A hajnal első sugarai már talpon találtak mindenkit, s a szekértábor felbolydult méhkashoz hasonlított.
Dzezunga csípőre tett kézzel állt a tábor szélén; és a fenyegetően csendes dzsungelt szemlélte. Nem hallott lépteket, és összerezzent, mikor egy bársonyos hang szólalt meg a füle mellett.
– Készen állok, hszabib.
Dzezunga felmordult, jobb keze az oldalán lévő buzogány felé kapott, izmai megfeszültek. Aztán a mögötte álló nyugodt emberben Fürge Calvert ismerte fel.
– Rossz nevet adtak neked – morogta. – Inkább kellett volna Nesztelen Calvemek nevezni.
A férfi nem nevetett.
– Fiatalkoromban Nesztelen Kígyónak hívtak – felelte komolyan. – De nem szívesen használtam ezt a nevet. Túlságosan sokatmondó. Dzezunga erőltetetten nevetett.
– Mit akarsz? – kérdezte végül.
– Várom a parancsaidat, hszabib. Tudod, mire gondolok...
Dzezunga bólintott.
– Amint felkészültünk, egy tíz fős különítménnyel behatolunk a dzsungelbe. Addig is, válogasd ki az itt maradottakat, és utasítsd őket, hogy kettőzzék meg az őrséget! Legalább annyira nem bízok ebben a környékben, mintha téged kellene a hátam mögé engedni.
Calver sértődötten pillantott fel.
– Ez övön aluli döfés!
– Fel se vedd! Csak tréfának szántam. Menj, válogasd ki az embereket.
– Parancsára, hszabib.
Calver vigyorogva sietett az izgatottan gyülekező harcosokhoz.
– Tíz ember jön velünk, a többiek a tábort őrzik. Ki akar jönni? – Mindenki egyszerre kezdett kiabálni és tülekedni. Calver kissé elkomorodott, de az egyértelműség kedvéért megtartott az ellenpróbát. – Ki akar maradni?
Senki sem jelentkezett.
Calver vállat vont.
– Ez esetben... rám vár a feladat, hogy döntsek a szerencsések, személyéről. És én alhszabibi rangomnál fogva kijelölöm Rettert, hogy öt percen válassza ki azt a kilenc szerencsétlen fickót közületek, aki itt marad vele őrizni a szekértábort!
Calver megfordult, és fütyörészve visszaballagott Dzezundához, mit sem törődve a nagy ordítozással, és Retter jajkiáltásaival, akit a bajtársai ütlegekkel próbáltak jobb belátásra bírni a kiválasztás ügyét illetően. Retter iszonyatos rúgást és verést kapott, lévén hogy senki sem érzett magában hajlandóságot a maradásra.
Dzezunga még mindig az egyre világosodó dzsungelt nézte. A fák közé szivárgó hajnali fény mintha valami fehér felületen csillogott volna; egy márvány fal töredezett maradványain. Szánalmas roncs volt ez, iszalaggal benőve, mintegy hirdetve annak a népnek a pusztulását, mely a legendák szerint a Világ Peremének közelében ezt a területet, lakta.
– Vajh, igaz-e a legenda? – merengett Calver. – Létezett vajon az a világot leigázó, istenszerű hatalommal bíró ősi faj, mely megfejtette a mindenség titkát, és kedvére formálta a világot?
Dzezunga komoran nézett maga elé.
– Az az elátkozott faj arra használta a tudását és a hatalmát, hogy elpusztítsa önmagát – dörmögte öblös hangján. – Itt a Világvég közelében felépítették Kwanremaant, a Gyémántvárost, s idegyűjtötték a világ minden kincsét. Az ősidőkben számtalan büszke varázslatos hajó indult útnak innen a levegő szárnyán, s tért vissza roskadásig megrakva drágakövekkel, gyémántokkal, arannyal, ezüsttel, gyöngyökkel, fűszerekkel meg gyümölcsökkel, és elraboltak mindent, ami csak értéket képviselt a világon. Ám azoknak a hatalmas máguskirályoknak még ez sem volt elég. Egymással is marakodni kezdtek, és egyikük, végtelen önhittségében a külső létsík démonait szabadította saját testvéreire. Ám a démonok nem kegyelmeztek senkinek, még megidézőjüknek sem, és Lord Kwanremaan, az ősi nép utolsó királya, a Gyémántváros Ura elpusztult a fajtársaival együtt, és mindazok, akik megmenekültek a vérengzésből, elvesztették hatalmukat, elvesztették a múltjukat, s messzire vándorolva elkorcsosultak. Csak évszázadok múltán tértek vissza, hogy adózzanak őseik emlékének, és a Gyémántvárosba temessék el a halottaikat...
