6.
Amikor megpillantottam őket, Eve Pickford már mosolygott, és McCormacknek magyarázott:
– Nem vagyok hisztériás libuska, ne higgye. Csak ezek a hegyek… Mintha agyon akarnák nyomni az embert. Valahányszor közöttük vagyok, sírni támad kedvem. És… és… sokkal idegesebb vagyok, mint másutt.
– Sokat jár errefelé… a Himalájában? – kérdezte McCormack udvariasan.
– Elég gyakran. A tibeti nyelvet és a buddhizmust tanulmányozom. És mégis… Azt hiszem, soha nem fogom megszokni ezeket az óriási hegyeket.
Az utolsó mondatok alatt értem oda a társasághoz. Baxter kisasszony máris kihasználta az alkalmat, hogy belém kössön.
– Magát is nyomasztják a hegyek, Mr. Lawrence? – kérdezte csúfondárosan.
– Sokkal inkább az olyan útitársak, mint ez az O’Hara.
Eve Pickford felém fordult, és megrázta szőke sörényét.
– Nagyon köszönöm, Mr…
– L. L. Lawrence.
– Ó igen. Eve Pickford vagyok, örvendek. Roppant sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam önnek. De ez a fickó alaposan kiborított.
– Holnap bocsánatot fog kérni.
Elutasítóan intett a kezével…
– Ugyan? Csak nem gondolja, hogy…
Ebben a pillanatban iszonyatos ordítás hasított a Salu völgyének csendjébe. Valamennyien megdermedtünk a hangtól, és egy pillanatra néma csend támadt körös-körül.
– Úristen! – kapta szája elé mindkét kezét Eve Pickford. – Mi volt ez?
– Valaki kinyiffant – mondta nyugodtan Baxter kisasszony.
McCormack megmerevedett, és hosszú testét előrehajtva hallgatózott.
– A sátrak felől jött – mondta Baxter, és ő indult el elsőnek közülünk. Keményen reccsentek léptei a fagyos havon. Megragadtam McCormack karját.
– Kerüljön arra! – mutattam a sátorcsoport jobb oldala felé –, és tartsa készenlétben az öklét… A legkisebb gyanús jelre üssön oda!
Vészjóslóan csillant meg a szemüvege.
– Maga csak ne féltsen engem! Mondtam már, hogy tengerész voltam valamikor…
Magam is futásnak eredtem, és bal felől kerültem meg a tábort. Láttam, hogy a sátrakban sorra gyulladnak fel az elemlámpák, és fényük izgatottan táncol a sátorfalakon. Átugráltam az utamba kerülő rögzítőköteleket, és néhány pillanat múlva szembe találtam magam McCormackkel.
– Semmi?! – kiáltottam rá.
Megrázta a fejét.
– Semmi – lihegte. – Csak a serpák tolonganak a tüzek körül… Alighanem imádkoznak…
Belekapaszkodtam az egyik sátor kötelébe.
– Magát mire emlékeztette a hang?
Egyenesen a szemembe nézett.
– Amire magát. Pár évi harctéri tapasztalat után aligha téved az ember ilyen dolgokban… Nem gondolja?
Éppen válaszolni akartam, amikor Baxter kisasszony kiáltása hallatszott a sátrak közül:
– Hé! Lawrence! McCormack! Hol az ördögben vannak?
– Máris megyünk, Baxter kisasszony!
– Vigye el az ördög magukat! – hallottuk egyre közelebbről a dohogását. – Valaki itt jobblétre szenderült, maguk meg sétálgatnak! – s azzal előbukkant a közeli sátor sarka mögül.
– Na, hála istennek! – s mintha igazi megkönnyebbülés bujkált volna a hangjában. – Találtak valakit?
– Az égvilágon senkit.
– Lehet, hogy nem is… – kezdte, de újabb rémült kiáltozás fojtotta belé a szót.
– Hé! Az ördögbe is! Jöjjön már ide valaki! Mr. Stewart, ébredjen! Kinyírták a fickót!
McCormackkel együtt máris loholtunk a hang irányába. A harmadik vagy negyedik sátor előtt egy szakállas férfi állt a hóban, és izgatottan mutogatott befelé.
– Kinyírták a szobatársamat!
– Kicsodát?! – kiáltottam rá futás közben.
– Azt a szeszkazánt… O’Harát! Egész nap piált, mint egy gödény. Azt hittem, alkoholmérgezés végez vele, de nem! Valaki besegített a whiskynek!
A szétrántott bejárati ponyva mellett bekukkantottam a sátorba. A falak mellett kétoldalt egy-egy ágy állt. Az egyikben lehúzott cipzárú, gyűrött hálózsák, mutatva, hogy éppen most másztak ki belőle. A másik ágy sárga műanyag pokróccal volt letakarva, és a pokrócon ott feküdt O’Hara… Mellette a havon vértócsa sötétlett.
