Víztől csöpögő szélvészként rohamozta meg a danolókat. Kegyetlen ordítással rohant a part felé, s lötyögő fejű kalapácsát úgy lóbálta, mint valami harci zászlót. Vérfagyasztó ordítása csak akkor változott kihallhatatlan bugyborékolássá, amikor belegabalyodott a part menti hínárba, s orra bukott. Nagyot nyelt a sós vízből. Ám nem hiába hívták Fürge. Calvernek, máris felegyenesedett. Épp időben, hogy az egyik orvul támadó gilf fabunkóját a szeme közé kapja. Akkora ütés csattant a kobakján, csak úgy kongott. A mestertolvaj kiejtette fegyverét a kezéből, s leült a zöldes hínárcsomó közepébe. Most már a maradék három gilf is begázolt a vízbe. Az élen egy megtermett nőstény a libegő hálóval.
Kihasználta – háton fekvő – vízszintes helyzetét, elrúgta magát, s nagy karcsapásokat tett; de nem elég, hogy nem tudott úszni, a lába úgy belegabalyodott a hínárba, hogy az már a véres vicc határát súrolta.
A gilf buzogánya viszont nem csak súrolta, el is találta Calver lába fejét. A mestertolvaj fájdalomkiáltása a tengerbe fulladt. S ő maga is majdnem ott maradt a térdig érő vízben. Szerencséjére a gilf sem volt a hínárkikerülés nagymestere, így a bunkócsapásoktól egy időre megmenekült.
Calver valahogy kiszabadult a sötétzöld szövevényből, és prüszkölve, köpködve visszagázolt a mélyebb részbe. Egy nagyobb hullám felborította, és átsöpört rajta. Még ez hiányzott!
Calver dühöngve nézett az égre. Aztán meredt szemmel, dermedten állt. Most már nem a víztől vacogott a foga. Úgy volt, ahogy Lichtofácsi, az a fogatlan vén gnóm boszorkány megjósolta: felkelt a rossz hold, s ez számára kellemetlen napokat jelent.
Egy bíborvörös korong ragyogott a megszokott sárga félhold mellett. Olyan volt, akár egy meghámozott mandarin, vagy egy véres szemgolyó, vagy egy varázsló tűzgolyója, vagy... Szóval rettenetes volt. Ez idáig kétszer kelt fel ez a rejtélyes égi tünemény, s Calvernek mindkét alkalommal sanyarú időszakot kellett átélnie. Először akkor kelt fel ez a hold, amikor az apját rajtakapták Mardecas házában, s felakasztották a köztéren mindenki szeme láttára. Ő pedig meg sem gyászolhatta az apját; egyszerűen elrabolta egy apró, bronzszínű sárkány, s a nyugati erdőségekbe hurcolta a gilf nők közé. Ott olyasmire kényszerítették volna, amire tizenkét évesen nem volt képes. Ekkor látott először meztelenül nőt. Ekkor látott először gilf nőt. Ekkor látott káromkodó gilfnőt. A nőstények nem örültek neki, hogy bizonyos szerve nem reagál a bájaikra. Tizenkét napon át egyfolytában ragyogott az égen a vérvörös hold, s a gilf nők mindent megtettek, hogy felkeltsék a serdülő gyerekben a férfit. Calver szenvedései azon az éjszakán értek véget, amikor a sárga hold újra egyedül kelt fel. Ekkor a gilf nők egyszerre békében hagyták, s útjára engedték.
Második alkalommal, tizennyolc évesen – egy rablást követő menekülés közben – ismét az erdei gilfek fogságába esett. Ebben a korban alapjában véve már imádta a gyengébbik nemet, s bár a gilf nők szépsége hagyott ugyan némi kívánnivalót maga után, mégis csak nők voltak. Ám ekkor sem jutott valami sokra. Calver bizony nem győzött szégyenkezni. Érthetetlen módon szexuális problémák jelentkeztek nála. Ez idáig ilyen szégyenletes dolog még sosem érte, de most egyszerre csak – elfogyott a tudomány. A szebb gilf nőket még csak-csak megsimogatta, de csókoknál többre nem tellett. Minden éjszakát a kiéhezett asszonyok lombágyában kellett töltenie, s ez maga volt a kínok kínja: egyszerűen kudarcot vallott. Az amúgy sem túl szelíd tündérhölgyek megvadultak. Tépték-marcangolták, egymás kezéből rángatták ki, egy percnyi nyugodalmat nem hagytak neki; s ha potenciája örökös lanyhulására hivatkozva pihenőért merészelt könyörögni, korbáccsal verték. Sírt dühében. Nem értette, miért nem megy neki az, ami bármelyik városi szajhával sikerült. Ketrecben tartották. Megismerte a poklot. Aztán amikor a rossz hold lenyugodott, útjára engedték.
De ő azóta is retteg a gilf nőktől, és nagy súlyt helyez rá, hogy – főleg rossz holdkor – kerülje a tündérek erdejét.
Eleinte nem tudta, minek köszönje balszerencséjét és szégyenét, de aztán találkozott azzal a vén gnóm boszorkánnyal, aki kiolvasta a sorsából, hogy a rossz hold felkeltekor bizony elhagyja a szerencséje. S nem csak a szerencséje, de bizony a nemipotenciája is nullára csökken.
S tessék: itt a rossz hold! Csoda hát, ha itt ül nyakig vízben, kirabolva, éhesen, fázva, fájva, bepisilve, megalázva meg minden...
Calver sóhajtott. Mit kell itt magyarázkodni? Csak fel kell nézni az égre, a vak is láthatja: rossz hold kelt föl, rettenetes napok következnek.