74.

Éj­fél felé jár­ha­tott, ami­kor Mc­Cor­mack el­ment. Le­csa­var­tam a lám­pát, be­haj­tot­tam a fa­táb­lá­kat, és csen­de­sen gub­basz­tot­tam az ágya­mon. Vár­tam az éj­sza­kai lá­to­ga­tót.

Ki­csit el is bó­bis­kol­hat­tam, mert csak a halk ko­pog­ta­tás­ra ri­ad­tam fel. Oda­ug­rot­tam az aj­tó­hoz, és ki­akasz­tot­tam a lán­cot. Úgy osont be a szo­bám­ba, mint egy éj­sza­kai kí­sér­tet, de a szeb­bik faj­tá­ból.

– Azt hit­tem, már al­szol – mond­ta, és hát­ra­ve­tet­te ma­gát a szék­ben. – Mire ju­tot­ta­tok?

– Mc­Cor­mack­kel?

– Igen.

– Meg­pró­bál­tuk ki­ta­lál­ni, hogy mire megy ki a já­ték.

– És ju­tot­ta­tok va­la­mi­re?

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Egye­lő­re nem. Pe­dig biz­tos va­gyok ben­ne, hogy rop­pant egy­sze­rű a meg­ol­dás. Csak egy szik­ra kel­le­ne, és azon­nal rá­jön­nék min­den­re.

– Te­hát Mc­Cor­mack mint ger­jesz­tő­ké­szü­lék nem ké­pes ki­ad­ni a meg­fe­le­lő szik­rát?

– Egye­lő­re nem. De két­ség­te­len, hogy be­szél­ge­té­se­ink so­rán nem is egy öt­le­tem tá­madt. Csak még nem tu­dom, hogy me­lyik­ből lesz va­la­mi. Min­den­eset­re sok­kal jobb így, mint­ha hossza­dal­mas mo­no­ló­go­kat mon­do­gat­nék ma­gam­ban.

– Hogy tet­szik Mc­Cor­mack­nek a Wat­son dok­tor sze­re­pe?

– Ő maga is ezt a ki­fe­je­zést hasz­nál­ta.

– Te­hát nem sér­ti?

– Nem tu­dom. Azt hi­szem, ő is sze­ret­ne rá­jön­ni a do­log nyit­já­ra. Mi­előtt még be­tesz­nek ben­nün­ket a hul­la­kam­rá­ba.

– Brr! Nincs egy ká­véd?

Meg­töm­tem a fő­zőt, és csend­ben vár­tuk, míg ki­folyt az il­la­tos nedű.

– Kü­lön­ben Mc­Cor­mack nem Mc­Cor­mack – mond­tam, mi­kor le­tet­te a csé­szé­jét.

Úgy né­zett rám, mint­ha a falu bo­lond­já­val ta­lál­ko­zott vol­na hol­das éj­sza­kán.

– Nem? Hát ki a fene?

– Er­win Long.

– Az meg ki a…? – s olyan szót hasz­nált, ami­lyet jobb ér­zé­sű fi­a­tal höl­gyek nem­igen szok­tak ki­ej­te­ni a szá­ju­kon.

Rosszal­ló­an néz­tem rá, erre ész­be ka­pott, és meg­si­mo­gat­ta a ke­zem.

– Jól van, na. Majd le­imád­ko­zom. De tény­leg, ki a fene ez a Long?

– Ép­pen ezt akar­tam meg­kér­dez­ni tő­led.

– Tő­lem? Mi­ért nem tőle?

– Már meg­tet­tem.

– És?

– Meg is mond­ta. Csak nem tu­dom, higgyek-e neki.

– Mi­ért, mit mon­dott?

– Hogy Er­win Long, a Daily Te­legra­ph he­lyet­tes fő­szer­kesz­tő­je.

– Úgy? És mi a fe­nét ke­res itt? Csak nem ri­por­tot akar írni a jó öreg Hi­ma­lá­já­ról?