McCormack átnézett a vállam felett, és nagyot sóhajtott.
– Ennek alighanem lőttek… Mi a csodával csinálták?
A halott mellé léptem és leguggoltam. A vér a melléből csöpögött, a szíve tájékáról. S egy furcsa, sárgaréz vagy bronz tőrmarkolat állt ki belőle, csiszolt virágai fenyegetően csillantak meg a lámpafényben.
– Van közöttünk orvos? – fordultam McCormackhez.
A vöröshajú felhúzta a vállát.
– Annyit tudok én is, mint ön.
Ekkor valaki erélyes mozdulattal félretolt, s már tudtam, hogy csak Baxter kisasszony lehet.
– Na, eredjen odébb, szépfiú! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Maga orvos?
– Is – mondta a kisasszony, miközben leguggolt az ágy mellé.
– De hiszen azt mondta, hogy geológus!
Felpillantott rám, és szokatlan ingerültséget láttam a szemében.
– A diplomámat nem óhajtja látni? Nem hallott még olyat, hogy valakinek több diplomája is lehet? Az a szörnyű magában, hogy más szellemi képességeit mindegyre a sajátjához méri! Na, tűnjön el innen!
Ha el nem is tűntem, mindenesetre hátrébb húzódtam.
Baxter elhúzta a tenyerét O’Hara tágra nyitott szeme előtt, megfogta a csuklóját, majd bosszúsan visszalökte a takaróra.
– Meghalt ez, mint a pinty! Jöhet a rendőrség!
Utóbbi megjegyzését alighanem viccnek szánta, és maga lepődött meg a legjobban, amikor a szájtátók között átfurakodva, Sera kapitány jelent meg a sátorban.
– Ne nyúljanak semmihez! – kiáltotta izgatott hangon, és még akkor is húzkodta felfelé magán a cipzárakat, amikor már a halott mellett térdepelt. – Rendőrség!
Baxter kisasszony eltátotta a száját.
– Ne mondja! Honnan a pokolból?…
Sera végre felhúzta az utolsó cipzárat is.
– Katmanduból. A nepáli rendőrség kapitánya vagyok. Én kísérem az expedíciót… Húzódjanak hátrébb, kérem!
A halott fölé hajolt, de nem érintette meg.
– Van önök között orvos?
– Elkésett, kapitány – mondta Baxter kisasszony. – Én már megnéztem. Meghalt. Leszúrták, azzal a késsel, ott az oldalában.
Sera kapitány mogorván bólintott.
– Látom. Ön szerint mióta halott?
– Pontosan öt perce.
– Ezt meg honnan tudja ilyen pontosan?
– Onnan, hogy megnéztem az órámat.
– Az óráját? Mikor?
– Amikor meghallottam az ordítást. Vagy jobban mondva meghallottuk… Ott álldogáltunk néhányan a tábor szélén. Mr. Lawrence, aztán Mr. McCormack, Pickford kisasszony és én. Maga nem hallotta?
Sera kapitány megrázta a fejét.
– Semmit sem hallottam. Aludtam, mint a tej. Arra ébredtem, hogy Mr. Stewart bekiált az ajtón, hogy valakinek baja esett.
Baxter kisasszony hátrafordult.
– Mr. Stewart? De hát hol van Mr. Stewart?
Mozgolódás támadt odakint, majd a vezető bebújt a sátorba.
– Hol lennék? Itt vagyok… Csak egy kicsit körülnéztem a tábor körül.
– És? – kérdezte Sera feltámadó érdeklődéssel.
Stewart megrázta a fejét.
– Úgy össze van taposva a hó, mintha jakcsordákat hajtottak volna végig rajta. Arról nem is beszélve, hogy az egyik nemezcsizmának olyan a talpa, mint a másiknak. Ezzel nem sokra megyünk.
A hulla közben ott feküdt előttünk az ágyon, és a felszakadt anorák rojtos szélén lassan megalvadt a vér.
Sera kapitány a feje búbját vakarta, és tanácstalanul bámulta a halottat.
– Csináljon már valamit, kapitány! – förmedt rá Baxter. – Azt akarja, hogy itt álljunk reggelig, és nézzük ezt a szerencsétlent?
Sera abbahagyta a vakarózást, és zavartan makogta:
– Persze, persze… Talán az ujjlenyomatok…
Ekkor váratlan dolog történt. Baxter kisasszony odalépett Serához, és kinyújtott mutatóujjával úgy hasba bökte, hogy a kapitány összegörnyedt a fájdalomtól.
