19.
Sera alighanem megsejthetett valamit a lelkemben dúló viharból, mert ő is megállította a hátasát. Megveregette az állat nyakát, aztán felém ordított:
– Mi újság? Meggondolta magát?!
Nem lehetett valami barátságos és bizalomgerjesztő az arckifejezésem, mert Sera visszahőkölt, amikor egészen a közelembe ért.
– Mi van magával, hé? Csak nem…
– A purbu – nyögtem. – A purbu!
– Mi van vele?
– Eltűnt…
Sera megingott a nyeregben, és néhány pillanatig azt hittem, hogy leesik a jak hátáról.
– Eltűnt?
Ekkorra már sikerült magamhoz térnem. Leugrottam a hóra, és jakom kantárját a kapitány kezébe nyomtam.
– Fogja meg, Sera! Vissza kell mennem a szakadékhoz! Mielőtt kihúztak volna, nálam volt a purbu. Hiszen vele vágtam el az anorákom övét, azután pedig visszatettem a nadrágzsebembe.
– Talán kiejtette.
– Lehetetlen – ráztam meg a fejem. – Magától nem eshet ki, hiszen a zsebem mély és a markolata cirádái sem engedték volna.
– Akkor hát?
Ebben a pillanatban Stewart bukkant ki a hófüggöny mögül, nyomában McCormackkel. A hegyi vezető egyik kezében jakja kantárát tartotta, másikban kihúzott tőrkését. Olyan volt, mint a lámaista panteon bikán lovagló, rémisztő istenalakjai.
Amikor megpillantott bennünket, előretartotta a kést, és szinte rémülten csengett a hangja:
– Csak nem történt már megint valami?!
Sera szemrehányóan rám pislantott, és nagy-nagy elégedettséggel a hangjában bömbölte:
– Mr. Lawrence… Mr. Lawrence elveszítette a purbut!
– Elveszítette?
Sera nem válaszolt, hanem továbbra is rajtam tartotta a szemét.
– Igaz ez, Mr. Lawrence?
Ekkor már biztos voltam a dolgomban.
– Nem veszítettem el! Valaki kilopta a zsebemből, amikor… amikor felhúztak a szakadékból. Esküszöm, hogy nem veszítettem el!
Stewart fejét csóválva visszatette tőrkését a tokjába.
– Talán vissza kellene menni érte.
– Éppen indulni akartam – mondtam –, amikor maguk felbukkantak.
– Mr. Lawrence… visszakísérjem? – kérdezte McCormack.
Ekkor már réges-régen túl voltunk azon, hogy bárki is szívesen maradt volna kettesben a másikkal.
– Még mit nem! – ordított fel Sera. – Én is mindenképpen ott akarok lenni!
– Menjünk hát vissza valamennyien – javasolta Stewart.
Elfogadtuk az ajánlatát. A hegyi vezető kiáltására az élen haladó serpák megállították a menetet. Gyalog tettük meg a körülbelül kétszáz-kétszázötven métert, amely elválasztott bennünket a szakadék szélétől. Az üvöltő orkán éppen szembefújt velünk, és majdhogynem derékszögben kellett előredőlnünk, hogy lépni tudjunk. Csaknem félórába tellett, amíg elértük azt a helyet, ahol kihúztak a szakadékból. A hulló hó és a tomboló szél addigra már minden nyomot eltüntetett. Mint fehér, alig használt menyasszonyi fátyol húzódott előttünk a hósivatag. És két-három méternyire tőlünk kezdődött a szakadék, amely talán egyenesen a pokolban ér véget.
Sera felszisszent, amikor az enyhén feltornyozódó hóról felismertük a keresett helyet.
– Hé! Vigyázzanak, ha nem akarnak úgy járni, mint Mr. Lawrence!
McCormack és Stewart letérdepelt a hóra, és nyomok után kutatott. Sera és jómagam csak álltunk, és törtük a fejünket.
Stewart csüggedten emelkedett fel, és széttárta a karját.
– Lehet, hogy itt van valahol a hó alatt… És a tavaszi olvadásig minden bizonnyal itt is marad.
– Puff neki! – dühöngött Sera. – Mit képzel, ki hiszi majd ezt el nekem?
McCormack nem értette a kábítószer-rendőr mérgét.
– Mi a baja, kapitány? Ha itt van a hó alatt, jó helyen van! Legalább senkibe sem tudják belebökni.
