Már elemi erővel tűzött a nap, amikor Fürge Calver kimerülten és elgyötörten visszaért Kottarba, egészen pontosan a Három Keselyű fogadóhoz. Mielőtt a város kapuját átlépte volna, megállította a lovát, kihúzta a vívótőrét, jó erősen megszorította, és a markolat gombjával akkora ütést mért saját homlokára, amekkorát csak bírt. Kissé meg is szédült a nyeregben, de nem sokkal később elégedetten tapasztalta, hogy az ütés helyén jópofa kis púp nőtt.
A fogadó előtt ott sorakoztak a szekerek, s ahogy Calver hamarjában számba bírta venni, a lovak háromnegyede is előkerült.
Megállt a lovával a szélső szekér mellett, és épp le akart kászálódni a nyeregből, amikor halk pendülést hallott, valami elfütyült a füle mellett, és koppanva állapodott meg mögötte egy deszkában.
– Maradj a nyeregben, mocskos tolvaj! – morogta valaki, és Istror mogorva képe tűnt fel, meg a kezében tartott számszeríj, melyben lövésre kész vessző jelezte, hogy az előző nyilat nem ő eresztette el. – Még volt pofád visszatérni!
– Micsoda? – képedt el Calver. – Mit beszélsz? Ki a tolvaj?
– Te! – kiáltotta Retter is, aki miközben újra felhúzta a számszeríját, kilépett a második szekér takarásából. – Vagy talán tagadod, hogy leitattál bennünket, és elloptad az erszényeinket, majd pedig leütötted Ballart, és elloptad a lovainkat?
Fürge Calver levegő után kapkodott a megdöbbenéstől.
– Becstelen rágalom! – suttogta. – Hát ezt érdemlem én? Ezért fáradoztam? Ezért hajszoltam álló éjszakán keresztül azt a nyomorult kis tolvajt, aki kizsebelt benneteket? – Undorral hajította az íjászok lába elé egy csomagot, az egymáshoz kötözött, elorozott erszényeket. – Nesztek, itt a vacak pénzetek! Ó, milyen ostoba voltam, hogy egyáltalán a tolvaj nyomába eredtem! Ha én is kifeküdtem volna egyetlen ütéstől, mint az a pipogya Ballar, most nem kéne otromba gyanúsítgatásoknak kitennem magam...
A neve hallatán Ballar is előbukkant. A kobakján ahhoz hasonlatos púp éktelenkedett, mint amilyen Calver fejformáját torzította el.
– Mi van velem? – morogta.
Calver sértett hangjának hallatán nyílt a fogadó ajtaja, és mogorva, zord képű alakok vánszorogtak elő. A legtöbbjük fegyverrel a kézben, koncolásra készen.
– Ott, a pénzetek! – rikoltotta Calver dühösen, megelőzve ezzel a további vádaskodást. – Meg ezt a két lovat is visszahoztam! Legyetek hálásak nekem, barmok!
Nagy dérrel-dúrral leszállt a nyeregből, és a kocsma felé sietett, hogy igyon egy pohár bort, de Istror számszeríjának hegye a torkának irányulva megállította.
– Azt állítod, hogy nem te vagy a tolvaj? – kérdezte a mogorva fickó fenyegetően.
Calver ártatlan képpel rázta a fejét.
– Nem hát! – vetette oda sértetten. – Az éhségtől félholtan találtatok rám az erdő közepén, és ti adtatok ennem, innom, befogadtatok... Azt hiszitek, ezek után én hálátlanul kirabolnálak benneteket? Egy frászt!
A sötét tekintetekből lerítt, hogy hiszik is meg nem is, ezt az ártatlanságot.
– Együtt ittunk – kiabálta Calver felháborodottan –, cimborák lettünk, csak nem képzelitek, hogy képes lettem volna kifosztani a bajtársaimat?
Többen még mindig zordan néztek rá, de néhányan már megenyhültek.
– Mi történt valójában? – recsegte Retter enyhületlen gyanakvással.
– Mi történt? Mi történt? – háborgott Calver fennhangon. – Ezt nektek kellene jobban tudni, nem nekem! Nem engem loptak meg úgy, hogy észre se vettem! Ti voltatok a barmok, nem én!
– Épp ez a gyanús – morogta Istror, és még mindig az elsütőbillentyűn tartotta az ujját. – Beszélj!
Calver felhevülten mellbe taszította az íjászt.
-Neked jár a szád? – harsogta dühösen. – Hol voltál akkor, amikor a társaidat meglopták, és engem meg Ballart leütöttek? Nem neked kellett volna az őrséget ellenőrizni?
– Istror a szemöldökét ráncolta.
– Semmi közöd ahhoz, hogy én hol voltam – morogta feszülten. – És ha még egyszer meglöksz, szétlövöm az agyad!
– Fenyegetőzni azt bezzeg tud! – ordította Calver, és a többiek felé fordult. – Ez itt... úgy beszél, mintha ő szerezte volna vissza a pénzeteket! A végén még az ő kezét fogjátok hálásan csókolgatni, nem az enyémet!
Istror még összébb vonta a szemöldökét.
– Elég már a szájalásból! – morogta Retter. – Pofázd el, mi történt, vagy nem állok jót magamért!
– Nézd má'! – sértődött meg még jobban Calver. – Már ennek is nagy a pofája!
Egy pillanatig úgy tűnt, mindkét íjásznak nyomban nekiront, de aztán csak legyintett.
– Ha tudni akarjátok, mi történt, kérdezzétek Ballart – morogta. – Majd ő elmondja...
Ballar a dudorodó púpot simogatta a fején.
– Nem is tudom... – morogta. – Kissé sokat ittam. Aztán az őrségen.... egy árnyék... hátulról leütött... és mielőtt elájultam, mintha Calver vigyorgó képét láttam volna fölém hajolni...
