19.

Sera alig­ha­nem meg­sejt­he­tett va­la­mit a lel­kem­ben dúló vi­har­ból, mert ő is meg­ál­lí­tot­ta a há­ta­sát. Meg­ve­re­get­te az ál­lat nya­kát, az­tán fe­lém or­dí­tott:

– Mi új­ság? Meg­gon­dol­ta ma­gát?!

Nem le­he­tett va­la­mi ba­rát­sá­gos és bi­za­lom­ger­jesz­tő az arc­ki­fe­je­zé­sem, mert Sera vissza­hő­költ, ami­kor egé­szen a kö­ze­lem­be ért.

– Mi van ma­gá­val, hé? Csak nem…

– A pur­bu – nyög­tem. – A pur­bu!

– Mi van vele?

– El­tűnt…

Sera meg­in­gott a nye­reg­ben, és né­hány pil­la­na­tig azt hit­tem, hogy le­esik a jak há­tá­ról.

– El­tűnt?

Ek­kor­ra már si­ke­rült ma­gam­hoz tér­nem. Le­ug­rot­tam a hóra, és ja­kom kan­tár­ját a ka­pi­tány ke­zé­be nyom­tam.

– Fog­ja meg, Sera! Vissza kell men­nem a sza­ka­dék­hoz! Mi­előtt ki­húz­tak vol­na, ná­lam volt a pur­bu. Hi­szen vele vág­tam el az ano­rá­kom övét, az­u­tán pe­dig vissza­tet­tem a nad­rág­zse­bem­be.

– Ta­lán ki­ej­tet­te.

– Le­he­tet­len – ráz­tam meg a fe­jem. – Ma­gá­tól nem es­het ki, hi­szen a zse­bem mély és a mar­ko­la­ta ci­rá­dái sem en­ged­ték vol­na.

– Ak­kor hát?

Eb­ben a pil­la­nat­ban Ste­wart buk­kant ki a hó­füg­göny mö­gül, nyo­má­ban Mc­Cor­mack­kel. A he­gyi ve­ze­tő egyik ke­zé­ben jak­ja kan­tá­rát tar­tot­ta, má­sik­ban ki­hú­zott tőr­ké­sét. Olyan volt, mint a lá­ma­is­ta pan­te­on bi­kán lo­vag­ló, ré­misz­tő is­ten­alak­jai.

Ami­kor meg­pil­lan­tott ben­nün­ket, elő­re­tar­tot­ta a kést, és szin­te ré­mül­ten csen­gett a hang­ja:

– Csak nem tör­tént már megint va­la­mi?!

Sera szem­re­há­nyó­an rám pis­lan­tott, és nagy-nagy elé­ge­dett­ség­gel a hang­já­ban böm­böl­te:

– Mr. Law­ren­ce… Mr. Law­ren­ce el­ve­szí­tet­te a pur­but!

– El­ve­szí­tet­te?

Sera nem vá­la­szolt, ha­nem to­vább­ra is raj­tam tar­tot­ta a sze­mét.

– Igaz ez, Mr. Law­ren­ce?

Ek­kor már biz­tos vol­tam a dol­gom­ban.

– Nem ve­szí­tet­tem el! Va­la­ki ki­lop­ta a zse­bem­ből, ami­kor… ami­kor fel­húz­tak a sza­ka­dék­ból. Es­kü­szöm, hogy nem ve­szí­tet­tem el!

Ste­wart fe­jét csó­vál­va vissza­tet­te tőr­ké­sét a tok­já­ba.

– Ta­lán vissza kel­le­ne men­ni érte.

– Ép­pen in­dul­ni akar­tam – mond­tam –, ami­kor ma­guk fel­buk­kan­tak.

– Mr. Law­ren­ce… vissza­kí­sér­jem? – kér­dez­te Mc­Cor­mack.

Ek­kor már ré­ges-ré­gen túl vol­tunk azon, hogy bár­ki is szí­ve­sen ma­radt vol­na ket­tes­ben a má­sik­kal.

– Még mit nem! – or­dí­tott fel Sera. – Én is min­den­kép­pen ott aka­rok len­ni!

– Men­jünk hát vissza va­la­mennyi­en – ja­va­sol­ta Ste­wart.