– Nekem Katmanduban bizonyítékok kellenek…
– Maga mit gondol, Mr. Lawrence? – kérdezte Stewart.
– Attól tartok, hogy nincs a hó alatt! – csóváltam meg a fejem. – Lehetetlen, hogy csak úgy véletlenül akármi is kiessék ebből a zsebből… Teljességgel lehetetlen!
– Azt akarja mondani, hogy szántszándékkal vették ki belőle? – kérdezte komoran McCormack.
– Valaki kilopta – bólintottam.
– Igen? És hogyan?
Megráztam a fejem.
– Nem tudom. De végül is akárki könnyen megtehette. Amikor a kötéllel felhúztak, mindenki ott forgolódott körülöttem. Ha jól emlékszem, ön, McCormack, a havat verte le a kabátomról. Stewart emelt fel, amikor hason csúszva felérkeztem a szakadékból. És ön is Sera! Egyre ott toporgott, mint egy…
– No de kérem! – tiltakozott Sera.
– No persze – vette át a szót Stewart. – Akárki lehetett. Legalábbis elméletben. Baxter kisasszony a torkát ragasztgatta, és a serpák is a közelben voltak. Nem számítva a Kancsendzönga mindenütt jelenlévő istenét…
Komoran hallgattunk. Stewartnak igaza volt. Bármelyikük elvehette azt az átkozott purbut! Stewartot azonban nem lehetett megállítani.
– Ebben az esetben csak egyvalakit hagyhatunk figyelmen kívül…
– Ki az ördögöt? – emelte fel a hangját Sera.
A hegyi vezető rám mutatott.
– Hát Mr. Lawrence-t.
Serának, amennyire a kapucnitól látni lehetett, kivörösödött az arca.
– Hohó! – kiáltotta felháborodva. – Nem úgy van az! És ha a kés még most is ott lapul Mr. Lawrence zsebében? Ha csak csel az egész, hogy elterelje a gyanút magáról, és nyugodtan használhassa a purbut, ha akarja?
Válasz helyett odaléptem, és kifordítottam a zsebeimet.
Amikor csak a zsebkendőm és egyéb ártalmatlan használati tárgyaim potyogtak ki a hóra, Sera sandán elmosolyodott.
– Ez még nem bizonyít semmit! Az is lehet, hogy eldugta valahová!
Ez ellen már nem volt mit mondanom. Csak álltunk ott egymással szemben, és gyanakodva méregettük egymást.
Végül is Stewart megtörölte a homlokát, és békülékenyen felemelte a kezét.
– Ne veszítsük el a fejünket, uraim! Egyáltalán nem biztos, hogy négyünk közül tette valaki… A kés eltűnt. Legalábbis egyelőre. Óhajtja, kapitány úr, hogy végigkutassuk a szakadék szélét?
Sera habozott, majd határozatlanul bólintott.
– Ha nem esik nehezükre…
Néhány méterre eltávolodtunk egymástól, és keresni kezdtük a purbut. A hó egyre szaporábban zuhogott, és pillanatok alatt teljesen elfedte előlem társaimat.
Letérdeltem, hogy csak úgy tessék-lássék kotorászgassak a hóban, amikor egyszerre csak csoda rossz érzésem támadt. Mintha valaki ott állt volna a hátam mögött, és le akart volna taszítani a mélységbe, ahonnan éppen csak az imént kecmeregtem ki.
Kezemet 38-asom markolatára tettem, felugrottam és megfordultam. Mögöttem azonban nem állt senki, csak a hópelyhek hullottak hangtalanul, és a szél fütyült valahol a sziklák magasságában.
Álltam mozdulatlanul, és nem kerestem az áldozókést. Biztos voltam benne, hogy valaki elvette tőlem. Elvette már akkor, amikor kihúztak a gödörből.
Egyszerre csak harsány ordítás hasított bele a szél barátságtalan fütyülésébe:
– Hé! Segítség! Eressz el, te gazember! Segítség!
Kirántottam a revolveremet, és a hang irányába vetettem magam. Néhány ugrás után Sera bukkant fel előttem, aki minden ízében reszketve és lihegve a földön ült.
– Mi történt, kapitány?! – ordítottam rá.
Sera lassan feltápászkodott, és mintha eleven kísértetet látna, bámult felém. Majd lassan kihúzta a revolverét, és rám szegezte. Így álltunk ott egymásra szegezett fegyverrel, amikor a másik kettő kibukkant a hófüggöny mögül.