– Ide figyeljen, Sera – mondta Baxter, és gyönyörű arcán fenyegető árnyék terült szét –, ha maga rendőr, akkor én megeszem a tollas kalapomat, pedig még csak egyetlenegyszer vettem fel, amikor az üdvhadsereg tisztjévé avattak a Trafalgar téren… Vagy ha mégis, hát akkor megvan a véleményem a nepáli rendőrségről…
Hogy mi a véleménye Baxter kisasszonynak a nepáli rendőrségről, azt nem tudtuk meg, mert Sera lassanként kiegyenesedett, s miközben még mindig fájdalmasan nyögdécselt, megpróbált tiltakozni:
– De higgyék el… Én igazán rendőrtiszt vagyok. Csakhogy…
– Csakhogy? – kérdezte fenyegetően Baxter, és mutatóujjával ismét előrebökött.
Sera rémülten figyelte Baxter ujját, és elhaló hangon nyögte:
– Csakhogy a kábítószerosztályról.
– Kábítószerosztályról?
– Onnan – bólintott Sera – Ópium, hasis, kokain.
– És mi a fészkes fenének rendelték ki magát az expedíció mellé, mi? Hogy a mi zsebünkben keressen marihuánát?
– Nem, dehogy! – tiltakozott némiképp magához térve Sera. – De képzeljék csak bele magukat a nepáli rendőrség helyzetébe…
– Megpróbáljuk – bólintott Baxter.
– Tudják, hány expedíció indul évente a hegyekbe? Sok. Nagyon sok. A hegymászókról nem is beszélve. S a rendőrségnek majd mindegyik mellé kell küldenie valakit, hogy gondoskodjék a biztonságukról. Nehogy valakinek baja essék… Tele vagyunk unatkozó milliomosokkal, szépfiúkkal, filmsztárokkal. Valamennyinek az a csillapíthatatlan vágya, hogy holdfényben láthassa a Kancsendzöngát, az Annapurát vagy valamelyik másik hegycsúcsot, és valamilyen meggondolatlansággal mindjárt kockára is tehesse az életét. Hát ezért vagyok itt… Megérthetik, hogy rendőrségünk nem tud minden expedíció mellé szakképzett kriminalistát adni… És különben is… Ki az ördög gondolta volna, hogy egy békés tudományos expedícióban kést szúrnak valakinek a bordái közé?
Pár pillanatig csend uralkodott a sátorban. Tényleg, ki gondolta volna?
Újra csak Baxter kisasszony tért először magához.
– Tehát mire számíthatunk, Sera kapitány?
– Ami tőlem telik, kisasszony, mindent meg fogok tenni… Sajnos, a kriminalisztika nem erős oldalam.
– Ezek szerint nincs más dolgunk, mint aludni menni és várni, hogy ki ordít fel közülünk legközelebb?
Szemem sarkából láttam, hogy Eve Pickford összerázkódik, és a sátor falához húzódik.
A pillanatnyi csendben az eddig némán álldogáló Stewart egyszer csak magához tért, és odacsörtetett az ágy mellé.
– Hé! Nem addig van az! – s jelentőségteljesen felém pislantott. – Az az érzésem, hogy rendkívüli helyzetbe kerültünk.
– Hát rendkívülinek éppen elég rendkívüli – morogta McCormack.
– Ebben az esetben – folytatta Stewart – Mr. Thompson utasításai szerint kell eljárnunk.
Baxter halkan füttyentett.
– Nocsak, az öreg, láthatatlan Mr. Thompson mi mindenre nem gondolt! És mit kell tennünk, Mr. Stewart? Mondja gyorsan, mert égek a vágytól, hogy…
Stewart azonban komoran közbevágott:
– Már megbocsásson, azt hiszem, elég komoly a helyzet ahhoz, hogy megkíméljen a szellemességeitől. Ami pedig Mr. Thompson utasításait illeti, hát… hm… az az ábra, hogy rendkívüli helyzet esetén az expedíció vezetését… Mr. Lawrence veszi át. Én csak a gazdasági ügyekért felelek.
Baxter kisasszonynak az orra hegyére csúszott a szemüvege. Aztán felém bökött félelmetes mutatóujjával.
– Ez? – mondta olyan sértő hangsúllyal, hogy legszívesebben képen töröltem volna. – Hát akkor rajta, Sherlock Holmesom… Most, hogy előlépett mesterdetektívvé…
Odamentem a halott mellé, majd a sátornyílás felé intettem.
– Menjenek pihenni, kérem. Holnap nagy út áll előttünk. Ha rám hallgatnak, mindenesetre befűzik a sátornyílásukat.
Némi tanácstalan topogás után távolodó léptek zaja jelezte, hogy a kíváncsiskodók megfogadták a tanácsomat. Amikor láttam, hogy Baxter kisasszony is távozni készül, utánaszóltam:
– Baxter kisasszony! Ránk tudna még szánni néhány percet?
Olyan mosollyal fordult felém, mint aki rohadt sárgadinnyébe harapott.
– Ha magát láthatom, szépfiú, akár napokat is.