El­fo­gad­tuk az aján­la­tát. A he­gyi ve­ze­tő ki­ál­tá­sá­ra az élen ha­la­dó ser­pák meg­ál­lí­tot­ták a me­ne­tet. Gya­log tet­tük meg a kö­rül­be­lül két­száz-két­száz­öt­ven mé­tert, amely el­vá­lasz­tott ben­nün­ket a sza­ka­dék szé­lé­től. Az üvöl­tő or­kán ép­pen szem­be­fújt ve­lünk, és majd­hogy­nem de­rék­szög­ben kel­lett elő­re­dől­nünk, hogy lép­ni tud­junk. Csak­nem fél­órá­ba tel­lett, amíg el­ér­tük azt a he­lyet, ahol ki­húz­tak a sza­ka­dék­ból. A hul­ló hó és a tom­bo­ló szél ad­dig­ra már min­den nyo­mot el­tün­te­tett. Mint fe­hér, alig hasz­nált meny­asszo­nyi fá­tyol hú­zó­dott előt­tünk a hó­si­va­tag. És két-há­rom mé­ter­nyi­re tő­lünk kez­dő­dött a sza­ka­dék, amely ta­lán egye­ne­sen a po­kol­ban ér vé­get.

Sera fel­szisszent, ami­kor az eny­hén fel­tor­nyo­zó­dó hó­ról fel­is­mer­tük a ke­re­sett he­lyet.

– Hé! Vi­gyáz­za­nak, ha nem akar­nak úgy jár­ni, mint Mr. Law­ren­ce!

Mc­Cor­mack és Ste­wart le­tér­de­pelt a hóra, és nyo­mok után ku­ta­tott. Sera és jó­ma­gam csak áll­tunk, és tör­tük a fe­jün­ket.

Ste­wart csüg­ged­ten emel­ke­dett fel, és szét­tár­ta a kar­ját.

– Le­het, hogy itt van va­la­hol a hó alatt… És a ta­va­szi ol­va­dá­sig min­den bi­zonnyal itt is ma­rad.

– Puff neki! – dü­hön­gött Sera. – Mit kép­zel, ki hi­szi majd ezt el ne­kem?

Mc­Cor­mack nem ér­tet­te a ká­bí­tó­szer-rend­őr mér­gét.

– Mi a baja, ka­pi­tány? Ha itt van a hó alatt, jó he­lyen van! Leg­alább sen­ki­be sem tud­ják be­le­bök­ni.

– Ne­kem Kat­man­du­ban bi­zo­nyí­té­kok kel­le­nek…

– Maga mit gon­dol, Mr. Law­ren­ce? – kér­dez­te Ste­wart.

– At­tól tar­tok, hogy nincs a hó alatt! – csó­vál­tam meg a fe­jem. – Le­he­tet­len, hogy csak úgy vé­let­le­nül akár­mi is ki­es­sék eb­ből a zseb­ből… Tel­jes­ség­gel le­he­tet­len!

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy szánt­szán­dék­kal vet­ték ki be­lő­le? – kér­dez­te ko­mo­ran Mc­Cor­mack.

– Va­la­ki ki­lop­ta – bó­lin­tot­tam.

– Igen? És ho­gyan?

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Nem tu­dom. De vé­gül is akár­ki könnyen meg­te­het­te. Ami­kor a kö­tél­lel fel­húz­tak, min­den­ki ott for­go­ló­dott kö­rü­löt­tem. Ha jól em­lék­szem, ön, Mc­Cor­mack, a ha­vat ver­te le a ka­bá­tom­ról. Ste­wart emelt fel, ami­kor ha­son csúsz­va fel­ér­kez­tem a sza­ka­dék­ból. És ön is Sera! Egy­re ott to­por­gott, mint egy…

– No de ké­rem! – til­ta­ko­zott Sera.

– No per­sze – vet­te át a szót Ste­wart. – Akár­ki le­he­tett. Leg­alább­is el­mé­let­ben. Bax­ter kis­asszony a tor­kát ra­gaszt­gat­ta, és a ser­pák is a kö­zel­ben vol­tak. Nem szá­mít­va a Kan­csen­dzön­ga min­de­nütt je­len­lé­vő is­te­nét…

Ko­mo­ran hall­gat­tunk. Ste­wart­nak iga­za volt. Bár­me­lyi­kük el­ve­het­te azt az át­ko­zott pur­but! Ste­war­tot azon­ban nem le­he­tett meg­ál­lí­ta­ni.

– Eb­ben az eset­ben csak egy­va­la­kit hagy­ha­tunk fi­gyel­men kí­vül…

– Ki az ör­dö­göt? – emel­te fel a hang­ját Sera.

