Már messziről kiabált, nehogy valami csörtető dzsungelállatnak nézzék, és puszta félreértésből teletűzdeljék halálos nyílvesszőkkel.
Retterrel az élen a tábor őrzői morózusan, rosszindulatú pillantásokkal tódultak elé.
– Mi történt? – morogta Retter. – Hol vannak a többiek?
Calver kilihegte magát, majd lemondóan legyintett.
– Meghaltak.
Az emberek hitetlenkedve tódultak közelebb hozzá. A legtöbb arcon borzalom és nyílt gyanú tükröződött.
– Csak úgy egyszerűen... meghaltak? – tamáskodott Retter.
– Nem "csak úgy egyszerűen" – felelte Calver. – Iszonyatos haláluk volt. Nincs semmiféle Gyémántváros. Csak egy elhagyatott romváros van. És benne millió vérszomjas szörnyeteg... olyanok, amilyeneket ti elképzelni sem tudtok. Sorra téptek és marcangoltak szét valamennyiünket. Kész csoda, hogy menteni tudtam az életemet...
Retter gyanakodva szorította ökölbe mindkét kezét.
– Hogy lehetséges az, hogy pont te menekültél meg? – morogta. – Ezerszer láttam harcolni Dzezungát. Még csak megsebezni sem tudták.
Calver fáradt képpel legyintett.
– Ez itt egészen más volt. Három méter magas, szárnyas denevérszerű vámpírok csaptak le ránk a levegőből, akkora karmokkal, mint egy-egy kard! Akibe ezeket a karmokat beleakasztották, azonnal vége volt! Byckenda Thark tőrbe csalt minket! A vámpírok az ő népe, s azokkal táplálja őket, akiket a Gyémántváros ostoba legendájával ide tud csalni. Ha láttátok volna, amint ugyanolyan vadul rikoltozott, ahogy a vámpírjai, s mágiájával megbénította a vezérünket, hogy mozdulni sem tudott. És a következő pillanatban a szobormerev Dzezunga buzogányforgató kezét csuklóból harapták le a szörnyek, aztán pedig leszakították a fejét...
A harcosok felhördültek, és néhányan közülük az alkonyi égbolt felé pislantgattak.
– Én azt mondom! – folytatta sürgetően Calver. – Szedjük fel a tábort, és még most éjszaka keljünk útnak, mielőtt a gilf boszorkány és a szárnyas vámpírjai megneszelik a közelségünket, és idejönnek...
– De a Gyémántváros...
– Egy árva kincset sem találtunk abban a koszos romvárosban – morogta Calvek elégedetlenül. – Csak mocskot, vért és halált. S mivel Dzezunga halála után, engem, az alhszabibot illet a vezéri cím, azt mondom, ne húzzuk tovább az időt, készülődjünk, és vágjunk neki a viszontagságos útnak Kottar felé, és hogy ne váljunk nevetségessé, fogadjuk meg szent esküvel, hogy senkinek sem beszélünk a nevetséges kudarcunkról, és vissza se nézünk többet!
Az emberek elégedetlenül morgolódtak. Retter azonban nem elégedett meg ennyivel.
– Hazudik! – kiáltotta habzó szájjal. – Egy szó se igaz az egészből! Nincsenek is ott semmiféle szörnyetegek. Ez a hitvány fráter egyszerűen beijedt, elszökött a hszabibunktól, és most rá akar venni bennünket is, hogy hagyjuk cserben a társainkat.
Calver sértődötten vont vállat.
– Ha nekem nem hisznek, menjetek vissza ötszáz lépést, amerről jöttem, és győződjetek meg róla a saját szemetekkel, hogy igazat beszéltem... Ott fekszik az a rettenetes vámpírszörny, ami egészen eddig üldözött. Bevallom, már a puszta látványa megfutamított, ám végül mégis csak győzött a velem született bátorságom, és szembefordultam vele. Felkaszaboltam, most ott fekszik holtan a fák alatt...
Retter dühösen indult meg.
– Gyerünk! – morogta. – Nézzük meg, hogy vajon az a Calver által veszedelmesnek titulált szörnyeteg a nyulak vagy a patkányok fajtájába tartozik-e...
Lendületes léptekkel sietett a mutatott irányba, s a társai ímmel-ámmal követték. Calvernek eszébe jutott még valami, elmosolyodott, de aztán amikor lassan a többiek után sétált, zord képet erőltetett magára.
A harcosok komor tekintettel állták körül a fekete szőrzetű vámpírszörny tetemét, mely a nagy melegben máris úgy bűzlött, hogy Calver négy lépésnél nem is ment közelebb.
– Na? – kiáltotta Calver diadalmas elégedettséggel. – Hisztek már nekem? Melyikőtöknek lenne mersze szembeszállni egy ilyen iszonyattal?
– Szembe? – morogta Retter kelletlenül. – A döfések hátulról érték.
