Percekkel később, amikor a nagy nehezen lenyelt húsdaraboktól kissé erőre kapott, és a fűszeres vörös bortól kissé felélénkült, kutatóan nézte a köréje gyűlt alakokat.
Tizenöt-húszan lehettek az őrökkel együtt, valamennyien férfiak, s mindannyian fegyveresek. Legtöbben széles pengéjű kottari pengét viseltek, némelyek azonban inkább a keskeny vívótőrt részesítették előnyben, de akadtak baltás, lándzsás, számszeríjas, de még buzogányos alakok is. Valamennyien megtermett, zord képű harcosok voltak, s a legtöbbjük arcán forradások, régi sebhelyek árulkodtak arról, hogy nem békés foglalkozást űznek. Ketten láncinget, négyen pedig jellegzetesen kottari bőrvértet viseltek, a hozzátartozó bőrsipkával, ami egyértelműen jelezte származásukat.
Az a nagydarab férfi, aki Fürge Calver ismerősének vallotta magát, valami vezérféle lehetett ebben a csapatban, lévén, hogy folyvást utasításokat osztogatott, ha ő röhögött, mindenki betársult hozzá, és ha szóra nyitotta a száját, azon nyomban mindenki elhallgatott.
Calver a szekerek felé pillantott, de a homályban nem tudta megítélni, vajon miféle rakományt takarhatnak a ponyvák.
A medve termetű férfi nem viselt semmiféle páncélt, ám pontosan úgy nézett ki, mint akinek nincs is szüksége ilyesmire. Mert ha ő odacsap, az ellenfelének már bizonyára nem lesz alkalma visszavágni. A fickó ott guggolt az éhségét csillapító Calver mellett, és a fegyverét, mely egy hosszú nyelű, tüskés buzogány volt, amiből az egyik oldalon egy madárcsőr szerű, görbe acélhegy állt ki, mely kiválóan alkalmasnak tűnt koponyák meglékelésére. Barnára cserzett, durva vonású arcán a tűz fénye csillogott, s a heves lángok visszatükröződtek éjfekete szembogarában. Keskeny, görbe orra, határozott vonásai a délvidéki népek jellegzetességeit viselték magukon, s az a pamacs, amit kopaszra nyírt kobakja tetején meghagyott, ugyancsak fekete volt, s inkább hasonlított medveszőrre, mint emberi hajra. Ujjain aranygyűrűk csillogtak, s a nyakában zafírokkal kirakott vastag aranylánc csillogott, mely önmagában is egy vagyont érhetett.
– Még most sem emlékszel rám? – kérdezte öblös hangján, és a szemében tétova fények csillantak.
– Valami rémlik... – morogta Calver. – Hogy is... na, hogy is...
– Három éve – segítette ki a fickó. – Morangplatz. Na?
Calvernek kezdett derengeni valami.
– Együtt csináltunk valamit? – kérdezte gyanakodva. – Ott voltál te is Morangplatzen, amikor a Karvaly bandájával a csatornákon át beosontunk Félkarú Thegar rejtekhelyére, legyilkoltuk az embereit és felégettük azt a bűnbarlangot?
Az óriás elvigyorodott.
– Ott ám!
– Öregem – sóhajtott Calver –, micsoda pokoli éjszaka volt! Lángolt körülöttünk az egész mindenség, mi meg csak mentünk, mentünk előre, és lemészároltunk mindenkit, aki az utunkba került! Nőket, gyerekeket....
– No igen.
Calver legyintett.
– Mennyi fölösleges vérontás! Szart se ért az egész! Nem elég, hogy a Karvaly... meg a banda fele otthagyta a fogát, üres kézzel kellett távoznunk, és örülhettünk, ha mentjük a bőrünket...
Az óriás bólintott.
– Ja.
– Legalább annyi örömöm volt, hogy Félkarú Thegart sikerült néhaivá tennem. Utáltam azt a gazembert! Kész örömmel vágtam el a torkát.
– Igen, láttam.
Fürge Calver gyanakodva vonta össze a szemöldökét.
– Hogy láthattad volna – jegyezte meg rosszallóan. – Rajtam és Thegaron kívül csak hullák voltak a teremben.
– Márpedig én láttam – bólogatott az óriás –, ott voltam, elejétől a végéig.
Calvernek ez sehogy sem tetszett. Ha a fickó valóban ott lett volna abban a kényes pillanatban, valójában azt látta volna, amikor ő szembetalálkozik Félkarú Thegarttal, felsikolt, és pánikszerűen menekül. Sohasem tudta még, ki metszette el a rossz hírű boszorkánymester torkát, de mivel nem akadt jelentkező, jobb híján magára vállalta.
– Tulajdonképpen... – morogta – nem is emlékszem rád.
A medvetermetű fickó ismét vigyorgott. Az emberei közül néhányan még fel is röhögtek.
– Pedig emlékezned kellene. – Felhúzta az ingét, kissé elfordult, és egy régi forradásra mutatott a veséje tájékán. – Ezt a te kardod ejtette. Lesből döftél le a függöny mögül, amikor nagy küzdelem után szétloccsantottam a Karvaly fejét.
Calver csak hápogni tudott.
-Mi... micsoda?
– Dzezunga Menaker vagyok. Akkoriban én voltam Félkarú Thegar személyi testőre... Elhibáztad a döfést, Calver! Sikerült túlélnem...