A he­gyi ve­ze­tő rám mu­ta­tott.

– Hát Mr. Law­ren­ce-t.

Se­rá­nak, amennyi­re a ka­puc­ni­tól lát­ni le­he­tett, ki­vö­rö­sö­dött az arca.

– Hohó! – ki­ál­tot­ta fel­há­bo­rod­va. – Nem úgy van az! És ha a kés még most is ott la­pul Mr. Law­ren­ce zse­bé­ben? Ha csak csel az egész, hogy el­te­rel­je a gya­nút ma­gá­ról, és nyu­god­tan hasz­nál­has­sa a pur­but, ha akar­ja?

Vá­lasz he­lyett oda­lép­tem, és ki­for­dí­tot­tam a zse­be­i­met.

Ami­kor csak a zseb­ken­dőm és egyéb ár­tal­mat­lan hasz­ná­la­ti tár­gya­im po­tyog­tak ki a hóra, Sera san­dán el­mo­so­lyo­dott.

– Ez még nem bi­zo­nyít sem­mit! Az is le­het, hogy el­dug­ta va­la­ho­vá!

Ez el­len már nem volt mit mon­da­nom. Csak áll­tunk ott egy­más­sal szem­ben, és gya­na­kod­va mé­re­get­tük egy­mást.

Vé­gül is Ste­wart meg­tö­röl­te a hom­lo­kát, és bé­kü­lé­ke­nyen fel­emel­te a ke­zét.

– Ne ve­szít­sük el a fe­jün­ket, ura­im! Egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy né­gyünk kö­zül tet­te va­la­ki… A kés el­tűnt. Leg­alább­is egye­lő­re. Óhajt­ja, ka­pi­tány úr, hogy vé­gig­ku­tas­suk a sza­ka­dék szé­lét?

Sera ha­bo­zott, majd ha­tá­ro­zat­la­nul bó­lin­tott.

– Ha nem esik ne­he­zük­re…

Né­hány mé­ter­re el­tá­vo­lod­tunk egy­más­tól, és ke­res­ni kezd­tük a pur­but. A hó egy­re sza­po­ráb­ban zu­ho­gott, és pil­la­na­tok alatt tel­je­sen el­fed­te elő­lem tár­sa­i­mat.

Le­tér­del­tem, hogy csak úgy tes­sék-lás­sék ko­to­rász­gas­sak a hó­ban, ami­kor egy­szer­re csak cso­da rossz ér­zé­sem tá­madt. Mint­ha va­la­ki ott állt vol­na a há­tam mö­gött, és le akart vol­na ta­szí­ta­ni a mély­ség­be, ahon­nan ép­pen csak az imént kec­me­reg­tem ki.

Ke­ze­met 38-asom mar­ko­la­tá­ra tet­tem, fel­ug­rot­tam és meg­for­dul­tam. Mö­göt­tem azon­ban nem állt sen­ki, csak a hó­pely­hek hul­lot­tak hang­ta­la­nul, és a szél fü­tyült va­la­hol a szik­lák ma­gas­sá­gá­ban.

Áll­tam moz­du­lat­la­nul, és nem ke­res­tem az ál­do­zó­kést. Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy va­la­ki el­vet­te tő­lem. El­vet­te már ak­kor, ami­kor ki­húz­tak a gö­dör­ből.

Egy­szer­re csak har­sány or­dí­tás ha­sí­tott bele a szél ba­rát­ság­ta­lan fü­tyü­lé­sé­be:

– Hé! Se­gít­ség! Eressz el, te gaz­em­ber! Se­gít­ség!

Ki­rán­tot­tam a re­vol­ve­re­met, és a hang irá­nyá­ba ve­tet­tem ma­gam. Né­hány ug­rás után Sera buk­kant fel előt­tem, aki min­den ízé­ben resz­ket­ve és li­heg­ve a föl­dön ült.

– Mi tör­tént, ka­pi­tány?! – or­dí­tot­tam rá.

Sera las­san fel­tá­pász­ko­dott, és mint­ha ele­ven kí­sér­te­tet lát­na, bá­mult fe­lém. Majd las­san ki­húz­ta a re­vol­ve­rét, és rám sze­gez­te. Így áll­tunk ott egy­más­ra sze­ge­zett fegy­ver­rel, ami­kor a má­sik ket­tő ki­buk­kant a hó­füg­göny mö­gül.

