A tevetánctól kifulladva mindketten kapkodva szedték a levegőt. Szétváltak, és egymással versengve nekirontottak a kincshalomnak. A helyiség hatszög alakú volt, s az egyenlő méretű oldalak szélessége hat méter lehetett. A kincseket e falak tövében halmozták fel a legkülönbözőbb tárolóedényekben, vagy csak úgy egyszerűen, halomba öntve. A szemközti falnál mély tálakban értékes kövek csillogtak tompa fénnyel. Külön tálakba rendezték rubinokat, zafírokat, smaragdokat, topázokat, türkizeket, agátokat, gyémántokat és ki tudja még, miféle csodálatos drágaköveket. Fürge Calver hamarjában legalább két tucatnyi tálat számolt össze. Nem elég, hogy a márványpadlón ilyen tálak sorakoztak, a falakat padlótól a mennyezetig polcok borították, s ezeken arany– és jáde tálakban, vázákban, serlegekben szintúgy drágakövek sziporkáztak. A tárolóedények egymást érték, egészen a mennyezetig tartottak, és Calvernek nem volt szüksége túl sok fantáziája, hogy rájöjjön, valószínűleg a legfentebbi serlegek is hasonló kövekkel vannak tele. A drágaköves faltól balra eső oldalon három roppant méretű, színarany dézsa állt, színültig megrakva kerek, négyzet alakú és hatszögletű aranypénzekkel, melyekről kevély ábrázatú egykori uralkodók bámultak le büszkén. Jobb oldalt hasonló kádakban, márvány dézsákban ugyanez ezüstből. És mindenütt a polcok. Egy külön fal polcain kizárólag gyémántok; de nem akármilyenek. Ezek nem ömlesztve hevertek tálakban, hanem egymás mellé rakva sorakoztak, díszelegtek. Némelyikük átmérője a tizenöt centit is elérte. Calver el sem akarta hinni, hogy létezhet ekkora gyémánt, de tapasztalt szeme azonnal látta, hogy nem hamis üvegholmikról van szó.
A következő fal polcain tálszámra csillogó gyöngyök hevertek, s mellettük gyöngysorok és csiszolt kövekből álló nyakláncok, szivárványosan csillogó gyűrűk, karperecek, diadémek és amulettek; varázsszerek.
S mellette megsárgult pergamenek, bőrkötéses könyvek, fóliánsok, aranytáblákra vésett rúnák, arasznyi pálcikák, ragyogó vértek, lilásan villódzó tőrök, kardok, íjak és hasonló fegyverek.
Csak a hatodik falon nem sorakoztak polcok. Itt egy vérvörös rúnákkal telekarcolt, aranyozott ajtó állt. Előtte két színarany lépcsőfok.
Fürge Calver térdre ereszkedett a drágakövek előtt, beletúrt a vérvörösen szikrázó rubinok közé, a levegőbe hajította zsákmányát, és gyermekien kacagva hagyta, hogy fakó hajára hulljanak.
Dzezunga a legnagyobb gyémántokat ragadta le a szomszédos polcokról, és hosszan csókolgatta az egyiket.
– Na most pofázz, te szemét Calver! – kiáltotta megjátszott dühvel, ám a hangsúly kedvessége rácáfolt zord szavaira. – Még most se tetszik Gyémántváros?
Fürge Calver felnevetett és mindkét kezével beletúrt egy másik, szikrázó halomba. Ezúttal egy halom zafírt emelt a magasba, már lendült a keze, hogy az egészet felhajítsa a levegőbe, de végül úgy döntött, hogy inkább a selyemköpeny bélését tömködi tele.
– Ez képtelenség! – kiáltotta megjátszott rémülettel. – Ennek a felét se tudjuk ellopni!
Dzezunga ezen eltöprengett egy darabig, aztán legyintett.
– Kit érdekel? – rikoltotta rekedt hangon. – Hiszen ha elfogy a pénzünk, ide bármikor visszajöhetünk!
Calver egy jókora ládával szemezett. Jelenleg ezüstpénzek töltötték meg.
– Kiválogatjuk a legértékesebb holmikat – magyarázta. – Aztán abból a ládából kiöntjük a fölösleges szemetet... és megtöltjük a legszebb drágakövekkel, meg minden egyébbel, ami kedves lesz a szívünknek.
Dzezunga azonban oda sem figyelt rá. A bőrkötéses könyveket lapozgatta, és közben a másik kezével egy tucatnyi varázspálcát gyömöszölt az övébe.