– Rendben van. És önöket is megkérem, Miss Pickford és Mr. McCormack, hogy maradjanak még néhány percig… Rendben?
Valamennyien bólintottak.
– Oké, Mr. Paddington?
A szótlanul álló nagydarab férfi eddig le sem vette a szemét a halott O’Haráról. Most szinte ijedten fordult felém.
– Parancsol, Mr. Lawrence?
– Tudna valami közelebbit mondani erről a sajnálatos esetről?
Paddington felhúzta a szemöldökét.
– A gyilkosságról? Hát, nem valami sokat. Már aludtam, amikor kinyírták… Hála istennek.
– Tehát az ordításra ébredt?
– Pontosan. Nagyon mélyen aludtam, előbb azt hittem, hogy álmodom, de aztán egyszerre felriadtam. Hallottam, hogy valaki végigzuhan a másik ágyon. Először nem is gondoltam semmi rosszra. Hiszen tudtam, hogy ez a szeszkazán egész nap nyelte a whiskyt… Azt hittem, hogy egyszerűen csak merev részeg.
– Aztán?
– Aztán? Amikor rázuhant az ágyra, felkattintottam a lámpám. Meg akartam nézni, hogy milyen állapotban van. Ha nem bújik bele a hálózsákba, reggelre úgy kell kiolvasztani a jégből.
– És mit látott?
– Azt, hogy vége. Láttam a tőr markolatát a mellében… S a kiömlő vért is, ahogy végigfolyt az anorákján. A lámpa fényében a kés csillogott a legjobban, azonnal észre kellett vennem.
– Aztán természetesen rögtön kiáltott.
– Úgy van. Nem akartam semmihez nyúlni, hanem azonnal Mr. Stewartot szólítottam. Hiszen ő az expedíció felelős vezetője. Akár baleset történt, akár más, az ő dolga…
– Nem látott belépni valakit a sátorba? Vagy menekülni? Akár csak egy árnyékot is?
Paddington megrázta a fejét.
– Senkit. Amikor lefeküdtem, egyedül voltam a sátorban. Szinte azonnal elaludtam, alighogy letettem a fejem. És csak az ordításra ébredtem fel.
– Köszönöm, Mr. Paddington – mondtam, és vezetőnk felé fordultam. – Mr. Stewart…
– Igen.
– Meg tudná mutatni, kérem, az expedíció résztvevőinek a listáját? Mint tudja, később érkeztem, mint a többiek, és végeredményben azt sem tudom, hogy kik az útitársaim.
– Természetesen. Ott a lista a sátramban. Csak egy pillanat – s már el is tűnt.
Baxter kisasszony rám villantotta a szemüvegét.
– Hát akkor most? Mihez kezd, szépfiú?
Figyelmeztetően összeráncoltam a szemöldökömet, és Paddingtonhoz fordultam.
– Mr. Paddington, megtenné azt a szívességet, hogy a mai éjszakára átköltözik a sátramba? Mr. Stewart majd megmutatja a helyét, és áthozza az én csomagomat.
Paddington örömmel kapott az ajánlaton.
– Természetesen. Egy halottal, ugye… Bár természettudós vagyok, de mégiscsak… – Zavartan ránk vigyorgott, magához ölelte hálózsákját, s kihátrált a sátorból. – Hát akkor, jó éjszakát!
Leültem Paddington ágyára, és intettem a többieknek is, hogy foglaljanak helyet.
– Azért tartottam vissza magukat, mert… akárhogy is vesszük, tulajdonképpen csak mi mondhatjuk el magunkról, hogy minden gyanú felett állunk…
Baxter kisasszony elfintorította az orrát.
– Mi igen. De magának, fiatalember, azért vannak apró lyukak az alibijén, nem gondolja?
– Hogy érti ezt, kisasszony?
– Úgy, hogy maga hurcolta el az áldozatot ismeretlen helyre. Ami engem illet, akkor láttam utoljára élve ezt az O’Harát, amikor a maga hátáról felém integetett a lábaival. Gondolom, a többiek is.
Eve Pickford lehajtotta a fejét, McCormack meg mereven bámult maga elé.
Kénytelen voltam alibisdit játszani.
– Hát ide figyeljen – mondtam kemény hangon. – Az igaz, hogy magammal vittem O’Harát, de csak azért, hogy megszabadítsam magukat tőle.
– Ami aztán túlságosan is jól sikerült, nemdebár?
– Erre nem számítottam. Különben is, amikor O’Hara felordított, én már ott voltam maguk mellett. Nem így volt?
– De – bólintott Baxter.
– Szóval addig az történt, hogy O’Harával a vállamon elindultam a sátrak felé. Próbáltam kitalálni, melyik lehet az övé, s akkor egyszerre csak előttem termett egy serpa.
– Egy teherhordó?