– Mi az úr­is­ten tör­té­nik itt?! – or­dí­tot­ta Ste­wart. – Mit csi­nál­nak, em­be­rek?

Sera hát­rébb lé­pett, és szin­te sí­rás­ra haj­lott a hang­ja.

– Ma­rad­ja­nak tá­vol… Aki a kö­ze­lem­be jön, ke­resz­tül­lö­vöm! Meg­ér­tet­ték?

Annyi­ra meg­ér­tet­tem, hogy biz­to­sí­tot­tam a pisz­to­lyo­mat, és a zse­bem­be csúsz­tat­tam. Sera re­me­gő kéz­zel és ki­gú­vadt sze­mek­kel bá­mul­ta a mű­ve­le­tet.

– Te­gye el a mor­dá­lyát, ka­pi­tány! – igye­kez­tem jobb be­lá­tás­ra bír­ni: – Nem mon­da­ná el, hogy mi bo­rí­tot­ta ki?

Se­rá­nak azon­ban esze ágá­ban sem volt le­fegy­ve­rez­nie ma­gát.

– Ma­rad­jon csak a he­lyén, Law­ren­ce! És ma­guk is! Ro­hadt gyil­ko­sok!

Re­me­gett a pisz­toly a ke­zé­ben, és las­san, de biz­to­san kezd­tem meg­ijed­ni. Nem­egy­szer lát­tam an­nak ide­jén a há­bo­rú­ban, hogy a pá­nik­ba esett em­ber könnyen el­ve­szí­ti a fe­jét, és min­den ok nél­kül vak­tá­ban lö­völ­döz­ni kezd. A go­lyók pe­dig köz­is­mer­ten nem vá­lo­gat­nak…

Ste­wart alig­ha­nem ugyan­ar­ra gon­dolt, ami­re én. Rám pil­lan­tott, és én biz­ta­tást vél­tem ki­ol­vas­ni a sze­mé­ből. Két­ség­kí­vül ő vál­lal­ta ma­gá­ra a do­log ve­sze­del­me­sebb ré­szét. Gyor­san fel­emel­te a ke­zét, mint­ha dob­ni akar­na va­la­mit a ka­pi­tány felé, majd le­ve­tet­te ma­gát a hóra. Sera fe­lé­je for­dult, és két­ség­be­eset­ten tü­zel­ni pró­bált.

Úgy lát­szik azon­ban, a ne­pá­li rend­őr­ség ká­bí­tó­szer­cso­port­ja nem ké­szí­tet­te fel a ka­pi­tányt az em­ber em­ber el­le­ni küz­de­lem­re. Gye­rek­já­ték volt ugyan­is egy bal­ke­zes­sel a föld­re kül­de­nem, és szin­te ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban már ki is csa­var­tam a ke­zé­ből a fegy­vert.

Ott vinnyo­gott előt­tünk a ha­von, és az ál­lát ta­po­gat­ta. Szá­ja szé­lé­ből las­san szi­vár­gott a vér. Mc­Cor­mack oda­lé­pett hoz­zá, és fel­se­gí­tet­te. Gyen­gé­den tar­tot­ta a kar­jai kö­zött, amíg csak a ká­bí­tó­szer­va­dász ma­gá­hoz nem tért. Meg­ha­tó lát­vány volt, annyi szent.

– El­mon­da­ná, hogy mi az úr­is­ten bo­rí­tot­ta ki? – is­mé­tel­tem meg ko­ráb­bi kér­dé­se­met, amely ak­kor vá­lasz nél­kül ma­radt. Ha­csak nem szá­mít­juk an­nak a rám irá­nyí­tott ka­to­nai re­vol­vert.

– Me­lyi­kük volt? – sut­tog­ta Sera, de a kér­dést csak a száj­moz­gá­sá­ról tud­tuk le­ol­vas­ni a dü­hön­gő szél­ben. Las­san azért szem­mel lát­ha­tó­an ma­gá­hoz tért, és pisz­to­lya után nyúj­tot­ta a ke­zét. Rö­vid ha­bo­zás után csö­vé­nél fog­va a ke­zé­be nyom­tam.

– Most az­tán be­szél­jen, ka­pi­tány, az is­ten áld­ja meg!

Sera zseb­re vág­ta a pisz­tolyt, és meg­csó­vál­ta a fe­jét.