– Mi az úristen történik itt?! – ordította Stewart. – Mit csinálnak, emberek?
Sera hátrébb lépett, és szinte sírásra hajlott a hangja.
– Maradjanak távol… Aki a közelembe jön, keresztüllövöm! Megértették?
Annyira megértettem, hogy biztosítottam a pisztolyomat, és a zsebembe csúsztattam. Sera remegő kézzel és kigúvadt szemekkel bámulta a műveletet.
– Tegye el a mordályát, kapitány! – igyekeztem jobb belátásra bírni: – Nem mondaná el, hogy mi borította ki?
Serának azonban esze ágában sem volt lefegyvereznie magát.
– Maradjon csak a helyén, Lawrence! És maguk is! Rohadt gyilkosok!
Remegett a pisztoly a kezében, és lassan, de biztosan kezdtem megijedni. Nemegyszer láttam annak idején a háborúban, hogy a pánikba esett ember könnyen elveszíti a fejét, és minden ok nélkül vaktában lövöldözni kezd. A golyók pedig közismerten nem válogatnak…
Stewart alighanem ugyanarra gondolt, amire én. Rám pillantott, és én biztatást véltem kiolvasni a szeméből. Kétségkívül ő vállalta magára a dolog veszedelmesebb részét. Gyorsan felemelte a kezét, mintha dobni akarna valamit a kapitány felé, majd levetette magát a hóra. Sera feléje fordult, és kétségbeesetten tüzelni próbált.
Úgy látszik azonban, a nepáli rendőrség kábítószercsoportja nem készítette fel a kapitányt az ember ember elleni küzdelemre. Gyerekjáték volt ugyanis egy balkezessel a földre küldenem, és szinte ugyanabban a pillanatban már ki is csavartam a kezéből a fegyvert.
Ott vinnyogott előttünk a havon, és az állát tapogatta. Szája széléből lassan szivárgott a vér. McCormack odalépett hozzá, és felsegítette. Gyengéden tartotta a karjai között, amíg csak a kábítószervadász magához nem tért. Megható látvány volt, annyi szent.
– Elmondaná, hogy mi az úristen borította ki? – ismételtem meg korábbi kérdésemet, amely akkor válasz nélkül maradt. Hacsak nem számítjuk annak a rám irányított katonai revolvert.
– Melyikük volt? – suttogta Sera, de a kérdést csak a szájmozgásáról tudtuk leolvasni a dühöngő szélben. Lassan azért szemmel láthatóan magához tért, és pisztolya után nyújtotta a kezét. Rövid habozás után csövénél fogva a kezébe nyomtam.
– Most aztán beszéljen, kapitány, az isten áldja meg!
Sera zsebre vágta a pisztolyt, és megcsóválta a fejét.
– Nincs sok mondanivalóm! Legalábbis egyikük számára nincs. Aki megpróbált bepasszírozni a szakadékba. Csakhogy Sera kapitány nem mai csirke, kisfiaim!
Illett volna megrémülnünk, de nem tettük. Valamennyiünket megedzettek már a váratlan események, és biztosak voltunk benne, hogy Sera nem ok nélkül ordítozott az imént.
– Azt mondja, hogy be akarták taszítani? – kérdeztem.
– Igen, azt mondom.
– És… hogyan?
Sera kapitány a szakadék széle felé mutatott.
– Hogyan? Nagyon egyszerűen. Ott térdeltem és a maga átkozott kését kerestem, amikor valaki megragadott, és megpróbált lelökni… Csakhogy elszámította magát, akárki volt is. Majdnem őt vágtam bele a lukba!
– És… nem ismerte fel az illetőt?
A kapitány savanyúan elmosolyodott.
– Gondolja, ha felismertem volna, most nyugodtan diskurálnék vele? Rég telepumpáltam volna ólommal!
– Mr. McCormack, hol volt ön, amikor Sera kapitány kiáltását meghallotta?
A vörös hajú tudós határozatlanul a szakadék felé intett.
– Hát… valahol arra.
– Látta Mr. Stewartot?
McCormack megrázta a fejét.
– A kiáltás pillanatában nem. Igaz ugyan, hogy együtt indultunk el, de megállapodtunk, hogy elválunk egymástól. Én nagyjából egy vonalban maradtam magukkal. Mr. Stewart meg egy kissé kitért jobbra. Így volt, Mr. Stewart?