– Majd­nem. A ba­rát­ját ke­re­si. Egy bi­zo­nyos Ty­ront, aki a Cron­well-ex­pe­dí­ció tag­ja… De le­het, hogy már csak volt.

– Hogy­hogy?

– Va­la­ki az asz­ta­lom­ra tett egy mag­nó­sza­la­got. Nem tudsz róla?

Ha­tá­ro­zot­tan meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem én. Mi van raj­ta?

Vá­lasz he­lyett fel­áll­tam, meg­nyom­tam a mag­nó bil­len­tyű­jét, és halk­ra ál­lít­va le­ját­szot­tam az is­me­ret­len rá­di­ós üze­ne­tét. Szó nél­kül hall­gat­ta vé­gig, csak a be­fe­je­ző mon­dat után füttyen­tett egy fél­han­go­sat.

– A jó be­teg anyu­ká­ju­kat! – tört ki az­tán be­lő­le a mél­tat­lan­ko­dás. – Hü­lye tyúk­nak néz­nek ezek en­gem? Ha vissza­me­gyek, az izé­jük­re lé­pek, és ha­nyatt lö­köm őket!

Annyi­ra fel volt há­bo­rod­va, hogy meg sem kí­sé­rel­te men­te­get­ni ma­gát sza­bad­szá­jú­sá­gá­ért.

– Kik­ről be­szélsz? – kér­dez­tem óva­to­san.

– Kik­ről? A kat­man­du­i­ak­ról. Ne­kik tud­ni­uk kel­lett a fel­vé­tel­ről.

– Hát­ha okuk volt a hall­ga­tás­ra?

– Naná! Oka min­den­nek van. An­nak is, ha ha­nyatt lö­köm őket.

Csak nem akart le­száll­ni a té­má­ról. Füs­töl­gött még egy da­ra­big, majd vá­rat­la­nul meg­nyu­go­dott.

– Egye meg őket a fene. Min­den­eset­re csak bo­nyo­lít­ja a dol­go­kat ez a sza­lag. De tér­jünk csak vissza egy ki­csit a ba­rá­tod­ra!

– Me­lyik­re?

– Mc­Cor­mack­re vagy izé… Long­ra. Biz­tos, hogy ez a va­ló­di neve?

– Egy­ál­ta­lán nem biz­tos. Akár Thomp­son is le­het.

– Aha. És most azt aka­rod, hogy én ad­jam meg ne­ked a vá­laszt, igaz?

– Igaz.

– Tu­dod, hogy utá­lom.

– Tu­dom.

– Azt is tu­dod, hogy mar­há­ra fá­raszt.

– Azt is tu­dom.

– Még­is?

– Nincs más meg­ol­dás. Per­sze tud­nod kell, hogy még így sem biz­tos sem­mi. Le­het, hogy med­dő kí­sér­let ma­rad az egész.

Fel­állt, és az ab­lak­hoz lé­pett. Ki­le­sett a fa­táb­lák ha­sa­dé­kán át a hol­das Hi­ma­lá­já­ra, majd fel­rán­tot­ta a vál­lát.

– Egye meg a fene. Majd ott­hon ki­pi­he­nem ma­gam. Gye­re, es­sünk túl raj­ta…

Le­húz­ta a ci­pő­jét, ké­nyel­me­sen ha­nyatt fe­küdt az ágyon, ke­zét la­zán a tes­te mel­lé he­lyez­te úgy, hogy a te­nye­re fel­fe­lé néz­zen. Be­huny­ta a sze­mét, majd két kö­zép­ső uj­já­ból V be­tűt for­mált.

– Oké kezd­he­ted.

Oda­ül­tem mel­lé, és si­mo­gat­ni kezd­tem a hom­lo­kát. Uj­ja­im néha-néha meg­érin­tet­ték a szem­go­lyó­ját is, majd vé­gig­si­mí­tot­ták a ha­lán­té­kát. És köz­ben be­szél­tem, be­szél­tem sza­ka­dat­la­nul.

