A Gyémántvárosból kiáramló lila füst egy nagy foltba gyűlt Calver arca előtt, fél percen át kavargott amorf alakokat felvéve, aztán az egész egy kobrafej formáját öltötte, s a szemek helyén két sűrűbb folt ragyogott.
– Végre! – sziszegte a kobrafej. – Fájdalmat fogsz érezni! De nem sokáig...
– Egy frászt! – hördült fel Calver. – Ne hidd, hogy kivárom!
Egy dühös mozdulattal megrántotta a jobb csuklóját, s a láthatatlan tokból az ujjai közé ugrott a kicsiny varázskés. Calver már korábban tervezte ezt a mozdulatot, és tudta, hogy tovább már nem várhat. Eredetileg a fogvatartója lágyékába próbálta volna döfni, de jobb ötlete támadt. A késsel, amennyire mozdítani tudta a karját, Dzezunga gyűrűs ujjára vágott.
A kis kés rettenetesen éles volt. Egy nyisszantás, és a kígyófejes aranygyűrű – Dzezunga kisujjával – koppanva hullott a padlóra.
Az óriás harcos felordított, és ellökte magától Calvert. Hogy a gyűrűjét levágták, kiszabadult a fogvatartó varázs alól, és bődülve kapta a szájába vértől patakzó kezét.
– Byckenda Thark! – bömbölte felbőszülten. – Kitekerem a nyakad!
A boszorkány riadtan pillantott fel a kántálásból, és látva a felé lendülő óriást, hirtelenjében fel sem tudta fogni, miképpen szabadulhatott ki a gyűrűje hatása alól. Ösztönösen tartotta maga elé a saját gyűrűs kezét, mintha abban reménykedne, hogy ezzel megállíthatja a rárontó harcost.
A kígyófejes gyűrű a boszorkány ujján vörösen felizzott, és felizzott a párja is a levágott kisujjon.
A lila füst kobrafej Calver felé vágott, mintha meg akarná marni, ám ő nem hiába illette magát hiú módon a "fürge" előnévvel. Villámgyors mozdulattal oldalra vetette magát, és érezte, ahogy egy fagyos lehelet suhan el a nyakánál. A levágott kisujj, és rajta a vörösen izzó gyűrű szinte szó szerint az orra előtt hevert. Calver felkapta, a szokásos "kitudja-mire-lesz-ez-jó" meggondolásból, de amint megragadta máris egy érdekes ötlete támadt.
Mivel nem tudta, hogy a füstből képződött kobrafejjel mi történt, gyorsan továbbgördült a padlón. Aztán látta, hogy a lila füsttől egyelőre nem kell tartania. A támadás lendületétől a légnemű veszedelem megritkult, tenyérnyi füstpamacsok szakadtak le róla, és az egész kavargás teljesen formátlan lett.
– Byckenda! – sivította egy iszonyatos hang a kavargás közepéből.
Calvernek úgy tűnt, a lila füst egyre ritkul. Ez némi reménnyel töltötte el.
Közben Dzezunga ledöntötté a lábáról a boszorkányt, rávetette magát, egész súlyával a padlóhoz préselte, és vadul fojtogatta.
– Vissza! – rikoltotta a boszorkány, amikor egy pillanatra sikerült lefejtenie a torkát szorongató ujjakat. – Vissza a Gyémántv...
A lila kavargás egyre fogyva, egyre ritkulva a szétrepedt gyémántgömb felé tekergett.
Calver két lépéssel odaszökkent, felkúszott az egyik szoborkígyó nyakán, lerángatta az emberfejnyi gyémántgömböt, s mielőtt a lila füst belefolyhatott volna, a gyorslábú tolvaj lecsusszant a padlóra, a legközelebbi kristályablakhoz ugrott, és a Gyémántvárost teljes erővel belevágta.
A hatalmas kristálylap szilánkokra tört, a Gyémántváros kizúgott a levegőbe, és máris lehullott a semmibe.
– Végeeee... – hallatszott egy sivítás, és a lila kavargás rohamosan fogyott.
Dzezunga vadul felordított, és egész testén lilás szikrák pattogtak. A boszorkánymesternő valahogy el tudta sütni egyik varázslatát, és feketére pörkölte szerencsétlen hszabibot.
Fürge Calver szitkozódva ugrott oda, és a kezében lévő késsel döfött. Nem akarta megvárni, amíg Byckenda Thark őt is "megajándékozza" valami kellemetlen varázslattal. Apró kése markolatig fúródott a nő tarkójába, és Calver még jó alaposan meg is forgatta.
Byckendának normális körülmények között meg kellett volna halnia ettől a jól irányzott döféstől. Ám a boszorkánymesternő még csak nem is ordított. Az egyetlen gondja az volt, hogy a még rángatózó, vonagló másfél mázsás Dzezungát lelökje magáról.
Calver megragadta a nő kezét, és szitkozódva lemetszette három, gyűrűkkel teli ujját. Ha valami regeneráló gyűrű védi a haláltól...