– Nincs sok mon­da­ni­va­lóm! Leg­alább­is egyi­kük szá­má­ra nincs. Aki meg­pró­bált be­passzí­roz­ni a sza­ka­dék­ba. Csak­hogy Sera ka­pi­tány nem mai csir­ke, kis­fi­a­im!

Il­lett vol­na meg­ré­mül­nünk, de nem tet­tük. Va­la­mennyi­ün­ket meg­edzet­tek már a vá­rat­lan ese­mé­nyek, és biz­to­sak vol­tunk ben­ne, hogy Sera nem ok nél­kül or­dí­to­zott az imént.

– Azt mond­ja, hogy be akar­ták ta­szí­ta­ni? – kér­dez­tem.

– Igen, azt mon­dom.

– És… ho­gyan?

Sera ka­pi­tány a sza­ka­dék szé­le felé mu­ta­tott.

– Ho­gyan? Na­gyon egy­sze­rű­en. Ott tér­del­tem és a maga át­ko­zott ké­sét ke­res­tem, ami­kor va­la­ki meg­ra­ga­dott, és meg­pró­bált le­lök­ni… Csak­hogy el­szá­mí­tot­ta ma­gát, akár­ki volt is. Majd­nem őt vág­tam bele a luk­ba!

– És… nem is­mer­te fel az il­le­tőt?

A ka­pi­tány sa­va­nyú­an el­mo­so­lyo­dott.

– Gon­dol­ja, ha fel­is­mer­tem vol­na, most nyu­god­tan dis­ku­rál­nék vele? Rég te­le­pum­pál­tam vol­na ólom­mal!

– Mr. Mc­Cor­mack, hol volt ön, ami­kor Sera ka­pi­tány ki­ál­tá­sát meg­hal­lot­ta?

A vö­rös hajú tu­dós ha­tá­ro­zat­la­nul a sza­ka­dék felé in­tett.

– Hát… va­la­hol arra.

– Lát­ta Mr. Ste­war­tot?

Mc­Cor­mack meg­ráz­ta a fe­jét.

– A ki­ál­tás pil­la­na­tá­ban nem. Igaz ugyan, hogy együtt in­dul­tunk el, de meg­ál­la­pod­tunk, hogy el­vá­lunk egy­más­tól. Én nagy­já­ból egy vo­nal­ban ma­rad­tam ma­guk­kal. Mr. Ste­wart meg egy kis­sé ki­tért jobb­ra. Így volt, Mr. Ste­wart?

– Pon­to­san.

– Te­hát ön nem lát­ta Mr. Ste­war­tot, ő pe­dig nem lát­hat­ta önt?

– Leg­alább­is ab­ban a pil­la­nat­ban nem, ami­kor a ka­pi­tány se­gít­sé­gért ki­ál­tott.

– És ön, Mr. Ste­wart? Lá­tott va­la­kit eb­ben az idő­pont­ban?

A he­gyi ve­ze­tő meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem én. Igaz, hogy nem is fi­gyel­tem. El vol­tam fog­lal­va a ke­re­sés­sel. Ta­lál­tam is né­hány ré­geb­bi nyo­mot.

– És? – kap­ta fel a fe­jét a ka­pi­tány meg­élén­kü­lő ér­dek­lő­dés­sel.

– Sem­mi kü­lö­nös. A jak nyo­ma min­den­eset­re vi­lá­go­san lát­szik. Az ol­da­lán csú­szott, mi­előtt be­le­zu­hant vol­na a sza­ka­dék­ba. Iga­zán nagy sze­ren­csé­je, Mr. Law­ren­ce, hogy le­ug­rott róla. Ha csak má­sod­per­cet is kés­le­ke­dik, ma­gá­val ránt­ja.

– És ön, Mr. Law­ren­ce? Önt lát­ta va­la­ki? – kér­dez­te a ka­pi­tány, és mint­ha hal­vány gúnyt vél­tem vol­na fel­fe­dez­ni a hang­já­ban.

Meg­ráz­tam a fe­jem.

– Biz­to­san nem. Ami­kor ugyan­is ki­ál­toz­ni mél­tóz­ta­tott, ked­ves ka­pi­tány, és én kö­rül­néz­tem, nem volt sen­ki a kö­ze­lem­ben, csak a hul­ló hó­pely­hek…

– Na per­sze – mond­ta Sera.

Mind a né­gyen hall­gat­tunk egy sort. Vé­gül is kény­te­len vol­tam össze­fog­lal­ni az ese­mé­nye­ket.

