III.

 

Gyémántváros

 

1.

 

A Rossz hold lenyugodott, s Fürge Calver csodálkozva tapasztalta, hogy – bár minden porcikája sajgott a több napos kíméletlen igénybevételtől – megúszta élve az esetet. Gyűlölte az életet, gyűlölte a nőket, de minden másnál jobban utálta a gilf nőket.

Nyolc napon keresztül izgatószereket tömtek belé, a legkülönbözőbb fortélyokkal próbálkoztak, s egyre csak özönlöttek az újabb és újabb rondaságok, a derékig lógó mellű, csupasz és ronda gilf nőstények, s a legundorítóbb és elképzelhetetlenebb szexuális cselekedetekre kényszerítették. És még akkor is húzták, vonták, rángatták, amikor ő már kifacsart citromként hevert a földön, és a szeme előtt lila karikák táncoltak.

Ezt követően napokig tartották még fogva a ketrecében, s bár szexuális erőszakkal már nem zaklatták, ízetlen pogácsákat tömtek le a torkán, keserű, maró ízű folyadékokat itattak vele, közben vihogtak rajta, s ujjal mutogattak rá. Calvernek pedig még annyi ereje sem volt, hogy rájuk ordítson, vagy leköpje őket.

Aztán amikor már képes volt arra, hogy magától, minden segítség nélkül fel-alá sétálgasson, egyszer csak minden átmenet nélkül kinyitották a ketrece ajtaját, lovat adtak alá, és búcsút intettek. Calver minden mélabúja ellenére nevéhez illő fürgeséggel távozott, s még arra sem szakított időt, hogy vágta közben megátkozza a ronda fajzatokat.

Három napon és három éjjelen át lovagolt csaknem megállás nélkül, s bár ereje fogytán volt, és többször is közel állt ahhoz, hogy kizuhanjon a nyeregből, nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy minél távolabb kerüljön a férfifaló gilfnők utálatos falujától.

Útközben kékeslila bogyókkal, almaszerű gyümölcsökkel táplálkozott, s friss forrásvízzel enyhítette szomját. Egy alkalommal megkóstolt egy banánszerű, hosszúkás, sárga gyümölcsöt is, de ettől még az előző napi zöldségeket is kiokádta.

Elkeseredetten, szüntelenül korgó gyomorral, feltört fenékkel, komor hangulatban ingadozott a lován, és épp azon morfondírozott, hogyan vághatná le és darabolhatná fel ehető hússá engedelmes hátasát kés és egyéb vágószerszámok nélkül, amikor enyhe füstszag csapta meg az orrát. Vegyülve sülő hús gyomorrángató illatával.

Calver szimatolva próbálta megállapítani a felszálló füst irányát, és ösztönösen is gyorsabb tempóra nógatta elcsigázott paripáját.

– Lehet, hogy az életembe kerül... – motyogta magában, és már fel sem tűnt neki, hogy az elmúlt napok megpróbáltatásai alatt mily gyakran társalgott önmagával.

Egy erdős hegyháton ereszkedett le a völgy felé, ahonnan a füstöt sejtette. A szél abból az irányból fújt, csak onnan sodorhatta oda.

A nap már lenyugodni készült, alkonyi árnyak suhantak az erdőben, s a távolból farkasüvöltés hallatszott.

Fürge Calver nem félt a farkasoktól. Még ha nem is sikerülne puszta kézzel, fegyvertelenül elbánni velük, a fenevadak valószínűleg megelégszenek azzal, hogy a lovát mészárolják le, amíg ő valamelyik fán kuksol.

Jó esetben talán még neki is hagynak pár harapásnyi nyers húst...

Hamarosan egy régi, elhagyatott útra bukkant, s egy patak partján, tőle alig kétszáz lépésnyire a füst forrását is megpillantotta. Az erdő itt véget ért, csak szórványos bokrok és fák törték meg az enyhén lejtő, s a túloldalon hasonló lanyhasággal emelkedő hegyoldal simaságát.

Az erdő szélétől százötven lépésre hat szekérből álló szekértábor állt, ahol a kerekes jártműveket úgy helyezték el, hogy jól védhető kört formáljanak. Ennek a körnek a közepén ropogott vidáman a tűz, mely körül sötét alakok ültek, s hosszú nyársakon, vagy a tőrük hegyére tűzve húsdarabokat sütögettek.

Calver csak egy pillanatig állt az erdő rejtekében, hogy kifürkéssze az idegeneket, aztán nem tudott tovább ellenállni korgó gyomra követelésének. Bár a szekerek elrendezéséből gyanította, hogy nem holmi szántóvetők táboroznak itt, s azt is számba vette, hogy nagy valószínűséggel hamarabb fogják elmetszeni a torkát, mint hogy étellel kínálják, nem tudta kihagyni, hogy meg ne kockáztassa a csekély lehetőségét.

A kimerültségtől összegörbülve, csaknem lecsúszva a primitív nyeregből, már alig bírta tartani magát. Csak a lova vitte előre.

– Megállj! – harsant rá egy kiáltás az egyik szekér tetejéről, és egy szakállas fej bukkant elő meg egy számszeríj hegye.

A ló a felszólítással mit sem törődve baktatott tovább, ám Fürge Calver válasz helyett egyszerűen kizuhant a nyeregből, és úgy is maradt hason fekve a földön.

– Mi az istencsudája... – kiáltotta valaki.

Aztán egy öblös hang hallatszott.

– Ha megdöglött, hagyjátok ott! Ha még van benne élet, húzzátok be a tűzhöz! De vigyázzatok... lehet, hogy csak trükk!

Calver érezte, hogy megböködik, s egy csizma hegyes orra mélyed nógató szándékkal az oldalába. Aztán egy kegyetlen kéz a hajába markolt, és kíméletlenül megrázta fejét. Egy patkányképű, sebhelyes ábrázat meredt a képébe.

– Dög ez már! – morogta a fickó. – Hagyjuk itt, hadd lakmározzanak egy jót a farkasok!

– Húst... – nyögte Calver, és közel állt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét.

A patkányképű leköpte.

– Még van benne szusz – kiáltotta. – De kár vesződni ezzel a gazemberrel...

– Meglehet, Retter! – kiáltotta az öblös hang válaszképpen. – De azért csak hozd ide!

Érezte, ahogy kíméletlenül megragadják a bokáinál, és mit sem törődve a talaj egyenetlenségeivel, berángatják a szekerek védelmébe. A hangokból ítélve valaki a lovát is a pártfogásába vette.

Calver pislogva próbálta kivenni a tűz fényében a föléje hajló zord pofákat. A patkányképűt, aki leköpte, rugdosta, ott akarta hagyni, és nem valami kíméletesen bánt vele, azt megjegyezte magának. A név ott csengett az agyában: Retter!

– Adjatok... enni... – nyögte.

– Ki vagy? – morogta egy szakállas alak. – Mit keresel a Holtak Völgyében egyedül?

– Calver – motyogta. -Eltévedtem...

Egy hatalmas árny vetült fölé.

– Fürge Calver? – harsogta az öblös hang. – Most nem tűnsz, valami fürgének, te patkány! Na, mi van... mit mereszted rám a szemed? Talán nem ismersz meg?

Calver vaksin hunyorgott, de nem tudta kivenni a medve termetű fickó ábrázatát.

– Megloptalak... – dörmögte –, vagy az asszonyodat öltem meg?

Az óriás meglepetten röhögött.

– Dehogy!

– Akkor jó – motyogta Calver. – Akkor megismerlek... sőt, ha ennem adsz, még imába is foglalom a nevedet, bárki vagy is...