Calver csak most vált meg véglegesen a vívótőre csonkjától. Elhajította, és máris a lilásan villódzó varázstőrök, varázskardok között turkált. Egy hosszú pengéjű vívótőrön akadt meg a szeme, mely formára és méretre hasonlított arra, amit Kottarban vásárolt, ám ennek az acélja szinte kék volt, alig érzékelhető lilás vibrálás vette körül, s a drágakövekkel kirakott markolaton idegen rúnák ékeskedtek.
Ezen kívül még egy érdekes fegyver keltette fel a figyelmét. Egy apró tőrszerű holmi, melyet egy leleményes tokkal felcsatolhatott a csuklójára, s amikor ez megtörtént, a tok színt váltott, nemcsak belesimult, de valósággal beleolvadt a bőrébe, és a szó szoros értelmében láthatatlan lett. Fürge Calver megdöbbenéssel vegyes tisztelettel meredt saját csuklójára. Megtapogatta a kicsiny fegyvert, és elvigyorodva érzékelte, hogy az – akár látható, akár nem – bizony ott van, ahová tette. És akkor egy gyors mozdulat, a kés kicsusszant a tokból, a nyele szinte magától szorult az ujjai közé, és mintha magától lendült volna tovább...
Fürge Calver felszisszent, mert nagy csodálkozásában és örömében a keze megcsúszott, és a kicsiny kés megkarcolta a combját. Épphogy csak érintette a bőrét, de már ettől a csekély érintkezéstől is végighasadt a selyembugyogó és a bőr egy jó ötcentis hosszon, és vér szivárgott.
A kicsiny kés éles volt, mint a borotva. És most, hogy a kést a kezében tartotta, a tok újra jól látszott a csuklóján. De csak addig, amíg a kést vissza nem dugta, mert azon nyomban láthatatlanná vált.
Fürge Calver buzgón esett neki a fegyvereknek, hátha talál még valami hasonlóan trükkös holmit, de végül is csak egy karperecet választott, amin a belevésett rúnák rendkívül hasonlítottak azokra, amiket ő gyerekkorában az apjától "védőrúnák" gyanánt sajátított el.
Végül elege lett a fegyverekből, és a tekintetét újra a drágakövek felé fordította. Mivelhogy Gyémántváros kincseit fosztogatták, önelégült vigyorral döntötte el, hogy tisztelete jeléül legbecsesebb figyelmét a gyémántoknak szenteli. Zsebeit, és köpenye bélését duzzadásig megtömte ezernyi csillogó kaviccsal, és most újra felmerült benne a hogyan tovább problémája.
– Gyere, segíts! – nógatta a társát. – Borítsuk ki a ládából az ezüstöt!
Dzezungát azonban lehetetlen lett volna elszakítani a fóliánsokkal és pergamenekkel megrakott polctól. Egymás után göngyölte ki a megsárgult irományokat, és régi tudása foszlányaival megpróbálta felbecsülni a hasznosságukat.
– Drágakövek? – vetette oda lekicsinylően. – Eh! Az itt lévő varázskönyvek bármelyike felér az összes drágakővel együttvéve. Ha Byckenda Thark látná ezeket az igéző varázsokat...
Fürge Calver épp az ismeretlen királyokat ábrázoló aranypénzek között turkált, és a keze úgy állt meg könyékig aranyban, mintha beleragadt volna.
– Hol a boszorkány? – kiáltotta vadul. – Be sem jött velünk!
Dzezunga ízeset káromkodott, és úgy perdült meg, hogy csaknem magára rántotta a varázskönyves polcot.
– Byckenda Thark! – bömbölte. – Hol vagy, te átkozott?
Mintegy varázsszóra a hatodik falon lévő aranyozott ajtó nyikorogva tárult ki, és egy alacsony termetű, karcsú alak jelent meg benne. Egész testét áttetsző, lilás színű, lenge fátyol borította a feje búbjáig, mely alól szinte kiragyogott az az aranyszálas, drágakövekkel kirakott ágyékkötő, mely keskeny derekáról csüngött, s a melleire erősített, gyémántokban végződő, hegyes mellvédő tányérjai szinte kifeszítették a pókhálószerű fátyolt.
A fátyolt hosszú szálú, éjfekete haj keretezte, mely lefolyt egészen a nő válláig, s a homlokán két ágaskodó, egymásba tekeredő kígyót formázó diadém fogta össze. Az arca nem látszott jól, de hogy nem Byckenda Thark sebhelyektől borított, orrcsonkos ronda ábrázata volt, azt a formájából is meg lehetett állapítani.
A csinos jelenés mégis a gilf boszorkánymesternő hangján szólalt meg.
– Itt vagyok. Mindent előkészítettem. Lord Kwanremaan már vár benneteket. Ne várakoztassátok!