Arra tért magához, hogy fázik. A közvetlen közelében sötétség honolt, de az egyik barlangjárat irányából mintha bizonytalan fény szűrődött volna ki.
Calver nyögve feltápászkodott, és a fejét tapogatta. Hányingerrel küszködött, és még mindig szédült. Most már tudta, hogy a szörnyetegnek a lehelete nem egyszerűen csak büdös volt, de valamiféle mérget tartalmazott.
A szörnyeteg!
Calver a vívótőréhez kapott, de csak az üres hüvelyt találta. A fegyverét elejtette valahol, miközben rosszulléttel küszködött.
Erősen meresztette a szemét a sötétben. Tűrhetően látott, de nem volt tiszta vérű gilf, így nagyon kellett koncentrálnia az infralátására, és ez erősen fárasztotta. Botladozva indult meg a lépcső aljához, ahol Thovar Mardecas tetemének körvonalait látta. Ott kell lennie valahol a kandelábernek is. Van nála acél és kova, meg tudja gyújtani a gyertyákat.
A harmadik lépésnél a lába megakadt a vívótőrében, és Calver örömmel vette magához a fegyverét.
Thovar Mardecast alaposan szétszaggatta a szörnyeteg. Mindkét karját kitépte, és a gyomrát, mellkasát is felhasította. Calver némi undorral ám közömbösen fordult el a hullától. Ha nem a szörnyeteg, akkor ő művelt volna hasonlót apja kivégeztetőjének fiával.
Mert az apák bűneiért a fiúknak is fizetniük kell!
A kandeláber hiányzott, és először a hatalmas szörnyeteget sem látta. Ez utóbbit csak később pillantotta meg.
A pikkelyes, tüskés hátú szörny az oldalára borulva hevert a föld alatti tó partján, hosszú farka belelógott a vízbe. Még ebben a sötétben is látszott, hogy semmivel sincs jobb állapotban, mint Thovar Mardecas megcsonkított teteme. Az oldalát cafatokra szaggatta valami, hosszúkás feje helyén pedig csak egy gennyes húscafat maradt. Vagy szétverték, vagy szétrobbantották varázslattal.
– Sylon... – motyogta Calver az orra alatt. – Sylon Windst!
Abba az irányba indult, ahonnan a fényt látta szivárogni. Nem kellett tapogatóznia, hiszen törhetően látott, de tudta, hogy ha még sokáig kell ilyen meredten hunyorognia, meg fog fájdulni a feje a koncentrálástól.
Egyértelműen meg tudta állapítani, hogy a fény melyik járatból jön, és karddal a kezében óvatosan megindult a tágas, magas mennyezetű, természetes alagútban.
Ahogy nesztelenül tette egyik lábát a másik után, a gyertyafény egyre kivehetőbb lett, és a közelből olyasféle zajok szűrődtek ki, mintha valaki sietve rendezkedne egy konyhában.
Az alagút hamarosan véget ért, és Calver óvatosan belesett a természetes terembe. Asztalokat és polcokat látott, rengeteg üvegcsével, kémcsővel és laboratóriumi felszereléssel. Ezen holmik között kutatott Sylon Windst nagy intenzitással. Azonban Calver bárhogy meresztette is a szemét, Sylon bőrzsákjába csak lezárt fiolák, üvegcsék, bőrtekercsek, vaskos könyvek kerültek. Drágaköveknek, aranyékszereknek vagy mázsás aranytömböknek nyoma sem volt.
Azt hitte, hogy észrevétlen tudott maradni, de csalódnia kellett saját képességeiben.
– Calver! – szólt oda Sylon anélkül, hogy csak egy pillanatra is abbahagyta volna a pakolást. – Azt hittem, hulla vagy.
Fürge Calver dörmögve lépett be a tágas barlangba, melyet Thovar Mardecas kandelábere világított meg.
– Miféle... szörnyeteg volt ez?
Sylon komoran nevetett.
– Jaspergort Mardecas, Thovar egyik őse.
Calver bizonytalanul megvakarta az állát.
– Azt akarod mondani, hogy az a valami, ami a pofámba lehelt... ember volt?
– Csak volt. Kissé elkorcsosult az utóbbi két-háromszáz évben. Alkimista volt az öreg, aki megtalálta az ősi nép hagyatékát. Megtalálta a titkot, hogyan válhatna ő maga is sárkánnyá, hogyan válhatna gyakorlatilag halhatatlanná és túlélte minden leszármazottját... és már tart nála az átalakulás... Calver legyintett.
– Csak tartott – helyesbített. – Láttam a hulláját. Alaposan helybenhagytad.
Sylon Windst sietve szórt bele feneketlennek tűnő zsákjába egy tucat színes port tartalmazó, átlátszó anyagú zacskót, és nevetett.
– Ahhoz képest, hogy két dezintegráló varázst, három tűzgolyót és tucatnyit varázslövedéket pazaroltam rá, mire, sikerült megzökkenteni kissé, aránylag jó állapotban maradt. Iszonyatos erős volt a mágikus védelme. Csaknem én hagytam ott a fogam.
