Ahogy az esti enyhe szellők megérkeztek, a karaván ismét felkerekedett, és rendületlenül vánszorgott tovább déli irányba. A második éjszaka végén, amikor már a vízkészlet végére jártak, a lovak lába rogyadozott, és a tevék is követelőzően bőgtek, Byckenda Thark előbújt a csukott szekeréből.
Az egyik közelben vánszorgó harcos, aki kantáron vonszolta maga után csontig soványodott gebéjét, esdeklőn nyújtotta kezét a boszorkánymesternő felé.
– Vizet! – préselte ki száradt ajkai közül. – Varázsolj vizet!
Byckenda Thark kihúzta magát, de nem kezdett varázslatba. Magához intette a valamivel előrébb lovagló Dzezungát.
– Hamarosan megvirrad – közölte fennhangon, hogy mindenki hallja. – És ha feljön a nap, a fényénél már látni fogjátok a Függőleges Sziklafalat. Letáborozunk, de ezúttal nem pihenhettek, csak addig, amikor a nap delelőre hág! Menni fogunk tovább, és alkonyatra elérjük a dzsungel szélét. Ott lesz víz, lesznek gyümölcsök. Ezúttal éjszaka fogunk pihenni, és amikor felvirrad a következő nap reggele, behatolunk a Gyémántvárosba!
Az emberek, bár hitték is, nem is, rekedtes éljenzésbe törtek ki. A remény erőt adott nekik, és mintha csak az állatok is megéreztek volna ebből a reményből valamit, rendületlenül folytatták az utat egészen hajnalig.
És amikor feljött a nap, pontosan úgy történt minden, ahogy a boszorkánymesternő megjósolta.
A végtelenül hullámzó homokdűne-tenger látótávolságon belül megszűnt, köves pusztaság váltotta fel, mely a távolban sötétzöld sávvá változott.
– Dzsungel! -motyogta valaki hitetlenkedve.
– És mögötte a sziklafal!
– És a mögött a Gyémántváros – suttogta Dzezunga, és lapos pillantást vetett a boszorkánymesternő kocsija felé.
Délig pihentek, és estére elérték a köves pusztaságot, majd mire feljött a hold, annak is a végére jutottak, s egy bő vizű patak partján, a sűrű esőerdő szélén táboroztak le.
Valamennyien felfrissültek, s néhányan még arra is rá akarták venni a vezérüket, hogy ne várjanak reggelig, és az éjszaka folyamán hatoljanak be a dzsungelbe, hogy megtalálják a Gyémántvárost.
Dzezunga azonban a fejét rázta.
– Túlságosan kimerültünk – felelte ellentmondást nem tűrően. – És ki tudja, miféle szörnyű veszedelmek várnak ránk ezen a világtól elzárt tájon. Én még nappal is csak óvatosan hatolnék be, nem hogy egy ilyen hátborzongató éjszakán...