­rat­la­nul bu­kott ki a szá­mon a kér­dés:

– S mi volt a má­sik neve?

Az öreg rám emel­te ba­ráz­dált ar­cát, és csak egyet­len szót mon­dott:

– Pur­bu.