– Ereszd el ma­gad, édes… Ne gon­dolj sem­mi­re. Ereszd el ma­gad… Nem­so­ká­ra ha­za­me­gyünk… Ereszd el ma­gad.

Ad­dig foly­tat­tam mind­ezt, amíg a szem­go­lyó­i­nak moz­gá­sa egé­szen le­las­sult, és telt keb­lei nyu­godt mél­tó­ság­gal hul­lám­zot­tak le-fel.

Ol­da­lá­hoz érin­tet­tem a mu­ta­tó­uj­ja­mat, oda, ahol jó­ked­vem­ben csik­lan­doz­ni szok­tam. Most azon­ban nem vi­sí­tott, mint ren­de­sen: bé­ké­sen szu­szo­gott to­vább, mint­ha alud­na.

– Baby – szó­lal­tam meg –, gyak­ran ol­va­sod a Daily Te­legra­p­hot?

Előbb csak sut­to­gott va­la­mit, majd meg­szó­lalt re­kedt, kis­sé ide­gen han­gon:

– A Daily Te­legra­p­hot? Szok­tam ol­vas­ni…

– Ma már ol­vas­tad?

– Még nem… Ma még nem ol­vas­tam.

– Ve­gyél egyet, ki­csim.

– Daily… Te­legra­p­hot.

– Azt. Egy Daily Te­legra­p­hot… Hi­szen most a Mar­ket Stree­ten sé­tálsz. Ott a sar­kon az új­ság­pa­vi­lon. Ve­gyél egy Daily Te­legra­p­hot…

– Egy Te­legra­p­hot ké­rek… Kö­szö­nöm, uram.

– Meg­vet­ted, baby?

– Itt van a ke­zem­ben…

– Nyisd ki a má­so­dik ol­da­lon… A má­so­dik ol­da­lon.

Meg­moz­dult a keze, és meg­re­meg­tek az uj­jai is, mint­ha va­ló­ban új­sá­got la­poz­ga­tott vol­na.

– A má­so­dik ol­dal… A má­so­dik ol­dal.

– Ott kell len­nie a szer­kesz­tők ne­vé­nek, dar­ling. A má­so­dik ol­da­lon. Lá­tod?

– Igen, Les­lie. Lá­tom.

– El tu­dod ol­vas­ni?

– Ki­csik a be­tűk, kö­ze­lebb kell hoz­nom az új­sá­got… Las­san szem­üveg kell ne­kem is, Les­lie. Csak at­tól fé­lek, hogy nem lesz elő­nyös ne­kem… Most jó. Tu­dom ol­vas­ni.

– Nézd meg jól, ki­csim. Egy név­re van szük­sé­gem. Csak egy név­re.

– Mi­lyen… név­re?

– Majd meg­mon­dom… Hány he­lyet­tes fő­szer­kesz­tő­je van a lap­nak?

– Egy… ket­tő. Igen. Ket­tő.

– Lá­tod a ne­vü­ket?

– Lá­tom, Les­lie…

– Ol­vasd fel han­go­san! Han­go­san… ki­csim!

Előbb is­mét hang­ta­la­nul mo­zog­tak az aj­kai, majd ne­he­zen bár, de ki­lök­te köz­tük a sza­va­kat:

– Fran­cis… Bill… Bill. Fran­cis.

– A má­sik, dar­ling, a má­sik?

– Os­car… Os­car… Is­mét ki­csik let­tek a be­tűk, Les­lie.

– Na­gyon fon­tos, dar­ling… Pró­báld meg el­ol­vas­ni. Os­car mi­cso­da?

– Hen­der­son… Os­car Hen­der­son.

– Jól van, drá­gám! Még egy utol­só kér­dés. Látsz-e olyan ne­vet a lis­tán, hogy Long? Er­win Long?

– Long?