Hirtelen valami más jutott eszébe. A kígyófejes gyűrű. Ki tudja, mire lesz még jó?
Még egy ujjat lemetszett, és ellökte magától a nő kaparászó másik kezét.
E pillanatban nagy dübbenés hallatszott, és egy háromméteres, fekete szőrű, pokolbéli szörnyeteg ugrott be a kitört ablakon heves rikoltással. Egy vörösen izzó szemű vámpírszörny volt. Félig összecsukott bőrszárnyakkal, előretartott karmokkal, csattogó agyarakkal lódult meg Calver felé.
– A francba! – rikoltotta a gyorslábú tolvaj, és hirtelen ötlettől vezérelve Dzezunga levágott kisujját (s rajta a gyűrűt) a fenevad felé hajította, Az úgy kapta el sárga agyaraktól villogó szájával, mint egy kutya a felé hajított csontot. A falánk bestia egy pillanat alatt lenyelte.
Calver villámgyorsan a saját ujjára húzta azt a kígyófejes gyűrűt, amit Byckenda Thark levágott ujjáról hámozott le. Azt, amelyik révén a gilf boszorkány uralta Dzezunga akaratát.
Byckenda Thark végleg elnémította a haláltusáját vívó óriást, és hihetetlen erővel szinte lelökte magától. A következő pillanatban már talpon is volt, s vérző ujjaival, rettenetes tarkósebével mit sem törődve hadonászva varázsolni kezdett...
Már csak különálló, maroknyi füstpamacsok lebegtek a helyiség közepén, azok is egyre ritkultak elenyésztek, s a pokoli sikoly, mely már percek óta hangzott, mostanra enyhe nyüszítéssé gyengült.
A rettenetes vámpírszörny vad rikoltással lódult Calver felé:
– Calver! – rikoltotta a boszorkánymesternő. – Sújtson átkom...
Fürge Calver elugrott a feléje lendülő vámpír elől, és a gyűrűs ujjával a boszorkányra mutatott. – A fejét!
A szörnyeteg velőrengető sikollyal – rikoltás és sikoltás keverékével – zúgott el Calver mellett, veszedelmes karmait a boszorkány nyakába vájta, ocsmány cuppanás hallatszott, és a fej levált a nyaktól, vérszökőkút spriccelt fel egészen a jáde plafonig.
A fejetlen test támolyogva tett egy lépést, aztán eldőlt, s miközben a vér nagy sugárban ömlött belőle, az ujjatlan kezek vakon püfölték a márványpadlót.
A vámpírszörny a karmai között a letépett, pislogó, rángatózó fejjel tétován várakozott.
Calver felrikkantott örömében, hogy a gyűrűs ötlete sikerrel járt.
– Megeheted! – engedélyezte nagylelkűen, aztán utálkozva elfordult, mert nem bírta nézni, ahogy a sárga agyarak Byckenda Thark fejébe mélyednek. A csontok ropogásától még így is felfordult a gyomra.
Hangos rikoltásokkal újabb vámpírok zúdultak be az ablakon.
– Ide! – kiáltotta Calver a saját szörnyetegének, s hogy a parancsot siettesse, a hatalmas test takarásába ugrott.
Aztán szinte ugyanazon elhatározással a szörnyeteg hátára ugrott, s a karjaival átkarolta a szőrös nyakat.
– Ki az ablakon! – parancsolta.
A vámpír totyogva robogott a kitört ablak felé, s miközben a társai vad rikoltozással estek neki Dzezunga és Byckenda Thark maradványainak, a hatalmas test elrugaszkodott az ablaktól. S a következő pillanatban már repültek is.
Calver még egy pillantást vetett vissza a feldúlt oltárszobára, a hullákon marakodó vámpírokra, s sajgó szívvel gondolt az egy szinttel lentebbi mesés kincsekre. Lenn a torony tövében valami megcsillant a fűben.
A Gyémántváros!
És hirtelen riadalommal érzékelte, hogy valami nem stimmel. Sziporkázó drágakövek hullottak lefelé a hatalmas gyémánthoz, mint egy vékából kiömlő gabonaszemek.
Calver ámultan nézte a fura jelenséget, aztán a köpenye béléséhez kapott, és felsikoltott. A köpenye kilyukadhatott a vad küzdelemben, és a drágakövek szinte az utolsó darabig kiszóródtak, és most ott hevertek alant a Gyémántgömb társaságában.
– Le! – kiáltotta Calver, aztán érzékelve, hogy legalább kéttucatnyi fekete szőrű vámpírszörny köröz a közelében, s éhes, vörösen izzó szemek méregetik őt, letett a tervéről. – Tartsd a magasságot! Egyenesen előre! Amilyen gyorsan csak tudsz!
A sziklafal felé zúgtak, s közben Fürge Calver könnyein oly sűrűn potyogtak lefelé, mint nem sokkal korábban azok a drágakövek, melyeket most megsiratott.