– Igen. Azt mondta, hogy szívesen a sátrába viszi és lefekteti O’Harát… Én természetesen odaadtam neki.
– Természetesen, hm…
– Mi van ezen csodálkoznivaló? Egyáltalán nem kötelességem, hogy hullarészeg útitársaimat a sátrukba fuvarozzam.
Senki sem szólt semmit, csak bámultak némán maguk elé.
– Miután a serpa elvitte O’Harát – folytattam –, visszatértem magukhoz. A többit már tudják.
– Ki volt az a serpa?
– Hogyhogy ki volt?
– Azt kérdeztem, hogy melyikük volt. Erről persze fogalma sincs, mi, szépfiú? – kérdezte gúnyosan Baxter kisasszony.
– Dehogy nincs – mondtam megkönnyebbülve. – Meg is kérdeztem, hogy hívják.
– Akkor mi sem egyszerűbb – emelte fel a fejét McCormack. – Megkeressük azt a serpát, és szépen kiszedjük belőle az igazságot.
– Hogy hívják, ki vele! – húzta ki magát Baxter, és olyan mozdulatot tett, mintha azonnal az ismeretlen serpa után akarná vetni magát.
Éreztem, hogy hirtelen meleg vérhullám önti el az arcomat, és elpirulok a sötétben.
– Elfelejtettem – nyögtem ki kétségbeesve.
Eve Pickford felnyögött, és esküdni mertem volna, hogy ha csak milliméterekkel is, de távolabb húzódott tőlem.
McCormacknek is értetlenség csillogott a szemében.
– Elfelejtette?
– El… Miért, maguknak annyira fontos lett volna, hogy megjegyezzék egy egyszerű teherhordó nevét? Különben is mindegyiket majdnem ugyanúgy hívják… Csupa bu-ra meg hasonlóra végződik a nevük. Egyformák, mint külsőre. Jó, hogy azt nem mondják, ismerjem fel az arcáról.
– Nem is olyan ostoba ötlet! – bólintott Baxter kisasszony.
– Csak a szemét láttam – mondtam zavartan.
– Csak a szemét?
– A villogó szemét.
– Csuda félelmetes… – mondta Baxter. – Alkalomadtán majd összeborzongok. Tehát adva van egy ismeretlen, senki által nem látott gyanús teherhordó, akinek egyetlen ismertetőjele, hogy holdfényben a havon csillog a szeme. Bravó, Mr. Lawrence!
Éppen kinyitottam a számat, hogy keményen visszavágjak, amikor kinyílt a ponyvaajtó, és kelletlen képpel megjelent Stewart. Kezében papírt tartott. A halottra pillantott, majd gyorsan elfordította a fejét.
– Itt a lista, Mr. Lawrence… A sátorbeosztás momentán nincs feltüntetve, de ha óhajtja…
Intettem, hogy nem óhajtom, aztán félhangosan felolvastam a névsort:
Kurt Zimmermann – botanika,
Marc Brunning – botanika,
William Wilson – őslénytan,
Guy Cohen – etnológia,
Rich Adamson – etnográfia,
Pietro Rollo – nyelvészet,
Susanne Baxter – geológia,
Peter O’Hara – geofizika,
Leslie Lawrence – rovartan,
John McCormack – ornitológia,
Eve Pickford – nyelvészet, művészettörténet,
Frank King – antropológia,
Marc Paddington – meteorológia.
– Tizennégyen voltunk, tizenhárman maradtunk – dörmögte Baxter kisasszony.
– Ezenkívül természetesen tagja az expedíciónak Mr. Stewart és Sera kapitány.
– És a serpák?
– A teherhordók huszonegyen vannak…
– Ez összesen harminchét.
– Csak harminchat – mondta Baxter, és a hullára mutatott. – Őt alighanem kihúzhatják a névsorból.
Ismét rövid csend ereszkedett a sátorra. Végigjártattam tekintetem az arcokon, hátha leolvashatom, ki mire gondol. Végül újra csak Stewarthoz fordultam.
– Sera kapitány aludni ment?
Stewart tanácstalanul felhúzta a vállát.
– Idehívná, Mr. Stewart?
Ekkor váratlanul a mindvégig némán hallgató Eve Pickford szólalt meg. Szavaiból közeledő hisztériás kitörés szele érződött.
– De hát minek, az istenért?! Mit akar ettől a szerencsétlen kábítószer-rendőrtől? Gyújtsunk tüzet, vagy mit tudom én… És holnap hajnalban azonnal induljunk vissza, amilyen gyorsan csak lehet. Nem a mi feladatunk a nyomozás… És… én… vissza akarok menni Katmanduba! Elegem van az egészből!
Baxter magához húzta, és nyugtatólag átölelte a vállát. Halkan sugdosott valamit a fülébe, majd ismét felém fordult.
– Tényleg, mi a fenét akar maga Serától?