– Igen.

Érez­tem, hogy re­meg­ni kezd a tes­te a nagy eről­kö­dés­től, és tud­tam, hogy pil­la­na­to­kon be­lül fel kell éb­resz­te­nem.

– Te­hát… Er­win Long! – mond­tam szin­te két­ség­be­eset­ten.

– Long… Er­win Long. Nem… Nincs ilyen név a lis­tán.

– Kösz, baby. Mind­járt fel­éb­resz­te­lek. Ad­dig pi­henj.

Gyor­san a fő­ző­höz men­tem, és fel­tet­tem még egy ká­vét. Az­tán a hom­lo­ká­ra tet­tem a ke­zem, és las­san fel­éb­resz­tet­tem. Ki­csit ká­bán né­zett kö­rül, majd a csé­sze után nyúlt.

– Brr! De utá­lom… Úgy ér­zem ma­gam, mint­ha há­rom­na­pos nász­éj­sza­kát tar­tot­tam vol­na egy ele­fánt­tal… Si­ke­rült leg­alább a kí­sér­let?

– Ahogy vesszük. A lis­tán nincs raj­ta Er­win Long neve.

– Ez is va­la­mi.

Fel­ült az ágyon, és én meg­könnyeb­bül­ve lát­tam, már amennyi­re a le­csa­vart lám­pa­fény­nél ez le­het­sé­ges volt, hogy las­san vér­rel te­lik meg az arca.

– Meg­néz­ted, ami­re kér­te­lek? – kér­dez­te.

– Per­sze. Mc­Cor­mack­kel együtt.

– Hm.

– Nem volt más vá­lasz­tá­som. Egye­dül koc­ká­za­tos lett vol­na.

– És?

– Meg­ta­lál­tuk a he­li­kop­tert.

El­tá­tot­ta a szá­ját a meg­le­pe­tés­től.

– Te jó­sza­gú úr­is­ten! És ezt csak most mon­dod?

– Mi­kor mond­tam vol­na! Egyéb­ként em­ber nem volt ben­ne… – Az­tán el­me­sél­tem a ki­rán­du­lást és be­szél­ge­té­se­met Mó­hun­nal a za­rán­do­kok­ról és a ma­gá­nyo­san ér­ke­zett fér­fi­ról is, meg per­sze a láma ha­lá­lát.

– Ez van – fe­jez­tem be vé­gül az el­be­szé­lést.

– Biz­tos, hogy Thomp­son ér­ke­zett meg? – emel­te fel a fe­jét.

– Annyi­ra azért nem. De ki más len­ne?

Újra hall­gat­tunk egy sort, majd egy­szer­re a hom­lo­ká­hoz ka­pott, fel­pat­tant a szék­ről, és fél­han­go­san ki­a­bál­ni kez­dett:

– Ele­gem van az egész­ből! Azt sem tu­dom, hogy hol­nap nem te­rí­te­nek-e ki en­gem is. És rá­adá­sul még azok az idi­ó­ták is ott! Ahe­lyett hogy se­gí­te­né­nek…

– Csitt, édes! – igye­kez­tem le­csen­de­sí­te­ni. – Akár­ki meg­hall­hat­ja.

– Egye meg a fene! – mond­ta la­ko­ni­ku­san, le­dob­ta ma­gá­ról a kö­pe­nyét, és a kar­ja­im­ba ug­rott.

– Gye­re, men­jünk az ágy­ba, mert be­di­li­zek! Egész nap csak azt fi­gyel­tem, hogy nem ka­pok-e egy pur­but a bor­dá­im közé… Már azon sem cso­dál­koz­nék, ha fri­gid­dé vál­tam vol­na a fé­le­lem­től. Vil­lám­gyor­san a tiéd aka­rok len­ni.

Ami azt il­le­ti, ag­go­dal­ma alap­ta­lan­nak bi­zo­nyult. Őszin­te meg­elé­ge­dé­sem­re.