Calver elmosolyodott.
– Legendák...
Mindketten az iszalagok között megbúvó, töredezett márványfalakat nézték, de a gondolataik Kwanremaan gyémánt falain jártak. Vajon azok a ragyogó épületek – ha léteztek egyáltalán valaha – szintén áldozatává váltak az állandóan terjeszkedő dzsungelnek. Vajon ahol valaha az ősi nép hatalmas máguskirályai terpeszkedtek, most férgek csúsznak-másznak, és az emberi beszéd zsivaját a madarak rikácsolása váltotta fel?
– Húsz évvel ezelőtt – kezdte Dzezunga –, egy ősi sírkamrát raboltam ki, s egy aranytáblán láttam először a Gyémántváros nevet. Aztán évekkel később megismertem a hozzá fűződő legendát is egy halódó, ősöreg mágus szájából, aki véletlenül épp az én karjaimban lehelte ki hitvány lelkét. Élete utolsó perceiben meglehetősen szűkszavú volt, s halálában sem mondott sokkal többet. Bosszúból, ezeréves kárhozatra üldöztem a lelkét! Ám a jegyzetei között akadtak utalások arra, merre található a Gyémántváros. Egyszer már nekivágtam a Végtelen Sivatagnak, de csúfosan eltévedtem, az embereim fellázadtak, és csak varázslatos erőimnek köszönhettem, hogy épségben vissza tudtam térni Kottarba. Három éven át regenerálódtam álomtalan álomban. Ám utána még hevesebben vetettem magam a titok nyomába. Darabonként szedtem össze az utalásokat. Egy tök részeg búrri boszorkánytól, az Árnysík egyik démonjától, aztán még egyszer megidéztem Melkarrt, a varázslót, akinek a lelkét kárhozatra ítéltem. A nyugodalmas halálért cserébe beavatott a térképgyémánt hollétébe, s elárulta, hogy létezik egy gyűrű... egy igen ősi gyűrű, mely... – Dzezunga elhallgatott, és a fejét rázta. – Ó, mennyi, mennyi álmatlan éjszaka! Mennyi tévút, mennyi elfecsérelt év! És amíg a titkot kerestem, állandóan hallottam suttogni a Gyémántváros legendáját. Annyiféle változatban, ahány nyelv csak létezik, ám egyvalamiben valamennyi legenda egyetértett... Gyémántváros létezik, s tengernyi elveszett kincset rejt, melyet egy kíméletlen máguskirály halmozott fel, akinek útjait vér és pusztulás jelezte... S ez a kincs mind érintetlenül vár a megtalálójára azóta az évezredekkel ezelőtti nap óta, amikor a külső létsík megidézett démonai végigmasíroztak Kwanremaan csillogó gyémánt utcáin...
Calver hitetlenkedve rázta a fejét.
– Még most sem tudom elhinni, hogy az a sok kincs mind az én ölembe... a mi ölünkbe hullik.
Dzezunga keserűen nevetett.
– Először én is képtelen voltam hinni a történetben, de a véleményem lassanként megváltozott. Már csak azért is, mert más boszorkánymesterek kiderítették, mi után loholok én megszállottan, s némelyek maguk is megpróbálkoztak. Hogy mi lett a sorsuk, ma sem tudom. Ám azt igen, hogy utam évek múltán Morganplacebe vezetett, és egy réges-rég elporladt vámpír kriptájában megtaláltam a kígyófejes gyűrűt, s annak révén ötven mérfölddel a földfelszín alatt ráakadtam a gyémánttérképre is. Ám ekkor még mindig fennállt a probléma, hogy találnom kellett valakit az ősi nép elkorcsosult utódai közül, aki ismeri a régi tanokat és képes követni a térkép útmutatásait... Hosszas kutatásba tellett, amíg rátaláltam Byckenda Tharkra, aki elvállalta a feladatot...
Calver úgy érezte magát, mintha egy hatalmas gombóc akadt volna meg a torkában.
– Byckenda Thark az ősi nép leszármazottja? – nyögte ki sápadtan. – De hiszen ő...
Dzezunga elvigyorodott.
– A gilfek az ősi nép leszármazottai. Mondhatni, ők messze a legöregebb faj ezen a világon. És a Gyémántváros a legősibb temetkezési helyük...
Calver idegességében az ajkába harapott, és észre sem vette, hogy fogai nyomán vér serken a szájából.