– De végül is megölted.
Sylon Windst ismét nevetett.
– Gondolod?
Ettől a kérdéstől Calvemek még a háta is borsódzni kezdett.
– Talán... nem?
– Persze, hogy nem. Egy sárkányt nem lehet ilyen könnyen elintézni, fiú. Csak kiiktattam pár percre, de lefogadom, hogy már javában regenerálódik. Úgy saccolom, hogy az öregfiú másfél óra múltán feltápászkodik, megrázza magát... és addigra én már nem szeretnék a közelben lenni. És neked se javaslom.
Calver megrázkódott.
– Rendben. Hol van a kincs?
Sylon ismét nevetett, és körbemutatott a szobán.
– Ez a kincs, öregem! Ez az igazi kincs! A tudás hatalom! Egy több évszázados öreg alkimista összes feljegyzése... varázsporok, mágikus folyadékok... és a sárkányok regenerálódásának titka... Ez az igazi kincs!
Calver megütközve nézett a hevesen pakoló varázslóra.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy magadnak akarod az aranyat és a drágaköveket is?
– Arany? Drágakövek? – nevetett boldogan Sylon. – Nevetséges semmiségek ehhez a mérhetetlen tudáshoz képest!
A tolvaj vállat vont.
– Meglehet. Legyen tiéd a tudás, én lemondok a részemről, de cserébe neked is le kell mondanod a te részedről a kincset illetően.
A varázsló csak egy pillanatra hagyta abba a pakolást. A bőrzsákba legalább tízszer annyi holmit rakott már, ami valójában belefért volna, és a zsák még csak nem is dudorodott.
– Itt nincs semmiféle olyan kincs, amire te áhítozol, Calver – mondta Sylon Windst komolyan. – Se arany, se drágakövek...
Calver arca kényelmetlenül megrándult.
– Ha ez valami tréfa, akkor meg kell mondanom, hogy a jelen helyzetben igencsak durva!
– Nem, Calver, nem tréfa. A Mardecasok gazdagsága már a múlté. Thovar igazat mondott; rég elherdálták a kincseiket. – Körbemutatott. – Erre. Ezekre. A varázskomponensekre. Háromszáz évvel ezelőtt, amikor Jaspergort felfedezte a sárkányok hagyatékának egy töredékét, a fejébe vette, hogy ő is halhatatlan lesz. Akkor építette a Mardecas-palotát e barlangjáratok fölé, akkor rendezte be itt a laboratóriumát. Minden pénzét felemésztette az építkezés és a varázskomponensek beszerzése...
Calver még mindig nem akarta hinni.
– De hiszen a Mardecasok még most is a leggazdagabb kereskedők. Minden egyes karavánjuk óriási hasznot hoz...
A varázsló nevetett.
– Manapság már épp hogy a gazdagság látszatát fenn tudják tartani. A karavánjaikat itt is, délen is haramiák prédálják, és lefölözik a hasznot. Régen pedig, amikor a Mardecasok valóban jól menő kereskedők voltak, Jaspergort hihetetlen tudásvágya emésztette a vagyonukat.
– Mi? Ez lehetetlen!
– Tudod te, hogy mibe kerül beszerezni oly ritka varázskomponenseket, amelyekre a sárkánymágiához Jaspergortnak szüksége volt? Nyolc-tíz karaván teljes haszna sem lenne elég ahhoz, hogy megvásároljanak belőle például két tucat vízitündérherét, vagy a már csaknem kihalt északi nyírfajd dobhártyáját, vagy a csakóis a szigetvilágban honos szárnyas ugróegér bőrhátyáit... Nem, barátom, a Mardecasoknak már nincs kincsük. Minden vagyonukat beleölték Jaspergort hóbortjába, és csak reménykedni tudtak abban, hogy nagy ősük felfedezi a Bölcsek Kövét, és akkor busásan térül meg minden aranyuk. Azonban százötven évvel ezelőtt már ez a reményük is szertefoszlott, és azóta jóformán csak egy legenda létezik számukra, mely szerint ha Jaspergort sikerrel jár, a Mardecas család lesz a leghatalmasabb és leggazdagabb az egész világon. Azonban az utóbbi években még ez a legenda is kifakult, és csak a rejtekajtó titka maradt, mely ugyanúgy szállt ma is apáról fiúra, mint évszázadokkal ezelőtt...
Calver csalódottan meredt a varázslóra.
– Szóval... nincsenek drágakövek?