Igyekeztem higgadtan összefoglalni a tényeket.
– Figyeljenek ide. Remélem, tisztában vannak a helyzettel… Gyilkosság történt, és ezért, akármikor és akárhol is, de mindannyiunknak felelnünk kell. Itt van a holttest, és itt a kés… Én nem dönthetek, hogy mi legyen velük. A kés egyébként is bűnjel, és mint bizonyítékot a hatóság elé kell tárnunk. Itt pedig egyedül Sera kapitány képviseli a hatóságot, akármennyire kábítószer-rendőr is. Értik? Serának kell megmondania, hogy mi legyen velük…
– Alighanem igaza van – sietett a segítségemre McCormack. Baxter kisasszony elgondolkodott, aztán rövid töprengés után bólintott.
– Oké. Jöjjön hát a kábítószer-rendőr.
Stewart elment Seráért, mi pedig hol a földet, hol a holttestet bámultuk. Nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Stewart kisvártatva megjelent a kapitány társaságában.
– A sátrak között mászkáltam egész idő alatt – mondta Sera. – És próbáltam felderíteni valamit. De… – s ezzel színpadiasan széttárta a karját.
– Ide figyeljen, Sera kapitány – szólaltam meg. – Ön itt az egyetlen ember, aki a nepáli hatóságokat képviseli. Valamit tennünk kell a holttesttel. És én nem javasolnám, hogy eltemessük.
– Hanem?
– Véleményem szerint magunkkal kellene vinnünk, legalább Khangpa kolostorába…
Sera tágra nyílt szemekkel bámult rám.
– Maga megőrült?
Váratlan kitörése egészen meglepett.
– Miért? Ön talán…
– Maga tovább akar menni? A történtek után?! Csak nem képzeli, hogy folytathatják az útjukat… Nekem mint a nepáli rendőrség képviselőjének jogomban áll leállítani az expedíciót. És ezennel meg is teszem! Le van állítva!
Ha nem fekszik ott a szerencsétlen O’Hara hullája, elröhögtem volna magam a hatóság váratlanul feltámadt önérzetének láttán. Baxter szeme is gyanúsan csillogott, láttam, hogy McCormack is nagyot nyel.
– Mi legyen tehát a hullával, Sera kapitány?
– Hát… talán ebben a hidegben…
– Szerezzen egy ponyvát, Stewart. Maga pedig, kapitány, vegye ki az áldozatból a kést!
Sera önérzete egyszeriben semmivé lett.
– Én?
– Ön a hatóság egyedüli képviselője. Jogában áll leállítani az expedíciót is. Csak nem akarja azt mondani, hogy fél kihúzni egy kést egy hullából?
A kapitány O’Harához lépett, majd leeresztette a kezét, és azt suttogta:
– Az a helyzet, hogy… a kábítószerrészlegnél ugyanis…
Végül Baxter kisasszony unta meg a dolgot. Félretolta Serát, zsebkendőt vett elő, s abba tekerve, határozott mozdulattal kihúzta a kést a sebből.
– Itt van, fogja! De a zsebkendővel együtt, jóember, mert elmaszatolja az ujjlenyomatokat. Ha egyáltalán vannak rajta!
Sera éppen átvette a kést, amikor Eve Pickford felkiáltott:
– Purbu!
Egyszerre valamennyien feléje fordultunk.
– Micsoda? – szimatolt a levegőbe Baxter kisasszony.
– Purbu… Áldozókés.
– Ez?
– Igen, kétségkívül áldozókés.
Sera úgy nézett a tenyerében tartott késre, mintha kígyó tekeregne az ujjai között, készen arra, hogy a következő pillanatban belemarjon.
– Jelent ez valamit?
– Nem tudom – suttogta Eve Pickford. – Talán igen…
– Mire használják az ilyen áldozókést? – kérdeztem.
– Eredetileg a régi, buddhizmus előtti tibeti hiedelemvilág, a bon kultikus eszközeként emberáldozatoknál használták. Ezzel ölték meg az áldozatul kiszemelteket az istenszobrok előtt. A buddhizmus aztán megszüntette az emberáldozatot, a kés azonban bevonult a lámák mágikus eszközei közé. Azt tanítják, hogy a purbu kiirtja a hitetlenséget, persze inkább csak mágikus és átvitt értelemben. A buddhisták nem ölnek… Hiszen a legnagyobb bűn elvenni másnak az életét. S aki gyilkol, következő újjászületésében elnyeri méltó büntetését.
Szemügyre vettem a kést a kapitány kezében. Meglehetősen életlennek tűnt, s a roncsolás O’Hara anorákján is ezt támasztotta alá. Nem mindennapi erővel s hozzáértéssel szúrhatták ennek a szerencsétlennek a bordái közé.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy eláruljam felfedezésemet, amelyet éppen csak az imént tettem.