– A do­log úgy áll, ura­im, hogy va­la­ki meg­pró­bál­ta Sera ka­pi­tányt be­le­lök­ni a sza­ka­dék­ba. Vagy én, vagy ön, Mr. Mc­Cor­mack, vagy Mr. Ste­wart… Saj­nos egyi­künk sem lá­tott sem­mi rend­kí­vü­lit. Ter­mé­sze­te­sen a tet­te­sen kí­vül. Nincs va­la­me­lyi­kük­nek va­la­mi hoz­zá­fűz­ni­va­ló­ja eh­hez, ura­im?

Egy­sze­rű­en ne­vet­sé­ges volt, ahogy a hó­vi­har kel­lős kö­ze­pén de­tek­tí­ves­dit ját­szot­tunk. Ste­wart fel­te­he­tő­en meg is elé­gel­te a dol­got, mert dü­hö­sen sze­mé­re rán­tot­ta a csuk­lyá­ját.

– Ne­kem van! – ki­ál­tot­ta mo­gor­ván. – Ki a fene mond­ta ma­gá­nak, hogy csak mi hár­man le­het­tünk, mi? Eb­ben az is­ten­ver­te hó­esés­ben akár­ki a nyo­munk­ba sze­gőd­he­tett, és rá­tá­mad­ha­tott Sera ka­pi­tány­ra. Mi­ért ép­pen kö­zöt­tünk kell ke­res­ni a tet­test?

Ez bi­zony el­gon­dol­koz­ta­tó kér­dés volt.

– Azt gon­dol­ja, hogy akár­ki le­he­tett? – tű­nőd­tem.

– Ép­pen úgy, mint ed­dig bár­mi­kor. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ha utá­na­néz­nénk, a töb­bi­ek ki­lenc­ven szá­za­lé­ká­nak is sán­tí­ta­na az ali­bi­je. Bár­ki meg­te­het­te.

Sera gya­nak­vó pil­lan­tá­sa mint­ha meg­lá­gyult vol­na.

– Azt mond­ják, hogy nem fel­tét­le­nül ma­guk akar­tak ki­nyír­ni? Ó, a fene egye meg! Erre nem is gon­dol­tam. Tud­ják, tu­laj­don­kép­pen önök hár­man a leg­szim­pa­ti­ku­sab­bak ne­kem az egész ban­dá­ból. Iga­zán saj­nál­tam vol­na, ha…

Ste­wart azon­ban ko­mo­ran le­in­tet­te:

– Csak ne ra­jong­jon ér­tünk, ka­pi­tány. Mi sem ug­runk a kút­ba ma­gá­ért…

Sera be­le­szi­ma­tolt a hó­esés­be.

– Hogy érti ezt, Ste­wart?

– Úgy, hogy maga is csú­nyán át­ver­het ben­nün­ket.

A ka­pi­tány ré­mül­ten kap­ta a ke­zét a szí­vé­re.

– Én?

– Maga hát!

– Az is­ten sze­rel­mé­re, ho­gyan?

– Ho­gyan? Hát ha, mond­juk, nem tá­mad­ta meg sen­ki… Ha esze ágá­ban sem volt sen­ki­nek sem le­ta­szí­ta­nia ma­gát a sza­ka­dék­ba… Ha csak úgy szó­ra­ko­zás­ból ren­dez­te meg ezt az egész kis je­le­ne­tet…

Sera sze­me ki­ke­re­ke­dett, és szin­te lát­szott, hogy sze­gény ka­pi­tány em­ber­fe­let­ti erő­vel pró­bál­ja meg­emész­te­ni a hal­lot­ta­kat.

– Én ren­dez­tem meg? Ön azt ál­lít­ja, hogy nem is akart be­le­lök­ni sen­ki? Hogy csak úgy tet­tem, mint­ha… De hát mi­ért? Mi­ért csi­nál­tam vol­na?

Ste­wart fel­rán­tot­ta a vál­lát.

– Mi­ért? Mi­ért öl­ték meg O’Ha­rát és Zim­mer­mannt? Mi­ért ez az egész nyo­mo­rult ex­pe­dí­ció? És mi­ért kell ne­künk fel­tét­le­nül Khang­pá­ba men­nünk? Mi­ért?

Még ak­kor is ott do­bolt a fü­lem­ben a sok mi­ért, ami­kor vissza­fe­lé igye­kez­tünk a töb­bi­ek­hez.