– A titoknak véletlenül jutottam a nyomára húsz évvel ezelőtt – tért ki a válasz elől Sylon Windst. – Azóta próbálom megszerezni a rejtekajtó titkát, hogy lehatolhassak a kazamatákba, és elvehessem Jaspergorttól, ami kell nekem. Azonban minden próbálkozásom kudarcot vallott, a rejtekajtót semmiféle fürkésző vagy kutató mágiával sem találtam meg, és amikor gondolatolvasással próbálkoztam Loriano Mardecason vagy Thovaron, mintha láthatatlan falba ütköztem volna. És emlékezhetsz te is, akkor sem jártunk sikerrel, amikor megölted az öreg Lorianót és utána én megpróbáltam kiszedni belőle a titkot egy holtakra irányuló parancsvarázzsal. Ezért kellett ez a fondorlatos terv, hogy Thovar maga vezessen le bennünket az ősi kazamatákba. És ezt ő sem fenyegetésre, sem zsarolásra nem tette volna meg; a fejében lévő mágikus védelem nem hagyta volna... Ám így önszántából nyitotta ki, abban a meggyőződésben, hogy saját életét menti és nem árt a titoknak... Tévedett.
Calver összehúzott szemöldökkel meredt a varázslóra.
– Tudom, hogy vannak itt drágakövek – morogta. – Apámtól tudom.
Sylon Windst már befejezte a pakolást, de a szeme még járt; hogy hátha megfeledkezett valamiről, amit még bele kellene gyömöszölnie a bőrzsákba.
Most ismét nevetett.
– Elbord Marchent is félrevezettem, csakúgy mint téged – vetette oda Sylon Windst. – Ő volt a legügyesebb és, a legtapasztaltabb tolvaj az egész tartományban. Én meséltem neki a titkos alagutakról és a Mardecasok kincséről, hogy felkeltsem az érdeklődését. Én béreltem fel, hogy próbálja megszerezni a kincset, mert azt reméltem, hogy megtudja a titkot, és akkor én is lehatolhatok ide. Azonban apád kudarcot vallott, elfogták és felkötötték. És még csak azt sem tudta meg, hogy nem volt ott semmiféle kincs...
Calver ujjai összeszorultak a vívótőr markolatán.
– Becsaptál! – préselte ki az ajkai közül. – Mint ahogy becsaptad apámat is!
A varázsló észrevette az ideges mozdulatot, és figyelmeztetően felemelte a kezét.
– Csak semmi hevesség, Calver! Még maradt egy nagy erejű varázslatom, és ha egy lépéssel közelebb jössz, szavamra cafatokra szaggatlak!
– Miattad halt meg az apám!
Sylon Windst a homlokát ráncolta.
– Te nem tehetsz nekem szemrehányást, Calver! – morogta. – Apád tudta, hogy mire vállalkozik. Ha sikerrel jár, busásan megjutalmaztam volna. Ám ő rajtavesztett.
Calver sóhajtott.
– Ne bolygassuk a múltat! – dörmögte. – Foglalkozzunk inkább a jelennel! ha már nincsenek itt drágakövek és aranyhegyek, legalább te megtaláltad a számításodat...
– Erősen remélem.
– És mivel a sikerhez nekem is volt némi közöm... nagyjából úgy hetven-hetvenöt százaléknyi... nem fogok tiltakozni, ha nekem is busás jutalmat ajánlasz...
Sylon Windst ismét nevetett, de ebben a nevetésben nem volt semmi vidámság. És ezt Calver is érezte.
– Jutalmat? – ismételte a varázsló. – Az lesz a jutalmad, hogy nem öllek meg! Meghagyom a nyomorúságos életedet, te szemét, kis tolvaj és szemet hunyok afölött, hányszor akartál kijátszani!
-Ezt kikérem magamnak! – kiáltotta dühösen Calver. – Te félreértetted az indokaimat!
A varázsló nem állt le vitatkozni.
– Meglehet. Ám a bosszúm így is jogos irányodban.
-Bosszú? Miféle bosszú?
– Az az átkozott apád a halála előtt mindent bevallott, és engem nevezett meg bűntársának! Elárult engem, a megbízóját! Őt ígyis-úgyis felkötötték, nekem pedig minden felszerelésemet hátrahagyva menekülnöm kellett a városból, de még a tartományból is! Úgy vadásztak rám, mint valami űzött vadra. Bujkálnom kellett! És mindezt apád miatt! Ezért szemeltelek ki épp téged a feladatra! Hogy rajtad is bosszút állhassak apád árulásáért!
Calver elsápadt.
– Rajtam? – kiáltotta. – De hiszen nem én árultalak el!
Sylon Windst hosszan nézett Calverre, mielőtt megszólalt.
– Az apák vétkéért a fiúknak is fizetniük kell!
Calver felnyögött.
– Az előbb azt mondtad, nem ölsz meg.
A varázsló megragadta a zsákja száját, mint aki indulni készül, és felröhögött.
– Én nem. Ám az lesz a bosszúm, hogy kijutni sem segítek innen!
Ebben a pillanatban Calver elrugaszkodott, és egy kiáltással a varázsló felé döfött. Azonban mire megtette a köztük lévő két lépést, halk pukkanás hallatszott, és Sylon Windst egyszerűen eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Csupán gúnyos nevetése visszhangzott Calver fülében.
– Viszlát, fiú! És jó szórakozást... Jaspergorttal!