– Hogy is hívják ezt az izét? – fordultam Eve Pickford felé.
– Purbunak.
– Akkor megvan – mondtam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Valamennyien felém fordultak.
– Mi van meg? – kérdezte Baxter.
– A serpa neve, amit az előbb elfelejtettem, illetve nem jutott az eszembe…
– Tényleg? – húzta el a száját. – És hogy hívják az embert?
Az áldozókés felé intettem.
– Ahogy a kést: Purbunak. Most már világosan emlékszem. Purbut mondott, amikor megkérdeztem tőle, hogy hívják. Csak akkor még nem tudtam, mit jelent.
Rövid ideig újra csend ereszkedett közénk. Az olajkályha halkan kattogni kezdett, és Stewart a kannához ment, hogy utánaöntsön.
– Van ilyen nevű embere? – kérdezte Baxter Stewartot.
A hegyi vezető megrázta a fejét.
– Az imént néztem át a papírokat… Purbu nevű nincsen. Ámbár…
– Ámbár?
– Nézze, Mr. Lawrence, a fene sem tud kiokosodni ezeknek a nevén. Az egyiknek csak egy van, a másiknak meg három-négy is. Ha valóban meg akar győződni róla, van-e közöttük Purbu, menjünk ki a tábortűzhöz. A serpák ott ülnek és beszélgetnek. Nem alszik egy sem. Azt hiszem, őket még jobban megdöbbentették az események, mint bennünket.
– Rendben van – mondtam, és összehúztam magamon a cipzárt. – Megyek és megkeresem az emberemet. Ki tart velem?
Némi bizonytalanság után végül mindannyian elindultak utánam, csak Sera és Stewart maradt hátra, hogy becsomagolja egy ponyvába O’Hara hulláját.
A hold óriási tányérja már a hegyek koronája felé húzott, és valahonnan a távolból farkasüvöltés hallatszott. Csizmánk alatt ropogott a fagyos hó; arcunkat néhány lépés után marni kezdte a Salu völgyének hidege. Felettünk, az ég magasában ott emelkedett a Kancsendzönga csúcsa, mögötte pedig, az irdatlan messzeség ellenére közelinek tűnve, a Ceringma.
A sátrak alkotta tér közepén lobogva égett a fából és szárított jaktrágyából rakott tábortűz, s körülötte ott gunnyasztottak a serpa teherhordók. Valamelyikük halkan beszélt, a többiek figyelmesen hallgatták.
Jöttünkre felnéztek, aztán egyikük, bizonyára a legöregebb felállt, és várakozó tekintetét ránk függesztette. A tűz halkan ropogott, s a lángok sárga fénnyel világították meg a havat.
– Beszél angolul? – szólítottam meg az öreget, akit talán csak azért gondoltam annak, mert anorákja kapucnija alól hosszú, deres bajusz lógott ki.
– Igen, uram – bólintott.
A tűz körül ülők közül ekkor felállt az egyik, eltűnt a sötétben, majd néhány pillanat múlva jókora halom jaktrágyával tért vissza. Óvatosan megrakta a tüzet, s a sűrűn gomolygó füst pillanatokon belül elárasztotta a környéket.
– Egy Purbu nevű serpát keresek – mondtam, és igyekeztem a szemébe nézni. Ez mindenesetre nehéz feladatnak látszott mindaddig, míg a tűz ismét fel nem lobbant.
– Purbu nevű serpát? – ismételte az öreg.
– Purbut.
Rövid ideig hallgatott, aztán megrázta a fejét.
– Ilyen nevű serpa nincs, uram. Sem itt, sem másutt.
– Hogyhogy nincs?
Az öreg megköszörülte a torkát; úgy látszik, az ő edzett légcsövét is marni kezdte a jaktrágya füstje.
– Purbu nevű serpa nincsen – ismételte az öreg. – Legalábbis én még sohasem hallottam róla. Még soha.
Baxter kisasszony megköszörülte mögöttem a torkát, amit egyaránt vehettem gúnynak és a gomolygó füst hatásának.
– Az előbb találkoztam egy serpával – próbálkoztam türelmesen. – Ott, a sátrak mellett. És ő azt mondta, hogy Purbunak hívják.
Az öreg felhúzta a vállát, aztán a tűz felé fordult. Mondott néhány szót a lángok mellett ülőknek, akik még mindig lehorgasztották fejüket, mintha O’Harát gyászolnák. Az öreg kérdésére lassan feléje fordultak, és válaszoltak valamit. A szavak jelentését nem ismertem, de nem volt nehéz kitalálnom az értelmüket.
Az öreg visszafordult felém, és a tűz körül ülőkre mutatott.
– Megkérdeztem tőlük, uram. Egyiket sem hívják Purbunak.
Már éppen újra szóra akartam nyitni a számat, amikor figyelmeztető szorítást éreztem a karomon.
