A kereskedő dermedten állt, és ujjaival megérintette a sárgásan villódzó "kupola falait". Olyan érzése támadt, mintha egy hideg üvegfalat tapintott volna.
Calver a hátsó udvaron imbolygó árnyakat leste, és az élen haladók közt felismerni vélte Bika Cayar robusztus alakját. Elkapta Mardecas karját.
– Tűnjünk innen!
A kereskedő a kupola belsejében rángatózó, tusakodó, vonagló katonákat bámulta, akik minden módon megpróbáltak kitömi, de nem jártak sikerrel. Egyetlen hang sem hatolt ki a mágikus kupola belsejéből, s így olyan volt az egész, mintha egy némajátékot néznének.
– Rajtuk már nem segíthetünk! – dörmögte Calver. – A varázsló elintézte őket. A saját irhánkat azonban még menthetjük!
A rablók csapdára gyanakodva, óvatosan közeledtek, és amikor megpillantották a sárgán gomolygó kupolát, benne a sárga füstben csapkodó végtagokat, igencsak megdöbbentek.
Calver nem várt tovább. A karjánál fogva vonszolta a kereskedőt a ház felé.
– Gyerünk már!
Elreteszelte belülről az ajtót, ám annyi idejük nem lett volna, hogy ugyanezt megtegyék minden spalettával is. Következésképp csak az nem jön be a házba, aki nem akar.
Calver azonban hihetetlen energiával vonszolta a kába kereskedőt a nagyterem felé, ahol általában a lakomákat tartották.
– Ki kell jutnunk innen! – morogta. – Csapdában vagyunk. Cayar emberei valóban cafatokra tépnek mindkettőnket.
– Azt ígérted, hogy megvédesz! – nyüszítette a kereskedő.
Calver sóhajtott.
– Én a kezdetektől figyelmeztettelek, hogy ne bízz a varázslóban! – mondta. – Most már ne engem hibáztass!
– De hát... őt is apám küldte!
– Az ő levele volt a hamisítvány! – recsegte dühösen Calver. – Te pedig az én levelemet ellenőriztetted... és épp ővele! Mondhatom, nagyon okos húzás volt!
– Mit tegyünk, mit tegyünk?
Calver egy pillanatra megtorpant.
– Az alagút! – suttogta. – Ez az egy megoldás lehetséges: az alagút!
– Te tudsz... a titkos járatról?! – hüledezett Mardecas.
– Apád bizalmasa vagyok! – korholta Calver. Persze, hogy tudok róla. Azonnal oda kell mennünk, és a titkos alagúton át kisurranni, mielőtt a haramiák megtalálnak!
– Te tudod, hogy hol a titkos alagút?! – ismételte a kereskedő, és csaknem sikoltotta.
Nagyon döbbentnek látszott.
– Azt nem tudom, hogy hol van – magyarázta Calver türelmetlenül. – Csak azt tudom, hogy van. Apád még nekem sem árulta el a pontos helyét, sem azt, hogy hol a titkos ajtó...
– Persze, hogy nem! – sikoltotta Thovar Mardecas. – Egy roppant erős mágia megakadályozza, hogy bárkinek is elárulja a családi titkot! Akkor sem beszélhetne róla, ha ez a szándékában állna... Sőt, még a halála után sem lenne képes a titokról beszélni... még akkor sem, ha valami mágiával faggatnák a holttestét!
– Tapasztaltam – dörmögte Calver.
– Mi?
– Semmi, semmi... csak éppen mondott nekem valami ilyesmit. És én nem is kérdezősködtem. Bíztam benne, hogy ha szükség lesz a titkos alagútra, te kéznél leszel és tudod a titkot...
Az ajtót egy buzogánnyal döngették, faforgácsok röpködtek.
A kereskedő egész testében remegett, egy pontba összeszorított ujjaival ismét a homlokát érintette; ez valamiféle szertartásos gesztus volt nála.
– Jaspergortra! Ez lehetetlen! Nem szökhetünk ki az alagúton át!
– Micsoda? Te nem tudod a titkot?
– De tudom. Azonban ha lemegyünk a mélybe... meghalunk!
A külső ajtó döngve beszakadt. Diadalmasan kiabáló, dübögő, topogó emberek tódultak be; fegyvercsörgés hallatszott. Gyorsan közeledtek a folyosón a nagyterem felé.
– Bármi is van odalenn – dörmögte Calver semmivel sem lehet veszélyesebb, mint itt maradni. A haramiák két percen belül felkoncolnak!
– Ó, Jaspergort!
Calver türelmetlenül pillantott az ajtó felé.
– Felkoncolnak – ismételte, majd a hatás kedvéért hozzátette: – legalábbis engem.
– Engem nem'?
Calver a fejét rázta.
– Nem! A barlangjukban hallottam, amint Bika Cayar fogadkozott, hogy két héten keresztül fog kínozni téged, ha a kezébe kerülsz... aztán élve kivágja a májad, megsüti vacsorára és a saját torkodon erőlteti le!
– Jaspergort, segíts! – suttogta a kereskedő hamuszürke arccal. – Akkor már inkább a kísértet!
Calver egy pillanatra megnyalta a szája szélét. Azt hitte rosszul halott.
– A kíséret?
– Nem! – suttogta Mardecas. – Kísértet. Az üküknagyapám tébolyult szelleme, mely évszázadok óta bolyong családunk ősi kriptájában és megöl mindenkit, aki lemerészkedik a titkos alagútba... De ez legalább gyors halál lesz!