Egész délelőtt futott, egy kisebb barlangban átaludta a délutánt, gyümölcsöket evett, aztán átaludta az estét is. Aztán ismét bereggelizett a lédús bogyókból, sietve megszemlélte a zsákmányát, és futott tovább. Még aznap éjszaka elérte a tengerpartot, behúzódott egy elhagyott barlangba, tüzet gyújtott és itt már nagyobb biztonságban érezte magát. Igaz, rettentően fáradt volt, a gyomra húst követelve korgott, de ettől függetlenül a tolvaj elégedett volt a helyzetével. És végre elérkezettnek látta az időt, hogy tüzetesebben is szemügyre vegye a zsákmányát.
Fél órán át gyönyörködött a drágakövekben, melyeket Cayar barlangjából lopott, és már nem is érezte olyan sürgetőnek, hogy bevégezze bosszúját Sylon Windst ellen.
– Hadd ringassa magát biztonságba a nyomorult! – morogta az orra alatt, és ahogy a drágakövekre pillantott, minduntalan kuncogni támadt kedve.
Aztán megelégelte a kincse bámulását, és elégedetten gyömöszölte vissza a smaragdokat a zsákjába. Mögötte a tűz recsegve falta a száraz ágakat, s a lángok játékos árnyakat rajzoltak a barlang csupasz falára. A drágakövek káprázatosan csillogtak; Calver elgyönyörködött egy mogyorónyi gyémántban. A szeméhez tartotta, és azon át nézte a lángok árnyékát. Aztán eltátotta a száját, és ujjai közül kihullott a drágakő.
Hatalmas árnyékok vetültek a barlang falára; három óriás lopakodott roppant bunkóval a kezében, hogy orvul rátámadjon.
Calver felordított, és felugrott. Szembe fordult; ellenfeleivel.
Nem óriások álltak előtte, sőt épp ellenkezőleg, apró termetű gilfek rohanták meg. Kivétel nélkül nők voltak, de Calver nagyon jól tudta, hogy ezek sokkal vérszomjasabbak és veszedelmesebbek a hímeknél. És ő egyáltalán nem akart gilf nőstények kezébe kerülni. Élve semmiképpen nem! Igaz, a, mellkasáig alig értek, de négyen voltak, s veszedelmes fabunkókat szorongattak. S egy ötödik épp ekkor mászott ki a barlang legbelső nyúlványából. Erős hálót lengetett a kezében.
Calvert azonban nem akármiért hívták Fürge Calvernek. Egy szemvillanás alatt felkapta dagadozó zsákját, meglengette, s a súlyos holmival elsodorta támadóit. Kitört közöttük, s hosszú lábai teljes sebességével kirontott a barlangból a part felé, ahol órákkal ezelőtt egy csónakot látott ringatózni.
A gilf nők üvöltve vetették magukat utána. A barlang éles gilf szavaktól visszhangzott. Calver nem tudott gilfül csak néhány szót, bár apja révén, az ő ereiben is csörgedezett némi gilf vér.
Calver tudta, hogy az életéért fut. A gilf nők csak ritkán támadnak emberre, de ha megteszik, csoportosan vetik rá magukat az áldozatukra, és nem engedik ki a markukból. Termetre alacsonyak és kecsesek ugyan, azonban csekélynek tűnő izmaik felnőtt harcosokéval vetekednek, s vérszomjuk messze felülmúlja az emberekét. Irgalomra pedig még gondolni is fölösleges. Ráadásul Calver már két alkalommal esett vad gilfnők fogságába, s sejtette, mi vár rá, ha most elkapják.
Megborzongott a rátörő emléktől.
Két-három gilffel talán szembeszállt volna, de öttel... S ki tudja, hány mászik még be a szűk nyúlványon. Futott hát. Fürgén szökellt lefelé a meredek hegyoldalon a kis öböl felé, könnyedén átugrotta az útjába kerülő bokrokat, s kecsesen kerülte meg a kiálló sziklákat. Egy pillanatra elégedett vigyor terült szét rókaszerű arcán, amikor mögötte csörtetést és vad morgást hallott: az alacsony termetű gilfek nem tudták átugrálni a tüskebokrokat! Pár másodperc előny!
Ám egy pillanat alatt lefagyott az arcáról a vigyor. Megkerült egy kiálló szirtet, s már látta is az öblöt; alig tíz lépésnyire. S az öbölben két hegyes fülű gilf nő épp azzal foglalatoskodott, hogy pozdorjává törje pörölyével azokat a fadarabokat, melyek a csónakból még épen maradtak.
Calver csak most – elkésve – döbbent rá, hogy a nagy rohanásban a vívótőrét még mindig nem rántotta ki a hüvelyéből. S ezzel a mozdulattal már elkésett, mivel a lendülettől egyenest a két buzgólkodó gilfbe rohant. Megint csak a zsákját lendítette, s közben jobb kezével a kardmarkolat után kapott.
A zsák telibe találta az egyik gilfet, a másik viszont Calver felé csapott zord pörölyével. Csakhogy őt nem akármiért hívták Fürge Calvernek; kecses tánclépéssel kerülte el a gyilkos csapást, s félig kihúzott vívótőrét békén hagyva egyenesen nekirohant ellenfelének. Mintha sziklának ütközött volna. A gilf nő golyófeje a mellének csapódott, s ő valósággal lepattant róla. Végre sikerült kihúznia a vívótőrét. Csakhogy az ütközéstől kicsúszott bal kezéből a súlyos zsák, s a földre hullott. Bekötetlen száján át a következő dolgok hullottak ki: mogyorónyi rubinok, smaragdok, gyémántok, zafírok meg hasonlók; úgy tizenöt darab. Egy egész vagyon.
Most kihullottak a part porhanyós fövenyére, s szemkápráztatóan csillogtak. Ez lett Calver szerencséje. A lábon maradt gilf tátott szájjal, kábán meredt a csodás kincsre. A mestertolvaj azonban már kigyönyörködte magát korábban a látványosságban. Alaposan becélozta a kopasz, kerek fejet, s felülről lefelé az orrnyergéig felhasította éles pengéjével. Áldozata egyetlen szó nélkül dőlt el. Elbukó teste kicsavarta a vívótőrt Calver kezéből. Ekkor ült fel a zsákkal leütött gilf, és a fejét rázta. Calver az ő kezéből ragadta el a karnyi hosszú pörölyt, s saját fegyverével húzta fejbe az illetőt, hogy az máris visszafeküdt a sekély hullámverésbe.
Nem, nem nőkkel harcolt, hanem nőstényördögökkel!