Szemem sarkából láttam, hogy McCormack az, és kéri, hagyjam, hadd beszéljen ő is az öreggel.
– Ez az úr – mutatott rám McCormack – nem sokkal ezelőtt találkozott egy serpával a sátrak mellett, amikor egy részeg embert támogatott. A serpa segített neki bevinni a sátrába azt az embert. Mr. Lawrence meg akarja jutalmazni, mert a segítségére sietett. Értitek? Lehet, hogy nem is Purbunak hívták, csak Mr. Lawrence értette úgy. Ki volt közületek az, aki segített Mr. Lawrence-nek?
Az öreg hűségesen tolmácsolta McCormack szavait, minden eredmény nélkül. A serpák szótlanul bámulták a lángokat, de egy sem jelentkezett.
– Nem hiányzik közületek senki? – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba.
Az öreg megrázta a fejét.
– Senki. Itt vagyunk valamennyien.
Dühösen megfordultam, hogy visszamenjek a sátorba, amikor az öreg óvatosan megérintette a karomat.
– Uram…
Újult reménnyel fordultam hátra.
– Tessék.
Az öreg a többiekre nézett, mintha bátorítást várna tőlük, aztán halkan azt mondta:
– Te vagy a főnök, uram. Neked mondom tehát. Mi nem megyünk tovább, uram. Mi holnap visszafordulunk. És visszaadjuk az előleget is, uram…
Hirtelen vad harag támadt bennem. Legszívesebben megütöttem volna az öreget, pedig ő igazán nem tehetett semmiről.
– Megijedtetek?! – ordítottam rá. – Inatokba szállt a bátorság?
A bajuszos bólintott, és szelíden helyeselt:
– Megijedtünk, uram. Ezen az expedíción átok ül. Mint ahogy a Cronwell-expedíción is.
– Mit beszélsz?
– Mr. Cronwel eltűnt, uram. És mi nem akarunk a sorsára jutni.
– Ostobaság! – fakadtam ki.
– Mi nem megyünk tovább, uram – motyogta az öreg türelmesen. – Azt a misztert megölték, aki részeg volt és ordítozott. És te Purbut keresed. Mi nem megyünk tovább, uram.
Baxter, Pickford és McCormack lélegzetvisszafojtva álltak mögöttem.
– Mégiscsak tudsz valamit arról a Purburól?
Az öreg összerezzent félelmében.
– A Purbu egy kés, uram. Kés, amely megöli a hitetlenséget, és végez a szrinpókkal is.
– Kik azok a szrinpók?
– Démonok – hallottam a tarkóm mögött Eve Pickford suttogását. – Így hívják tibeti nyelven a démonokat.
– Elmondhatok egy történetet, uram? – szólalt meg az öreg.
A halkan sugdosó serpák egy csapásra elhallgattak. Többen is értenek tehát angolul, állapítottam meg, de miért is ne értenének.
– Valaha nagyon régen meghalt a király a Himalájában. Új király lépett a trónra, és elűzte a régi királynét. Szegény özvegy királynénak vándorolnia kellett, nincstelen serpák kunyhóiban élt, és a szegény serpák sajtját ette. Egyszer, amikor a királyné vándorlása közben egy hegyi legelőre ért, olyan fáradtságot érzett, hogy nem tudott továbbmenni. Lefeküdt hát a legelő zöld füvére, és álomra hajtotta a fejét. S mit álmodott, uram? Azt, hogy egy hófehér ruhába öltözött ifjú jelent meg előtte, melléfeküdt, felhajtotta a ruháját, és a magáévá tette.
Az özvegy később felriadt, és csak annyit látott, hogy a fehér ruhás ifjú egyre távolodik tőle, és úgy szökken fel a magas hegyoldalon, mint a legkönnyebb és legügyesebb kőszáli kecske.
Amikor az özvegy a vágytól és az elválás fájdalmától eltelve utánakiáltott, az ifjú visszafordult és megáldotta:
“Szülj fiat, és alapítsd meg a tibeti királyok dinasztiáját!”
– Ki volt az a fehér ruhás ifjú? – előzött meg a kérdéssel McCormack.
Az öreg lehajtotta a fejét, majd újra felemelte.
– A királyné is ezt kérdezte tőle. Ekkor az ifjú a hegy csúcsára mutatott, amely ott magasodott felettük. “Én a Kancsendzönga vagyok” – mondta. És valóban ő is volt. A Kancsendzönga istene. S aztán megmondta a másik nevét is a királynénak…
Az öreg elhallgatott, mintha véglegesen be akarná fejezni elbeszélését. Szinte akaratlanul bukott ki a számon a kérdés:
– S mi volt a másik neve?
Az öreg rám emelte barázdált arcát, és csak egyetlen szót mondott:
– Purbu.