Byckenda Thark magabiztosan vezette őket a szűk, egymásba kapcsolódó sikátorokból álló labirintuson, és csak rövid időre torpant meg az elágazásoknál, hogy valami mágikus módon eldöntse, merre kell menniük. A folyosórendszer nem akart véget érni, és a márványfalakat itt-ott nyers terméskövek váltották fel, máshol pedig az egész járat úgy ragyogott, mintha tengeri gyöngyökből faragták volna ki.
Fürge Calvernek annyira tetszett ez az anyag, hogy megpróbált lekaparni belőle egy darabkát a vívótőre csonkjával, de hiába próbálkozott utána az élesebbik tőrével is, megkarcolni sem tudta.
– Mi a fene lehet ez?
Senki sem válaszolt. Byckenda Tharkot lefoglalta az iránykereső mágia használata, Dzezunga pedig minden bizonnyal még mindig azon tűnődött, hogy nem kellett volna-e mégiscsak megpróbálkozni a másik bronzajtó mögötti sírkamra kifosztásával.
Mentek, és még patkányok sem zavarták meg a magányukat.
A gilf boszorkány végül megállt egy felfelé vezető lépcső előtt, de csak azért, hogy a következő pillanatban máris meginduljon. Újabb bronzajtó zárta az útjukat. Byckenda Thark megismételte a szivárványporos varázslatot, s ez az ajtó is szertefoszlott.
Kiléptek rajta, találtak még egy folyosót, még egy lépcsőt, még egy ajtót, mely elkorhadt fából volt. Ezt Dzezunga szakította ki a keretéből egy jól irányzott rúgással.
Egy romos épület iszalaggal benőtt márványfalai közé jutottak, melyet nem fedett tető. A vakmerő behatolók azonnal az ég felé fordították a pillantásukat, de a keringő vámpírszerű rémségeket sehol sem látták, és az idegesítő rikácsolás sem hallatszott.
– Hol lehetnek? – suttogta Calver, és elszántan szorongatta a vívótőre csonkját, mintha arra számítana, hogy a vámpírok a puszta levegőből fognak lecsapni rájuk.
Dzezunga is az eget kémlelte.
– Olyan békésnek tűnik minden – jegyezte meg.
– Ne higgy a látszatnak! – torkolta le a boszorkánymesternő. – Épp a torony tövében vagyunk.
És csakugyan, ahogy Calver megfordult, jobb oldalt a kolosszális, fekete tornyot pillantotta meg, melynek simasága és hatalmassága így, pár lépésnyiről még megdöbbentőbb volt, mint messziről.
Ennek a legalább húsz méter átmérőjű és harminc méter magas régi toronynak a falai messze a legmagasabbak voltak a városban és kristállyal berakott ablakai szinte egy óriás szemeinek tűntek, melyek mintha csak a felhők közül pillantanának le rájuk. A torony tetejénél egy kiugró balkon futott teljesen körbe, s a csúcsán egy ragyogó kupola magasodott. Lenn a tövében egy bronzajtó látszott, melyet rozsdafoltoktól mentes, kovácsoltvas pántok zárták le, melyek végeit a két oldalon lévő márványfalakba süllyesztették. Dzezunga meghökkenten nézte a kaput, és hitetlenkedve rázta a fejét.
– Pontosan olyan, amilyennek annyi évvel ezelőtt leírták nekem Morganplaceben. Mintha az álmaim elevenednének meg...
– Valahogy nem látom álmaid gyémánt utcaköveit – jegyezte meg Calver némi szarkazmussal, ám ahogy tekintetével követte a felfelé ívelő torony sima szárát, valami megmagyarázhatatlan tisztelet éledt a lelkében. – Miféle népek tudtak ily csodákat építeni? – lehelte. – A hátam is borsódzik tőle!
– Az őseim – felelte Byckenda Thark büszkén. – És a te őseid.
– Az én apám elf volt – morogta Calver.
A boszorkánymesternő hangosan és bántón kacagott.
– A te apád – recsegte fülsértő érdességgel – fele részben elf volt, fele részben gilf... így hát benned is csordogál a gilfek ősi véréből...
– Ugyan már! – morogta Calver. – Mit tudsz te rólam, ostoba banya?
– Többet, mint hinnéd, ostoba tacskó! – kontrázott az asszony. – A te apádat sok-sok évvel ezelőtt egy renegát gilf asszony hozta a világra, aki... vétett a legősibb szokásjog ellen, lévén hogy egy vakmerő elf harcossal adta össze magát... ami önmagában nem is lett volna halálos bűn... ám ez a gilf asszony, a te nagyanyád... a gilfek legősibb vérvonalához tartozott, és nem szülhetett volna mástól gyermeket, csak attól a gilf hercegtől, aki számára kijelöltetett. Hogy Lord Kwanremaan dicső vére ne hígulhasson fel sohasem...
Fürge Calver ernyedten legyintett.
– Hagyj, engem békén ezzel a maszlaggal – nyögte. – Épp elég nagy a hőség ostoba mesék nélkül is!
Byckenda Thark azonban még nem fejezte be.
– Apád meghalt, Calver... Worent Htarkenner, az elf nagyapád, az a vakmerő harcos, aki egykor elrabolta Lord Kwanreeman egyenes ági leszármazottját, s nőül vette őt... a te nagyanyádat... a nagyapád szintén meghalt...
– Most bemegyünk – érdeklődött Calver unottan –, vagy megvárjuk, amíg a keselyűk... vagy mi a nyavalya... vámpírok visszajönnek?
– Már csak két személyben lüktet tovább Lord Kwanremaan vére, s az egyik te vagy... Ezért kellett idejönnöd, hogy megismerd az ősök titkát, és elnyerd a Nagyúr ajándékát...
– Blabla! – kiáltotta most már idegesen Calver. – Most találod ki az egészet, hogy megijessz! De ne erőlködj, már így is épp eléggé félek!
– És én azért jöttem, hogy vezekeljek a régi bűmért... mert én voltam az a nő, aki nem hallgatott az ősi szóra, és egy elf harcost választott... én, Byckenda Thark, én vagyok a nagyanyád!
Fürge Calver a homlokát ráncolva meredt a burnusz felé.
– Rendben – jelentette ki hirtelen. – Hiszek neked. De most már elindulunk végre, vagy itt éjszakázunk?
Dzezunga leárnyékolta a szemét, és az égre mutatott.
– Gondolom, azok ott nem varjak...