– Igen! – morogta Calver. – Hallottam a nyögésedet, és odamentem megnézni, mi történt. Azt hittem, a részegségtől dőltél ki... ezért vigyorogtam. Aztán engem is fejbe vágtak. Hátulról. Nézzétek! Mi ez, ha nem bizonyíték... – Megnyomkodta a púpját, és sziszegett.
– Hátulról ütöttek le? – tamáskodott Retter. – Akkor miért a homlokodon van a púp?
Calver egy hirtelen fordulattal kitért a kérdés elől.
– De engem keményebb fából faragtak, mint ezt a fajankót! – kiáltotta Ballarra mutatva. – Nem ájultam el. Elestem ugyan, de nem vesztettem el az eszméletem. Láttam, amint a tolvajok...
– Tolvajok? – hördült fel Retter. – Az előbb még csak egyetlen tolvajról beszéltél!
– Nem! – javította ki türelmes képpel Calver. – Én azt mondtam, hogy egy tolvajt üldöztem. És ez így igaz. A tolvajok legalább ketten voltak, de lehet, hogy hárman... de egymagam hogy üldözhettem volna mindegyiket.
– Ez igaz – morogta Ballar. – Biztos, hogy többen voltak, különben nem tudtak volna leütni mindkettőnket...
– Mire felocsúdtam – folytatta sietve Calver –, csak azt láttam, hogy egy patkányképű alak... akinek olyan otromba volt a pofája, mint a tied, Retter... épp akkor vágtatott el egy lovon, s magával ragadott egy másikat... és én azonnal felpattantam a saját paripámra, és utána vágtattam...
– Riasztanod kellett volna minket! – vágott közbe morózusan Retter. – Ha kiabálsz...
– Kiabáltam én! – állította Calver hevesen. – De titeket az istennyila se tudott volna felébreszteni a részegségetekből!
– Én hallottam valamit – morogta egy szakállas férfi, aki egy baltát szorongatott a kezében. – Calver valami olyasmit ordítozott, hogy ostoba barmok vagyunk...
– Hát persze! – legyintett Calver. – Azt ordítottam: "talpra, ostoba barmok"! De ti csak húztátok a lóbőrt! Mit tehettem volna? Ha leállok egyenként felrángatni benneteket, a tolvaj meglóg minden pénzetekkel!
A kicsődült harcosok mogorván meredtek maguk elé. Kellemetlenvolt nekik a helyzet.
– Fél éjszakán át vágtattam a tolvaj nyomában – magyarázta zord képpel Calver. – Már azt hittem sikerül leráznia, de aztán mégiscsak utolértem. Sikerült lerántanom a nyeregből, és a földön hemperegve birkóztunk... Erős volt a rohadék. És úgy siklott, mint a kígyó... Valahogy kibújt a fogásból, és minden rablott holmit hátrahagyva beszaladt a nád közé...
– Mi lett vele? – kérdezte valaki.
Calver legyintett.
– A bugyborékoló, fuldokló hangokból ítélve alighanem elnyelte az ingovány. – Bosszúsan belecsapott a bal markába a jobb öklével. – Pedig de szívesen elvágtam volna a torkát a nyomorultnak! De hát nem volt mit tenni... Nem nagyon mertem keresni, mert attól tartottam, ha szabadon hagyom a lovakat, az a kis patkány valahogy visszaoson, és elvágtat végképp... De az a lényeg, hogy a lovak megvannak; és a birkózás közben a tőletek ellopott erszények is leszakadtak a fickó övéről... Ennyi a történet! Én itt törtem magam miattatok, ti meg durván vádaskodtok... Ha nem fogadtam volna meg, hogy veletek tartok, egyszerűen köpnék rátok, és elmennék a fenébe... barmok!
Calver legyintett, és elindult a fogadó felé, hogy a sok beszéd után leöblítse a torkát.
– Miből gondolod, hogy elhisszük ezt a mesét? – morogta Retter morózusan.
Calver utálkozva végigmérte Dzezunga alvezérét, aztán vállat vont.
– Teszek rá, hogy te hiszel-e nekem, vagy sem vetette oda. – A többieknek van annyi eszük, hogy tudják, mit köszönhetnek nekem. És egyébként is... ha én loplak meg benneteket... szerinted olyan hülye vagyok, hogy utána visszajövök és visszaadom a pénzt? Pajtás, ha így gondolod, erősen félreismersz engem! És ez engem bánt... De nem érdekel, teszem a dolgomat, és ti meg jobban teszitek, ha nem is szóltok hozzám! Hálátlan népség... Na, mi van, mit bámultok, talán nem kell a pénzetek?
Fürge Calver fáradtan besétált az ivóba, megkereste a kocsmárost, és ígéretéhez híven kiegyenlítette az éjszakai fogyasztás számláját. Sőt, nagylelkűségében még egy arany borravalót is adott. A kocsmáros nagyon hálálkodott, és míg a többieknek, fagyott birkasült jutott reggelire, Calver ízletesen, elkészített, boros mártásos sült kacsát kapott.
Calver kifújta magát, és jóízűen lakmározott. Bőséges reggelijét csak egy aprócska affér zavarta meg. Retter érkezett nagy lendülettel, és szinte fújtatott dühében, mint egy megvadult bika.
– Hol az én erszényem, te gazember? – kiáltotta. – Mindenki hiánytalanul megtalálta a pénzét, csak én nem! Negyven arany lapult benne!
Fürge Calver flegmán vállat vont.
– Az a te bajod, cimbora – felelte. – A te erszényed bizonyára a másik tolvajnál volt, akit nem üldöztem. Rajta kérd számon, ne rajtam!