A szörnyű külsejű, égi "hátas" engedelmesen emelkedett a sziklafal fölé, s miközben Calver parancsára még egy kört tett, a tolvaj nagy nehezen meggyőzte magát, hogy mégsincs értelme visszafordulni.
Alig egy maroknyi zafír és rubin maradt nála, na meg persze az az ökölnyi gyémánt, amit elővigyázatosan az erszényébe gyömöszölt. Ez sem lebecsülhetetlen gazdagság, ám mi volt ez a szánalmas töredék ahhoz a mérhetetlen vagyonhoz képest, amit ily ostobán veszített el!
– Legalább egyetlen varázskönyvet elhoztam volna! – sóhajtott lemondóan, aztán utasította egyre idegesebben viselkedő "paripáját', hogy gyors ütemben szárnyaljon arra, ahol a szekértábort hagyták.
A nap már kezdett lenyugodni, és Calver nem nagyon tartotta üdvösnek sötétben keringeni az elátkozott város fölött. Másrészt a vámpírszörny egyre idegesebben viselkedett, és ő nem volt biztos abban, hogy a gyűrű hatalma esetleg órákon át is kitart.
A dzsungel szélén, fél percnyi járásra a tábortól leszállt, és utasította a szörnyet, hogy fordítson hátat, és álljon mozdulatlanul. Amikor ez megtörtént, előhúzta a vívótőrét, háromszor-négyszer megszúrta a sivító bestiát, majd hogy ne szenvedjen tovább, elvágta a torkát. Ezután – mivel nem szándékozott a gyűrűt veszni hagyni – felhasította a szörnyeteg gyomrát. Ahhoz azonban már nem volt gusztusa, hogy kihalássza a bűzlő belekből Dzezunga gyűrűs kisujját.
Legyintett, és sietve indult meg a tábor felé.