– Pontosan.
– Tehát ön nem látta Mr. Stewartot, ő pedig nem láthatta önt?
– Legalábbis abban a pillanatban nem, amikor a kapitány segítségért kiáltott.
– És ön, Mr. Stewart? Látott valakit ebben az időpontban?
A hegyi vezető megrázta a fejét.
– Nem én. Igaz, hogy nem is figyeltem. El voltam foglalva a kereséssel. Találtam is néhány régebbi nyomot.
– És? – kapta fel a fejét a kapitány megélénkülő érdeklődéssel.
– Semmi különös. A jak nyoma mindenesetre világosan látszik. Az oldalán csúszott, mielőtt belezuhant volna a szakadékba. Igazán nagy szerencséje, Mr. Lawrence, hogy leugrott róla. Ha csak másodpercet is késlekedik, magával rántja.
– És ön, Mr. Lawrence? Önt látta valaki? – kérdezte a kapitány, és mintha halvány gúnyt véltem volna felfedezni a hangjában.
Megráztam a fejem.
– Biztosan nem. Amikor ugyanis kiáltozni méltóztatott, kedves kapitány, és én körülnéztem, nem volt senki a közelemben, csak a hulló hópelyhek…
– Na persze – mondta Sera.
Mind a négyen hallgattunk egy sort. Végül is kénytelen voltam összefoglalni az eseményeket.
– A dolog úgy áll, uraim, hogy valaki megpróbálta Sera kapitányt belelökni a szakadékba. Vagy én, vagy ön, Mr. McCormack, vagy Mr. Stewart… Sajnos egyikünk sem látott semmi rendkívülit. Természetesen a tettesen kívül. Nincs valamelyiküknek valami hozzáfűznivalója ehhez, uraim?
Egyszerűen nevetséges volt, ahogy a hóvihar kellős közepén detektívesdit játszottunk. Stewart feltehetően meg is elégelte a dolgot, mert dühösen szemére rántotta a csuklyáját.
– Nekem van! – kiáltotta mogorván. – Ki a fene mondta magának, hogy csak mi hárman lehettünk, mi? Ebben az istenverte hóesésben akárki a nyomunkba szegődhetett, és rátámadhatott Sera kapitányra. Miért éppen közöttünk kell keresni a tettest?
Ez bizony elgondolkoztató kérdés volt.
– Azt gondolja, hogy akárki lehetett? – tűnődtem.
– Éppen úgy, mint eddig bármikor. Biztos vagyok benne, hogy ha utánanéznénk, a többiek kilencven százalékának is sántítana az alibije. Bárki megtehette.
Sera gyanakvó pillantása mintha meglágyult volna.
– Azt mondják, hogy nem feltétlenül maguk akartak kinyírni? Ó, a fene egye meg! Erre nem is gondoltam. Tudják, tulajdonképpen önök hárman a legszimpatikusabbak nekem az egész bandából. Igazán sajnáltam volna, ha…
Stewart azonban komoran leintette:
– Csak ne rajongjon értünk, kapitány. Mi sem ugrunk a kútba magáért…
Sera beleszimatolt a hóesésbe.
– Hogy érti ezt, Stewart?
– Úgy, hogy maga is csúnyán átverhet bennünket.
A kapitány rémülten kapta a kezét a szívére.
– Én?
– Maga hát!
– Az isten szerelmére, hogyan?
– Hogyan? Hát ha, mondjuk, nem támadta meg senki… Ha esze ágában sem volt senkinek sem letaszítania magát a szakadékba… Ha csak úgy szórakozásból rendezte meg ezt az egész kis jelenetet…
Sera szeme kikerekedett, és szinte látszott, hogy szegény kapitány emberfeletti erővel próbálja megemészteni a hallottakat.
– Én rendeztem meg? Ön azt állítja, hogy nem is akart belelökni senki? Hogy csak úgy tettem, mintha… De hát miért? Miért csináltam volna?
Stewart felrántotta a vállát.
– Miért? Miért ölték meg O’Harát és Zimmermannt? Miért ez az egész nyomorult expedíció? És miért kell nekünk feltétlenül Khangpába mennünk? Miért?
Még akkor is ott dobolt a fülemben a sok miért, amikor visszafelé igyekeztünk a többiekhez.