– Na és? – nevetett Calver. – Ez is csak a gyorsaságomat bizonyítja. Vagy azt hiszitek, olyan egyszerű dolog egy ilyen szörnyeteget kicselezni és a hátába kerülni?
A harcosok többségét meggyőzte a döglött szörny látványa. Sok csatában vettek már részt, számos ellenséget lekaszaboltak, de egy sem akadt közülük, aki ilyen veszedelmes külsejű szörnyeteggel találkozott volna. Néhányan még mindig reménykedve tekintgettek a távoli sziklafal irányába, de a legtöbben inkább aggódva nézték a sötétedő dzsungelt, és megint mások a szekértábor felé pillantgattak, s lélekben már örömmel készültek a viszontagságos hazafelé útra.
Azonban Retter nem bírt magával.
– Mit bizonyít ez a leszúrt szörnyeteg? – harsogta hadonászva. – Calver gyáván megfutamodott, cserben hagyta a vezérünket, és most, hogy ki ne derüljön a hitványsága, bennünket is rá akar venni a gyáva szökésre!
Calver az egyik kezével befogta az orrát, mert a bűz iszonytató volt, és hátrált is két lépést.
– Ha bizonyítékot akarsz – kezdte megbántottan –, túrj csak bele a szörnyeteg gyomrába, és lefogadom, hogy ha a saját szemeddel látod majd az igazságot, bocsánatot fogsz kérni tőlem ezért a gyanúsítgatásért!
Retter már a gondolatra is elfintorodott.
– Ugyan mit találhatnék?
Calver a homlokát ráncolta.
– Emlékszel a hszabib aranygyűrűjére'? – kérdezte. – Tudod, amit egy láncot a nyakában hordott a varázsereje miatt...
Retter szúrós szemmel nézett maga elé.
– A kígyófejesre?
– Ez a szörnyeteg harapta le Dzezunga kezét, s ha nem csalódom, a varázshatalmú gyűrűnek ott kell lennie a beleiben. Látjátok, felvágtam a hasát... mivelhogy e varázshatalmú gyűrűt, mely megvédte Dzezungát a gilf banya ármányos mágiáitól én magam is szívesen megszereztem volna... Ám a bűz oly rettenetes, hogy inkább lemondtam erről a csodás varázsszerrel. De ha te bizonyítékot akarsz, Retter... és nem vagy túlságosan finnyás... legyen a tiéd a gyűrű!
A harcosok közül a varázsgyűrű említésére többen is mozdultak, jelezve, hogy ők aztán nem finnyásak, de az egykori alvezér káromkodva, szitkozódva ellökdöste őket. Aztán a három lépést hátráló, a fejét ingató Calver tekintete előtt könyékig kezdett turkálni a szörnyeteg undorító beleiben, s öt perc – valamint két kiadós okádás – múltán ragacsos ujjai között megcsillant a kígyófejes gyűrű.
– Itt a bizonyíték! – kiáltotta Calver. – Dzezunga halott, és Retter bocsánatot fog kémi tőlem a gyanúsítgatásaiért. Igaz, Retter?
Az egykori alvezér, aki első és legfontosabb dolgának tartotta, hogy a varázshatalmú gyűrűt az ujjára húzza, most megreszketett.
– Mondd szépen – förmedt rá Calver –, hogy "bocsánatot kérek, méltóságos hszabib, amiért gyanúsítgattalak és érdemtelenül alávaló vádakkal illettelek..."
A bámuló harcosok legnagyobb megdöbbenésére az eddig háborgó Retter teljesen meghunyászkodott, és engedelmesen elismételte Calver szavait.
– A te szádból akarom hallani, hogy nincs dicsőbb harcos Fürge Calvernél, és hogy te ezentúl a szolgám leszel, és gondolkodás nélkül teljesíted a parancsaimat, mint ahogy korábban Dzezungát is szolgáltad.
Retter ezt is engedelmesen elismételte. Calver szigorú arca megenyhülni látszott.
– Jól van – jelentette ki. – Én elfelejtem neked, hogy korábban ellenem lázítgattad az embereket, s hogy lásd nagylelkűségemet, megteszlek alhszabibommá. Jer közelebb, és csókold meg a sarum talpát!
Többen felhörrentek, s már a szemük előtt látták, ahogy Retter kardot ránt, s lekaszabolja az alávalót, aki ily pimaszul parancsolgat neki. Ám Retternek az arca se rezzent. Odalépett, letérdelt, és hosszan csókolgatta Calver saruja talpát, mintha meg akarná enni.
– Elég, elég már! – nevetett Calver könnyedén. – Nos, alhszabibom, most vissza a szekerekhez, irányítsd az embereket, töltsétek fel a vízkészletet, és adj parancsot az indulásra! De mindenekelőtt üríttesd ki nekem a legkényelmesebb ponyvás szekeret, és rendeztesd be személyemhez méltóan, hogy utazásom Kottarba kényelmes és zavartalan legyen!